–

Szóval az alapok:

vagyunk mi hatan, azaz három pár, és van nekünk összesen hét darab gyerekünk, akik ilyen-olyan módon, de nagyjából egyidősek. Élünk három országban. A csapat férfi tagjai a Közgázra (akkor még ez volt a neve, és kész) jártak, ami önmagában elég lett volna az összeforrásukhoz, de előtte együtt húztak le egy kötelező évet is a katonaságnál.

Mondjam, hogy hány ezer szál köti őket össze? Szerintem szükségtelen.

A női vonal részben már akkor is jelen volt, hiszen az egyik házasság egy gimnáziumi szerelem terméke, a másik hölgy pedig az én jelenlegi és egyetlen férjemnek volt egyetemista időkben évekig élettársa. Ehhez képest én mindössze húsz éve ismerem őket, de azért a nagy időcsúszás ellenére kifejezetten jól összeszoktunk. Értsd: nem nagyon volt olyan élethelyzet ez alatt az idő alatt, amiben ne tudtunk volna egymásról, sokszor és sokat nyaraltunk, teleltünk együtt, plusz a gyerekeink is jóban vannak. De bárhol voltunk eddig összezárva, társasjátékra még sosem került sor, bár nem tudom, hogy azt annak kell-e számolnunk, amikor különféle síszállásokon és nyaralóhelyeken a hajunkat tépve memóriajátékoztunk a gyerekekkel, akik ellen ugyebár semmi esély nincs nyerni.

Már két hete tartott a karantén, amikor kapcsolatunk új szintre lépett, mert azóta társasozunk online, akkor vetette fel a férjem a közös csetcsoportunkban az ötletet. Erős mélypont lehetett épp minden országban, mert óriási lelkesedés fogadta a tervet. Soha nem látott buzgósággal, állandóan pityegő telefonokkal ment a kezdési időpont megszervezése, ami már önmagában egy teljes röhej, belegondolva jelen helyzetünkbe. Mindenesetre kétnapi melóval megállapodtunk a szombat este pontban nyolcórai kezdésben, kiválasztottuk a megfelelő platformot, és nem mellékesen megállapodtunk, hogy mindenki maga gondoskodik az ellátmányról, illetve a megfelelő italok önkiszolgálásáról.

Win-win, ugyebár?

Őrült várakozás, készülődés vette kezdetét, amikor is pár órával a kezdés előtt rám nézett az én élet- és karanténtársam, és feltette a kérdést: „De mi a lófaszt fogunk játszani?”

Ekkor nekiugrottam a társasjátékhalomnak, és próbáltam mindegyiket valamilyen módon optimalizálni az éteri játékra. Be kell vallanom, nem volt könnyű dolgom. Kiderült, hogy a három ország ugyanennyi háztartásában nincs meg ugyanaz a társasjáték három példánya. Ez némileg nehezebbé tette a koncepciónk kivitelezését, de nem adtam fel. Végül az Activity mellett döntöttünk, ráadásul én az utolsó pillanatokban beszereztem az újabb, felturbózott változatát, így alig vártuk a három vagy két szóval magyarázás, a rímek és az egyetlen vonallal rajzolás izgalmas kalandját.

De ne szaladjunk ennyire előre, mert a szigorúan megbeszélt időpont előtt tíz perccel üzenet jött a csoportba a londoniaktól, miszerint csúszás van, késni fognak, mert éppen elkészült a paprikás csirke, amit szeretnének nyugodtan elfogyasztani. Ugyanekkor megkaptuk a platform belépési linkjét is, amelyet a barátunk cége használ amúgy napi száz órában a világ vezető cégeivel és különféle befektetőivel való kommunikálásra. De azért kapott egy képzelt szobát a mi kis játékkörünk is.

A meghirdetett időpont után húsz perccel már majdnem mindenki ott volt, kivéve a valenciai szál férfi ágát, aki annyira rákészült már délután az esti eseményre, hogy öt óra körülre kiütötte magát a kanapén az ilyen-olyan, boldogan, nagy várakozással elfogyasztott alkoholtól. Még megvártuk, amíg kedves neje felmasszírozza eme lelkes állapotból és biztattuk, hogy menni fog így is. Alig telt el egy óra és már mindenki készen állt a játékra, aminek a szabályait ismertetve újabb fél óra röppent el, majd kijelöltük a párokat. A lényeg az volt, hogy senkinek nem lehet az a partnere, akivel egy lakásban, azaz egy országban tartózkodik. Ily módon újra felszabadítottuk a határokat, koccintottunk az új schengeni egyezményünkre, és máris indult a játék.

