Mária Terézia, a helikopteranya, tizenhat gyerekét regulázta

–

Folyamatos várandósság vagy gyermekágy

Egy uralkodónőn mindig óriási nyomás volt, hogy eleget tegyen annak az elvárásnak, hogy legalább egy trónörököst szüljön, de nem ártott, ha van „utánpótlás” is, vész esetére. Csúnyán hangzik, de bizony így ment ez az uralkodói körökben. 

Nyomás ide vagy oda, azért a tizenhat szülés még abban a korban is extrémnek számított (egész konkrétan tizenkét évet uralkodott várandósan), úgyhogy felmerül a kérdés: hogyan? 

Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc, nem volt a hűség mintaképe, nyíltan lépett félre, de a felesége ennek ellenére vagy ezzel együtt is rajongott érte. A szóbeszéd szerint igen aktív volt a házaséletük – egyszer állítólag még az ágy is leszakadt alattuk. 

A feltételezhetően sistergő kémia mellett az is állhatott a sok terhesség hátterében, hogy a férjével ellentétben Mária Terézia tehetséges hadvezérnek bizonyult, jól értett a hadsereg irányításához. Ez sérthette Ferenc férfiúi büszkeségét, ezért gondoskodott róla, hogy a felesége folyamatosan várandós vagy gyermekágyban legyen. 

Ám praktikus szempontok is szerepet játszhattak a bőséges gyerekáldásban. Egyfelől a terhességmegszakítás akkoriban – pláne uralkodóként – nem jöhetett szóba, csak a megelőzés és azon belül is az önmegtartóztatás volt az egyetlen opció. 

Mária Terézia így végül tizenegy lánynak és öt fiúnak adott életet, és mivel egyáltalán nem lehetett rá mérget venni, hogy mindegyik gyerek megéri a felnőttkort, érthető okokból biztosra akart menni, hogy lesz élő trónörökös, amikor eljön az idő. 

Sajnos a tizenhatból hat gyereket kellett végül eltemetnie, de ez tényleg fájdalmasan megszokott volt akkoriban. 

Felmerül a kérdés, hogy egy olyan korban, amikor a gyerekek mellett az édesanyák halála sem volt ritka, miként élhette meg az uralkodónő ezt a rengeteg várandósságot, szülést és gyermekágyi időszakot.

Nem volt nyugta sosem

Biztosan nem a pocaksimogatós idill jellemezte ezeket a terhességeket, már csak azért sem, mert például bevett (gyógyászatinak szánt) gyakorlat volt, hogy a kilenc hónap alatt a várandósság megállapításakor, félidőben, majd a szülés várható időpontjához közeledve, úri közönség előtt eret vágtak a kismamán.

Ő volt az, akit az anatómiailag ideálisabb szülőszékről az ágyba tessékeltek szüléskor, hogy jobb legyen a „kilátás”. Ez a gyakorlat aztán meghódította a világot. Szóval akkoriban, főleg egy uralkodónőnek egyáltalán nem járt habos rózsaszín boldogsággal egy kisbaba érkezése. Tizenhaté meg pláne nem.

Ráadásul a szülések után rendszerint hamar munkába állt, nem sokat pihent, úgyhogy sem testileg, sem lelkileg nem volt módja soha regenerálódni, levegőhöz jutni. 

Egyik – húgának írt – levelében így fogalmazott, amikor a hetedik gyerekét, Károly Józsefet várta:

„… e hónap első napja óta nincs egy pillanat nyugtom sem, mert állandóan erre a szülésre gondolok. Tudom, hogy mit jelent egy szülés: szörnyű. […] Félek, hogy még több gyermeket fogok világra hozni, és ha a Jóisten az eddig szülötteket életben tartaná, nem lenne semmi kifogásom az ellen, hogy a tizediknél abbahagyjam, mert érzem, hogy a terhességek mennyire legyengítenek, öregítenek, és mily alkalmatlanná tesznek a szellemi munkára.”

Azt hihetné az ember, hogy egy uralkodónőnek könnyű dolga lehetett, hiszen egy hadsereg ugrálta körbe őt is és a gyerekeket is, de épp ezért neki pont a jó rész maradt ki. Mária Teréziának nem volt része a szoptatással járó összebújásban, a dajkálgatásban, a gyengéd, intim pillanatokban, ezért inkább csak feladatként tekintett rájuk, pláne, miután elhunyt a férje. 

