–

Vannak az ember életében sosem múló szerelmek. Néha kicsit meghúzódnak a háttérben, máskor egyszerre megint ott vannak és betöltik a nekik rendeltetett réseket. Ezek a szerelmek igazodási pontok, korszakokat kötnek össze. Barátaim, közeli ismerőseim is tudnak róluk és egy kicsit velük azonosítanak. Egyik ilyen szerelmem (túl sok azért nincsen): a császármorzsa.

A smarni. Morzsi. Vagy csak morzsa, kinek hogyan. Hogy mióta imádom és miért ez lett „a” kedvenc ételem? Passz. Szerelmeknél nem mindegy, miért alakultak ki? A smarni a kedvencem, és ez azóta így van, amióta emlékszem olyanra, hogy kedvenc ételt kell megneveznem. Egy komoly felnőtt bácsi mondta egyszer, amikor tizenéves kamaszként feleltem neki a kérdésre, hogy

„férfiembernek” nem lehet ez a kedvenc kajája. Na, persze. Férfiember kedvence a csülkös pacal vagy a borsos tokány, netán borsos pacal és csülkös tokány. Végső esetben a paprikás csirke.

Nekem a morzsi. A legelső, ami megvolt, anyámé, aki tepsiben, sütőben készítette, aranysárga, nem daraszerű, darabosabb, villával széttördelhető, édes, ritka. Épp az volt a lényege, hogy nem túl gyakran készítette. Aztán rá a baracklekvár és a porcukor. Azóta forog fenn a kérdés: MELYIKTŐL szeretem igazán? A császármorzsa ugyanis olyan, mint Kosztolányinál a zászló („csak bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló”), vagyis: nem külön a morzsaszerű aranyszínű sült dara, a lekvár és a cukor, hanem ezek együtt: császármorzsa. (A lekvár ma már lehet szamóca, meggy, eper is, megengedőbb lettem.)

Mindenhol, mindenfélét meg tudok enni belőle, olyan nincs, hogy nem. Nyolcvanhatban, az iskolai címerezőtáborban a menzán a konyhás néniket rádumáltam, hogy az egyik nap smarni legyen az ebéd. Az lett, az egész tábornak. Nem mindenki volt boldog, laktatóbb főételre vágytak. Na, bumm! Ugyancsak címerezés: az egyik lány hazament hétvégére. „Kiképeztem”, mit hozzon otthonról vasárnap délután. Még be sem lépett szegény a barakkba, már megrohantuk, annyi ideje még volt, hogy letegye a jénai tálat a földre, és pánikszerűen hátrébb lépjen.

A császármorzsa régen valahogy sokkal tovább készült. Egyszer a legjobb haveromnál nyaraltunk a Balatonnál, vagy tizenöten voltunk még gimis korunkban. Míg mi délelőtt fürödtünk, ő a parti ház konyhájában az egyik csajjal kábé három órán át állt a tűzhely mellett, kevergették az anyagot (akkor már nem tepsiben csináltuk), amit egy percre sem lehetett otthagyni. Hosszú, állhatatos robotjukat elég kevéssé méltattuk, amikor az elkészült smarnit nagyjából öt és fél perc alatt pusztítottuk el. Később kamatostul megfizettem ezért az érzéketlenségért, mikor életemben először én is megpróbáltam császármorzsát sütni.

Az egyetemen történt még az internet előtti időkben. Egy lánnyal megegyeztünk, hogy ő is hozza a receptet otthonról, én is, aztán csak összejön a kettőből. A kollégium borzalmas villanyrezsóján (mindenkinek megvan még az emlék?) kezdtük lábosban kavargatni az összeöntött darát, tejet, előre hangosan röhögve az elképzelt borzalmas eredményen. Hát, bejött. A massza kezdett egyre sűrűbb, ragadósabb és csomósabb lenni, kicsit feketedett az alja. Sebaj, majd folytatjuk délután! És bementünk órára, addig a trutymót leraktuk az ajtó elé, és délután visszatértünk, majd kevertük tovább, amíg visszavonhatatlanná vált a tény: eltoltuk, de alaposan. Mit ronthattunk el? Ő is elismételte nagymamája receptjét, én is az anyámét. Hát, igen, egyikük sem említette külön, hogy olaj is kellett volna az egész alá, mielőtt melegíteni kezdjük, egy rendes háziasszony nem emlegeti az evidenciákat. Hiba volt...

De a smarni ettől még nem került lejjebb az életemben a neki szánt polcról, pláne, hogy a legjobb barátaim az egyik születésnapomra egy császármorzsa-bérletet ajándékoztak nekem!

Igen, nem tévedés, az egyik pécsi kisbüfében befizettek előre tíz adagot, és egy kis füzetben lehetett kipipálni egyenként az elfogyasztott adagokat.

Később a feleségem révén jártasabb lettem a sokkal gyorsabb, egyszerűbb elkészítésűben is, ez az igazi „morzsa”, ami hamar megvan, laktat és finom. Menzán is megeszem, nem érdekel, hogyan készül. Egyetlen kivétel volt eddig: egy gyorsétkezdében egészen szörnyű módon, lekvár helyett valami almapudingot pakoltak rá, annyira rossz volt, hogy elkedvetlenedve tettem le a villát. Bravó, csak sikerült elérni, hogy S. Á. ne egyen meg egy smarnit... ennyit a világról.

Fantasztikus meglepetés ért, amikor egy héttel ezelőtt a gyerekeim felköszöntöttek a születésnapomon. Ott álltak a konyhában az asztal előtt, vigyorogva elénekelték a szokásos dalt, majd szétnyíltak, és megláttam a megterített asztalon a császármorzsát, amit életükben először ők csináltak nekem. Hárman estünk neki, csoda finom volt, de ha kaviccsá szilárdult, szénné égett daragombóc lett volna, akkor is ez lett volna életem legfinomabb smarnija. Amikor az ember az anyja császármorzsájától eljut odáig, hogy a gyerekei is el tudják neki készíteni a kedvencét, akkor az már egy (finom) élet. Hát… nem?

Somos Ákos

Kép: iStock by Getty Images