–

Fiala Borcsa – Szinyei Merse Pál: Majális

Azért ez jutott eszembe rögvest, mert imádom a piknikezést, szuperül egyesíti a kedvenc dolgaimat: kaja, pia, haverok és tavasz. A képen meg, ugye, négy pasira jut összvissz két nő, így biztos irtóra örülnek a srácok nekem is.

Zimre Zsuzsa – Henri Rousseau: Álom

Rousseau művészete gyerekkoromban fogott meg, bár akkor még semmit nem tudtam róla, de a színes, első pillantásra vidámnak tűnő képei megbabonáztak. Az egyik legismertebb naiv művész autodidakta módon tanult meg festeni, és bár sokan kritizálták őt, mert nem ismerték el művészetét, a közönség rajongott érte – persze, ahogy az lenni szokott, csak a halála után.

Képe egy másik világba visz el, ha ránézek, egy egész történetet látok benne, és bármikor látom, rácsodálkozom arra az alaposságra, ahogy kidolgozta a látszólag kidolgozatlan művet. Egyébként meg milyen jó lehet meztelenül feküdni egy kanapén, sok-sok barátságos állattal körülvéve? A szabadság netovábbja. 

Szőcs Lilla – Sandro Botticelli: Háromkirályok imádása

Sok kedvencem van, a fenti Botticelli-képet a története miatt szeretem, mert rávilágít arra, hogy a reklám és a kommunikáció, milyen régi terület is valójában. A Mediciek, vagyis a firenzei bankárcsalád, igazán rafkósak voltak, generációról-generációra építették ki a hatalmukat, befolyásukat. Előnyös házasságkötéseken keresztül minden kulcsfontosságú területen elhelyezkedett egy-egy gyerek: kereskedelem, egyház, politika.

Az utcai plakátok akkori megfelelőjeként festményeken építette a család az imázsát. A fenti képen is látható, hogy gyakorlatilag ott voltak Jézus születésénél is. Több festményen, ezek közül is a Háromkirályok imádásánál felismerhetők a Medici-ház tagjai: a térdeplő alak Cosimo de’ Medici, mellette Piero és Giovanni, körülöttük a Medici-udvar több tagjával. Udvari festőjük, Botticelli alkotásait a mai napig a legnagyobb alkotások közt jegyzik, nemcsak művészeti, hanem történelmi szerepük miatt is. 

Both Gabi – Henri de Toulouse-Lautrec: Ülő bohóc (Mademoiselle Cha-U-Ka-o)

Mindig nagyon vonzódtam Toulouse-Lautrec világához. Rengeteg fájdalom volt a műveiben, ami nyilván amiatt történt, mert kamaszként két – egymást követő – lábtörés miatt megállt a növésben. Szerintem elég hitelesen ábrázolta a felszínen csillogónak tűnő, lokálok körül ődöngő félvilági nőket és férfiakat. Leginkább a  Montmartre környékén élő párizsi bohémek életét dokumentálta a képein. A kiégettség és az életöröm ugyanúgy ott van a művein, ezért is olyan igaziak és keresetlenek.

Az tetszik leginkább ebben a képben, hogy nincs benne semmi póz. Egy fáradt nő barátságosan nézi a semmit. Egyszerűen pihen. Nem azért van széttárva a lába, mert úgy gondolja, hogy ezzel szexi képet mutathat magáról, egyszerűen így kényelmes neki, és nincs benne álszemérem sem. Kész. Ő ilyen. Most pihen. És így. Jó neki.

Szentesi Éva – Gustav Klimt: Judith és Holofernész feje

Azért választottam ezt a képet, mert szeretném Holofernész fejének a helyén az összes korrupt, aljas politikust látni egyszer. Egyébként Klimt a kedvenc festőm. A legtehetségesebbnek tartom az egész világon.

Gyárfás Dorka – Carl Larsson: Reggeli a nagy nyírfa alatt

Carl Larsson talán nem volt a XX. század legnagyobb festője, nem foglalkozott például világmegváltással vagy művészettörténeti jelentőségű formai újításokkal. Egyszerűen csak egy boldog ember volt, aki minden képén a rusztikus svéd vidéki életet ünnepelte, és a családja hétköznapjaiért rebegett hálát. Azért, hogy együtt lehetnek, hogy van fedél a fejük felett, van ennivaló az asztalon, hogy nyáron meleg van, és ebédelhetnek a kertben (szinte hallom a tücskök ciripelését, érzem a szellő simogatását, a száraz fű illatát), télen meg, hogy kint hó hullott, bent, a szobában viszont ropog a tűz a kandallóban. Az a vágy sugárzik a képeiből – és ezért szeretnék a részese lenni –, hogy elkapjuk a pillanatot, azt az áldott állapotot, amikor a világon semmi különös nincs, csak minden pont jó, úgy, ahogy van. Mielőtt tovaszáll.

DTK – Eugène Delacroix: A szabadság vezeti a népet

A Szabadság: fedetlen keblű nő. A lobogót magasan a kezében tartva – vérben úszó holtak és harcias élők közt – a háború füstjéből a béke reményébe menetel a harcmezőn, hófehéren, erősen, gyönyörűen. Hát, mi ez, ha nem a legcsodásabb allegória? Amikor a Louvre-ban a festmény előtt álltam, egészen aprónak éreztem magam, annyira lenyűgözött. Hát, ezért ugranék bele ebbe a festménybe. 

Szőcs Lilla