Rosalie Edling grófnénak küldött egyik levelében ezt írta: „A legtökéletesebb és legszeretetreméltóbb urat veszítettem el. Az eltelt harmincnégy év alatt szívem csak az övé volt, nehéz életem során mindenben ő volt a vigaszom és most már semmim sincs. Mily boldog lennék, ha Nálad fejezhetném be szomorú napjaimat, és találnám meg a csöndben lelkem nyugalmát. De még ez a vigaszom se lehet meg a sok gyerek miatt, akik régebben örömöt jelentettek számomra, de most komoly gondot és sok szomorúságot okoznak…”

Ám hiába táplált ilyen érzéseket a várandóssággal, szüléssel kapcsolatban, amikor a gyerekei abba a korba léptek, hogy már náluk is aktuálissá vált az utód kérdése, édesanyjuk dobott minden korábbi kétséget és félelmet. Azonnal a kötelességek felé fordult, és a legrosszabb prototípusává vált annak az anyának, aki folyton unokákért nyaggatja a gyerekeit, mondván: minél több, annál jobb.

A szabályok mindenekfelett

A maga módján egyértelműen szerette a gyerekeit és ki is fejezte az érzelmeit – amennyire tőle tellett. Nagy hangsúlyt helyezett például arra, hogy a gyerekeivel jól bánjanak a dajkák, gondozók, nevelők, hogy a gyerekszobákban harmónia legyen, mert a kor szellemiségével ellentétben ő már akkor is hitt abban, hogy az első évek meghatározók.

Persze a gyerekek pontosan tudták, mit szabad nekik, és mit nem. Nem ehettek semmilyen édességet, legfeljebb gyümölcsöt, viszont ha bármilyen ételt eléjük tettek, meg kellett enniük, ha nem szerették, akkor is. A fogaikat rendszeresen ellenőriztette fogorvossal és abban is haladó felfogású volt, hogy napi szinten kellett öblögetni, kezet mosni, és hetente egyszer lábat is. Hogy a maradék testrészeket hányszor érhette tiszta víz, arról nem szól a fáma, de ettől tekintsünk el, mert ebben a korban a tisztálkodás nem kimondottan szerepelt a legfőbb tevékenységek között. 

Az utódok minden napjának minden perce be volt osztva még hétvégén is, nehogy elkanászodjanak. A nevelők, dajkák nem becézhették, tutujgathatták a gyerekeket, tilos volt altatódalt énekelni, vagy egyáltalán, akármilyen módon szeretetet, gyöngédséget kifejezni. 

Mária Terézia túlságosan félt attól, hogy elkényeztetett lesz a gyereksereg, úgyhogy próbált biztosra menni. 

A szabályok mindenkire vonatkoztak, de időnként persze volt némi kivételezés. Voltak kedvenc gyerekek és kevésbé kedvencek is, ebből elég nagy feszültségek alakultak ki a testvérek között.

A felnőtt gyerekei körül is helikopterkedett

A felnőttkorba lépve sem volt menekvés az elvárások és a szigorú szabályok elől. Egyfolytában a leveleivel bombázta a gyerekeit, a keze mindenhová elért. Rendszeresen nyomasztotta levelek formájában a már Versailles-ben élő Mária Antóniát is, amit az akkor mindössze tizennégy éves lány elég rosszul viselt. Az egyik levélben például ezt írta:

„Milyen hamar megszerezted az emberek szeretetét! Ne tedd kockára. Ne hagyd figyelmen kívül, hogy mi volt ennek az oka: nem a szépséged, amely valójában nem is annyira figyelemre méltó, de a tehetséged vagy a tudásod sem (te tudod a legjobban, hogy ezekkel egyáltalán nem rendelkezel), annál inkább a jó szíved, a nyíltságod, az emberek iránti figyelmességed.”

Ez csak egy kis részlet, amivel a lányát traktálta, ráadásul valószínűsíthetően a legeslegjobb szándékkal. Nyilván nem minden gyerekére tudott, vagy akart ennyi figyelmet szentelni, de a felelősséget sosem tudta elengedni, pláne, ahogy idősödött és egyre magányosabb lett. 

Akárhogy nézzük, ő csak azt szerette volna, hogy minden gyereke (és mind az ötvenhét unokája) a helyén legyen, boldogan, egészségesen, jól végezve a kötelességeiket. Ő uralkodó volt, nem is akármilyen, az élete másból sem állt, mint priorizálásból, szabálykövetésből, diplomáciai feladatokból. 

Bármennyire beleszólt mindenbe, akármennyire keménykezű és elveiben megingathatatlan volt, azért sokat tépelődött is, többször érezte úgy, hogy kudarcot vallott anyaként. Ebben nincs akkora különbség a mai anyák és közte…

Befejezésként, íme, egy idézet a Micsoda anyák voltak című könyvből:

„… tagadhatatlan tény, hogy minden nehezebben megemészthető tette ellenére élete utolsó pillanatáig ő elsősorban anya volt. Tizenhat gyermek anyja. A történelem egyik leghíresebb anyja. És csak ezután jön minden más.”

Forrás: Budai Lotti – Zubor Rozi: Micsoda anyák voltak. Híres nők a gyerekszobában. Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022.

Kiemelt kép: Wikipedia / Bécsi Képzőművészeti Akadémia

Szabó Anna Eszter