Ekkorra már kiderült, hogy egyrészt a csakis nálunk lévő kártyákat minden kör előtt az éppen nem élesben játszó félnek fotóznia és küldenie kell az érintetteknek. Ez alatt az idő alatt persze mindig felmerült egy újabb téma és csak úgy repült az idő, a játék meg nem igazán haladt. De lelkesedésünk nem hagyott alább és nagyon szép próbálkozásokkal, sikerekkel mutogattuk egymásnak a cápauszonylevest, meg a villás targoncát, ami már ugye önmagában is szép kihívás, de egy állandóan széteső, lefagyó kép mellett még izgalmasabbá tette a játékot. Arról már ne is ejtsünk szót, hogy hiába gondolja néha úgy az ember, aki mutogat, hogy benne van a képben, a valóság ezt nem támasztja alá, így többször is lehetőségünk nyílt tökéletesíteni például Alföldi Róbert, Mikes Kelemen vagy éppen Balázs Fecó imitálását. Persze, amikor láttuk egymást, akkor sem feltétlenül találta ki a másik fél a megoldást.

Majd elfelejtettem mondani, hogy az első próbálkozásoknál sajnos kiderült, hogy a mutogatáson kívüli többi opció sajnos távban nem működött jól. Próbáljatok egy vonallal, a toll felemelése nélkül a kamera felé rajzolni! Na ugye! Így végül lehorgonyoztunk a mutogatásnál, azzal a kitétellel, hogy az ellenfelek mondhatják meg, hogy mit kell az adott kártyáról prezentálni. Mondanom sem kell, hogy a lehető legszemetebb megoldásokkal kellett megküzdeni egy homokórányi idő alatt. Úgy rémlik, hogy valahol a csuklyásmajom és Király Viktor között történhetett, hogy már sem beszélni, sem mozogni, sem mutogatni nem volt képes senki, csak vinnyogva, remegve köpködtük az italunkat szanaszét három ország három lakásában. Ugye mennyire praktikus így játszani karantén idején!?

A küzdelem szoros volt, de az elfogyasztott italok és az eltelt idő korrelációjában gyengült és lassult a játék, mígnem kedves valenciai sorstársnőnk egy ásítás kíséretében ki nem csekkolt végleg agyilag.

Ekkor majdnem szerencsésen végeztünk is a játékkal, ám a győzelemtől megszédült londoni barát maga sem tudta, hogyan, de indított egy konferenciahívást a világ megannyi országának kockázatitőke-befektetője felé, amiből nagy kapkodással végül sikerült kicsekkolnia. Én a magam részéről kicsit sajnálom azért, hogy hajnali háromkor (mondjuk, Szingapúrban nem lett volna akkora gond) nem mutogathattam el kedves barátunk bizniszpartnereinek Nostradamust, Liptai Claudiát vagy Luke Skywalkert…

Ily módon végül félig sikerrel zárult a játékeste: együtt voltunk, nevettünk, elterveztük, hogy hova költözünk össze a következő karantén idejére, úgy röpült el négy és fél óra, hogy szinte csak az üres üvegek számából vettük észre, hogy valóban elkapott minket valamiféle Saturday Night Fever. Na meg abból is, hogy egyre több gyerek kiabált Európa különböző pontjain, hogy halkabban vigadjunk.

Most a másnapról nem beszélek, főleg azért nem, mert ebből hagyományt szeretnénk teremteni.

Folytatódik a készülődés, a következő körben monopolyzni fogunk. Már amennyiben sikerül, ugye. Újabb nagy kihívás képernyőn keresztül, így nem csoda, hogy a majdhogynem technikai analfabétának nevezhető (amúgy igen okos, szellemes és csupa jó tulajdonságú) férjem napok óta bújja a netet, hogyan tudná bekamerázni live-ba a táblát... Hát izgatottan várom a következő estet! De ha, mondjuk, ti tudtok sokkal egyszerűbb és bevált játékokat és/vagy megoldásokat, könyörgök írjátok meg! Addig is, aki tud, játsszon, hogy legalább arra az időre el tudjuk hinni, hogy az egész élet valójában tényleg egy nagy játék.

Marossy Kriszta

Képek a szerző tulajdonban vannak