Krajnyik Cintia: Helló, szeptember! Csakhogy az ősz valójában nem olyan, mint a Pinteresten – WMN-naplók

–

A művészetet mindig is inspirálták az őszi hónapok. Legnagyobb költőink, például Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, Móra Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Kányádi Sándor, Kosztolányi Dezső, Dsida Jenő vagy Szabó Lőrinc mind-mind írtak verset az őszről, de a nemzetközi színtéren sincs hiány az őszi tematikájú versekből. A festőket is megihlette ez az évszak: Vincent van Gogh, Henri Rousseau, Salvador Dalí, Edvard Munch és Paul Gaugain munkái között is találunk az évszak által inspirált festményeket. Bár az változó, hogy a művészek az átmenet mely oldalát fogták meg, ami az őszt jellemzi: a még kellemes, meleg napokat, amelyeket már csípős éjszakák követnek, amikor még a fák színesen pompáznak, és amikor még jóleső nosztalgiával merítünk erőt a nyárból, vagy már a búskomor, sötét időszakot, ami az elmúlást, a halált szimbolizálja. Az azonban kivétel nélkül közös ezekben az alkotásokban, hogy a misztérium mellett mintha egyfajta áhítat is átszőné az őszt, és a művészek munkáikkal próbálnának tisztelegni előtte.

Idézzük fel Kosztolányi egyik talán kevéssé ismert versét, az Őszi reggelit:

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Gyönyörű, nem? Már-már éteri szépséggel ruházza fel az őszt, és mindazt, ami vele jár.

Petőfi így ír róla az Itt van az ősz, itt van újra… című versében:

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

[…]

Mostanra, a Pinterest korában azonban az őszt inkább azzal a melankolikus mellékzöngével ruháztuk fel, hogy ilyenkor majd mindenki pihe-puha kötött pulcsikba, vastag zoknikba csomagolja magát, a meleg plédek gyakoribb kiegészítőkké válnak, mint egy szép táska, és a forró csokival megtöltött dizájnerbögrével a kandalló előtt ülve melegítjük majd fel testünket-lelkünket, és vesszük át a dánoktól a hygge életérzést, ami az apró örömök élvezetét és az összetartozás nyugalmát jelenti. Közben persze illatmécsesek és az eső lágy kopogása segíti a relaxálást, ezt a nirvánát megszégyenítő nyugalmat pedig kizárólag az zavarja majd meg, hogy döntést kell hoznunk, melyik regényt olvassuk el a felstószolt halomból, amelyet az év közben vásárolt könyvekből építettünk. Kicsit gejl, felhabosított ömlengést csináltunk abból, ami egyébként valóban gyönyörű, és közben megpróbáljuk elkendőzni, hogy az ősz, az élet, tele van ugyan fájdalommal, elmúlással, de ezekkel együtt lehet élni.

Nekem nincs kandallóm, csak konvektorom, és a zoknik, pulcsik, csilivili bögrék ellenére, bármennyire szeretem is az őszt, általában hullafáradtan, cafatokban lógó idegekkel, a hátam mögött minimum egy mandulagyulladással ér az év vége. 

De tök szuper lenne, ha az idén kivételesen nem így lenne. (Mondjuk, a mandulámat már kivették, szóval egy tétel a felsoroltakból legalább pipa.) Viccet félretéve, idén élesebben és többször szeretném látni azt a mágikus szépséget, amit az ősz ad.

Mert egyébként tényleg megrögzött őszrajongó vagyok. Szeretem, amikor elő lehet venni a csizmákat, kabátokat, van ez a – nem feltétlenül helytálló – elképzelésem, hogy az a jó abban, hogy hamar sötétedik, hogy amikor már azt hiszed, későre jár, rájössz, hogy még csak este hét van, és mennyi minden beleférhet még a napba. Ráadásul notórius rossz alvóként reggel tovább tudok aludni, mert tovább van sötét, és nem ébredek fel már hajnal ötkor az első napsugarakra. Szeretem, hogy a rossz idő miatt kicsit mindenki lelassul, és kevesebb a program, mert egyébként nehezen megy, hogy bizonyos dolgokra, programokra nemet mondjak.

