–

Tíz évvel ezelőtt kezdődött a viszonyom Andrással... a házasságom mellett. Pár hónap alatt többet kaptam tőle érzelmekben, odafigyelésben, tapintatban és kifinomultságban, mint a volt férjemtől az együttélésünk során. Elváltunk a férjemmel, de nemcsak egymástól... Elválasztottam őt a két gyerektől, mindketten elváltunk a szép háztól, a harmadik kerülettől, az aranyhegyi telektől, a kilátástól, ahová tovább terjeszkedhetünk volna, ha a források gyarapodnak, és az igények is hozzánőnek. Igazad van. Az okozta a válásunkat, hogy elhidegültünk. Hogy nem hiányoltuk a beszélgetéseket, az őszinteséget, az odafigyelést, a közös ágyat. A jeleket nem ismertük fel egymáson, hogy ki hova is tart azon az úton, amit előre megbeszéltünk.

Vállaltunk két gyereket az összes aggodalommal. Vettünk egy közös házat, amit gyötrelmes egyetértésben felújítottunk. A leckéket felmondja az ember – csináltuk a kényelemért, a  gazdagodásért, a tudásért, a biztonságért. Ha csak keservvel illesztettük össze  a kockákat, hogy meglegyen, amit mutatni akartunk, akkor a kurva nehezen összehozott  áldozatokat bizony igen nehéz elengedni, és őszintének lenni. Rohadtul kemény megállni, amikor négy keréken fut végre a szekér. Mert szorongunk, hogy visszaszív az út, ahonnan jöttünk, és igyekeztünk elszakadni.

A polgári kényelmet a beszélgetés hiányával teremtettük meg. Az őszinteség hiánya segített fenntartani a szoros rutint, mert egymásra utaltan neveltük a két gyereket, a nagyszülőkre nem lehetett számítani. Az anyagi biztonságunkat úgy tudtuk berendezni, hogy elnéztük egymásnak a szenvedélyeinket, de nem osztoztunk rajtuk, mert nagyon mások voltak. Azzal, hogy fokozatosan elhallgattuk, elnémítottuk azokat a felismeréseket, ami egy másik élet felé mutatott. Nem beszéltünk róla, mert ott lapult a mágikus hit, hogy ez csak egy nehéz időszak, ahogy az lenni szokott a kicsi gyerekekkel. Mindketten reménykedtünk, hogy nem ez a vég kezdete.

A vég kezdetét nehéz kapásból felismerni, és még nehezebb szavakba önteni.

Könnyebb elmenni a provokáció mellett, mint gyanakvó megjegyzésbe foglalni az új parfüm illatát, egy új puncira fogni a fogyó pocakot, és a dagadó önbizalmat, amit csak egy friss test felfedezéstől kaphat valaki ilyen hirtelen. Évek vitája és felismerések következménye volt az, hogy engedtem a volt férjemnek: csinálja azt, amit szeret. És viszont. Bizalommal kezelte, hogy tolom az álmaim légvárát, és én is hagytam, hogy a karrierjének éljen.

Soha nem szerettem úgy a férjemet, ahogy Andrást. Most döbbenek rá, hogy meg sem neveztem a volt férjem. Mert védem. Mert mégis ő volt az, aki gyereket vállalt, aki nem buliba ment, hanem hazajött. Ha nem is mindig. Ő volt az, aki feltankolta a kocsim, és felhívott este, hogy késik. Ő az, aki a mai napig szereti a gyerekeinket, még akkor is, ha mi egymást már nem. Ő az, aki apa lett, és ezt vállalta, és szereti, persze változó lelkesedéssel.

András ilyeneket nem tett volna. Nemcsak azért, mert nem az ő dolga volt, hanem, mert őszintébb, de önzőbb is volt ennél. Andrással közös volt az ágy, de nem volt közös a villanyszámla. Kölcsönös volt a szenvedély, de nem kellett éjjel ötször felkelni a nyűgös gyerekhez, és kétórányi alvással dolgozni menni. András érdeklődése minden józan észt lesöpört, de a kérlelhetetlen őszintesége minden jövőt aláásott. Mert az őszintesége a kitárulkozás öröméről szólt. Minden tapintatot nélkülözött, mert annak a jelennek szólt, ami nem a jövőbe tart. Persze tarthatott volna oda is, de nem oda tartott. Túl nagy teher lett volna a jövő, megosztani nemcsak az ágyat, az őszinteséget, hanem a keresetet és az éjszakai felébredéseket is.

A hév és odaadás teher, amit nem lehet állandóan cipelni. Nagyon jó, de egy idő után fárasztó. Van úgy, hogy elfárad egy kapcsolat.

Ahogy minden: a ma még szép bugyi egyszer kifakul, a gumija elfeslik, és a bugyi magától esik le.

András is magától vált le rólam, évek alatt. Nem bírtuk ezt a terhet, ennyi őszinteséget, ennyi jelent, ennyi érdeklődést, ennyi szerelmet. 

Amúgy ha veled, a szeretővel osztozik az érzelmein az egyelőre még más férje, akkor hogy osztozhatna ugyanazon a feleségével? És ha te mindenféle személyes ajándékokkal ráaggatod magadat az egyelőre még más férjére  hogy észrevétesd magad, hogyan válhat láthatóvá az egyelőre még más férjén a felesége ajándéka? Ha a férfit megrendíti a szerető, hogy bírna el még több megrendülést férjként?   

Azt gondolom, hogy ugyanazon a pályán játszunk, csak más szakasznál tartunk. És lehet, hogy kicsit el is tévedtünk, mert sokszor nem egyértelműek az útjelzések .

Nyolc éve egyedül nevelem a gyerekeket, és nagyon keresem a rettenetesen utált nadrágkosztüm alatt az androgünt, de mindig a nőt találom. Azt a nőt, akinek minden kellett volna. És végül semmije sem maradt... a gyerekeken kívül.

Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Jurij Krupiak