–

Nem nagy, büszke, kék gyorsvonat, sehol egy modern LED-tábla, ez kétvagonos, piros kis régiség műbőr ülésekkel, amire a kalauz kérés nélkül segít fel a könyökömnél fogva. Mint egy kis ékszerdoboz, úgy vár az ötös vágányon, hogy visszavigyen a gyerekkoromba. Talán ha harminccal döcög a pályáján, folyamatosan zúgva kattog a síneken végtelenül: tatatt, tatatt. Ringat- ringat vissza több mint háromszáz kilométerrel, és huszonöt évvel ezelőttre. Pont ugyanilyen kis piros vonat vitt ki minket Mezőcsátra imádott nagyszüleimhez minden szünetben. Nyolc órába telt eljutni hozzájuk, hullafáradtak voltunk, mire odaértünk, de az utolsó átszállásért – és persze az eredményért – bőven megérte. Az a vonat vitt a szeretetbe, a jókedvbe, a fénybe, egy olyan helyre, ahol puha ölelés várt, igazság, szeretet, és játékos nagypapa az otthoni szörnyeteg helyett. Minden alkalommal úgy éreztem, hogy elengedte végre az a nagy kéz a torkomat. A miskolci állomáson már nem lehetett bírni velünk, egyensúlyoztunk a síneken, amíg bedöcögött a csáti vonat, és addig riszált, míg nagyszüleim karjaiban nem kötöttem ki. Vitt a boldogságba.

Húztam a kezem a kerítések rácsain, szökdécseltem a pocsolyák között, piacra mentem a mamival, aki a legbüszkébb nagymamaként fogta a kis kezem, mosolyogva ránk köszöntek az emberek. A kertben rohangálva szegfűt szedtem, nem volt szabad, de nem baj, ebéd előtt tömtem tele a hasam ribizlivel, bicikliztem az udvaron, teáztam a babáimmal, utaztam a régi sárga Daciában állatorvos nagyapámmal a beteg tehenekig, felszálltam az égbe a nyikorgó hintán, amit saját kezűleg készített nekem, most is hallom göcögő nevetését.

Ugyanezt az örömöt érzem most is, elvileg felnőttként, amikor a szürke, rohanó nagyvárosból megteszem az utolsó félórát az otthonomig. Ugyanebbe a faluba, (ahol felnőttem a saját kegyetlen családommal) költözött vissza nagyanyám tíz éve, a papa halála után, itt temették el őt is. Külön ajándék, hogy most az ő házában élhetek. A mezőcsáti vasutat azóta megszüntették, a síneket benőtte a gaz, de az emlékek élnek, és a vonatot is átmentette nekem a sors ide. Nem a rossz emlékekkel (is) teli településre hoz, átírja az egészet, a falumból Mezőcsát lesz, belőlem meg boldog ember.

Nézek ki a homályos vonatablakon, ahogy utazunk, van időm. Minden lassú, és színes. Szürke ember- és gépforgatagból jövök az erdők és mezők lágy ölére, a benzinszagból a virágzó fák illatába. Itt senki sem siet.

A fák évtizedek óta nézik, ahogy a hatalmas, piros gépkatica átaraszol közöttük, a hófehér kócsag lustán csap fel a fekete varjak közül,

az öreg szántóföld lágy íve, a  mezőn totyogó vadkacsa, a szélfútta nádas, az öreg zöld híd bólogatva nyugtázzák, hogy újra hazafelé jövünk.

Leszálltunk. Mélyet lélegzem a tavaszi illatokkal telt levegőből. A bőrönd kerekei kattognak a járdaréseken, az ütemes tatatt-tatatt visszatért, én meg szépiaszűrővel a szemem és a szívem előtt bandukolok felfelé, egyszerre nyolc- és harminckét évesen, mintha először járnék a faluban, és kézen fogott lányomat most mutatnám meg neki először. Minden második udvaron minket köszönt a virágözön, egy ezeréves motorbicikli, egy düledező magtár, a virágzó szilvafa illata. És akkor ráadásként, mielőtt visszaérnék a nagyanyám házába, és lelkesen szeretetillatba és emlékekbe  burkolóznék, kijön az egyik házból Margitka. Az a típusú anya, akire mindig hiába vágytam, és aki egyfajta pótanyukaként simogatja el a lelkem felmaródásait. Ha van valaki, akiről a nagymamám és a friss levegő jut eszembe, hát ő az. Megölel, én megyek tovább, de hazaértem. Szívtől-szívig vitt az utam. Most először, boldogan, itthon vagyok. 

Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/arvitalya