Persze, én is rajongok a teákért, a kávéért, a gyertyákért, ahogyan a vastag takarókért és a puha, bolyhos mamuszokért és zoknikért is. A pizsamát is jobban kedvelem, mint a hálóinget. Ráadásul az ősz igazán gyönyörű. Ezer színben pompázik, és bevallom, én még az igazi, taknyos, nyálkás időt is szeretem. Biztos azért, amiért a mélylélektani drámákat is, amelyeknek a nézésébe, olvasásába kicsit beledöglik az ember. És ha már itt tartunk… Nehéz és fájó szívvel teszem, de még a temetőbe is jó kimenni halottak napján, sötétedés után. Ott el lehet csípni valamit a korábban említett misztikumból is, ahogy az urnafalakon és sírköveken millió gyertyaláng villódzik csendesen, miközben mindenki lehajtott fejjel érkezik, és nemcsak a szavait, de a gondolatait is lehalkítja. Nekem ez az időszak tele van kedves, olykor keserédes, de szerethető momentumokkal.

Akkor miért nem tudom élvezni soha igazán?

Megfigyeltétek már, hogy évről évre hamarabb kezdődik a karácsonyi őrület? Van olyan áruház, ahol már szeptemberben (!) kikerül az ünnepi dekor, a szaloncukrok már ősszel ott csábítanak a polcokon, hogy garantáltan megvásárolj és el is fogyassz legalább háromdoboznyit, mire egyáltalán megérkeznénk az adventi időszakba, hogy már a karácsonyi vacsorák előtt azon aggódhass, mennyit bűnöztél. Ezzel egyidejűleg

a nyári szabadságokból visszatérve a cégek is szeptemberben kapcsolnak magasabb sebességbe, hiszen még „meg kell nyomni az év végét”, a családosok az iskolakezdéssel pedig további próbák elé vannak állítva.

Arról talán kár is szót ejteni, hogy tavaly a nagy bekuckózós hangulatot mennyire árnyékolta be a koronavírus, más években azonban az ennél azért jóval enyhébb, de még mindig kellemetlen influenza dönti le a többséget a lábáról. És bár az előbb írtam, hogy én még a nyálkás, rossz időt is szeretem, ám mivel rendszeresen elhagyom az esernyőimet, azért vannak napok, amelyek kivételt képeznek. Bár kétségtelen, hogy megvan a stílusteremtő ereje annak, amikor, mint egy szopott gombóc, a fejemre lapult vizes hajjal és csuromvizes ruhában esem be valahova. Ennél már csak az jobb, amikor a hasonlóképp elázott sorstársakkal együtt felszállunk a négyes-hatosra, és olyan pára keletkezik a villamoson, mintha egy csoportos bikramjóga-órára érkeztünk volna. Ahogy írom ezeket a sorokat, már hatalmába is kerít a hőzöngés: valójában ez az igazi ősz, nem a sütőtökös porhintés. Csak hát ez rosszabbul mutatna a közösségi médiában, mint ugye minden más is, ami a valóság. 

 

Az idén minden más lesz

Fogadkozhatnék, hogy most majd tudatosabban osztom be az időmet az év végi hajrában. Jobban figyelek a munka és a magánélet egyensúlyára. Hamarabb elkezdem az ajándékok beszerzését. Nem hagyom el az ernyőmet. Tényleg választok a könyvhalomból egy regényt, amit el is olvasok. Csak egy doboz szaloncukrot veszek majd. Még több vitamint szedek, többet sportolok és még annál is többet alszom, hogy semmilyen betegség ne dönthessen le a lábamról, és én is olyan kisimult legyek a hét minden napján, mint az influenszerlányok. Ígérem, igyekezni fogok. De az én valódi feladatom a hátralévő hetekben, hogy gyakoroljam, amit évek óta próbálok elsajátítani. Ez pedig

a jelenben lenni.

Nem a tegnapon vagy a holnapon agyalni, hanem elvégezni a feladataimat, ám közben megélni az élet apró, de fontos örömeit a szeretteimmel. Mert olyan nincs, hogy egy napban semmi szépség ne legyen. Ezt pedig azért is írom le, hogy nyomatékosítsam saját magamban is. Hogy minden este szánjak arra néhány percet, hogy felelevenítsem, miért lehetek hálás az adott napon. Az idén szeretném látni a Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét az ősznek.

Krajnyik Cintia

Forrás: ITT és ITT