Marossy Kriszta: A karácsony csodája akkor az volt, hogy élek, hogy túlélek
A karácsony egy mágikus dolog. Pont! Bárhol a földkerekségen elég csak egy kisgyerek arcára nézni, amikor meglátja a feldíszített, fényárban úszó fát, alatta az ajándékokat, és újra megérthetjük, hogy tulajdonképpen mi az a hangulat, amit évről évre át szeretnénk élni, ami miatt díszbe öltöztetjük a lakást, magunkat és a lelkünket is. A gyermeki öröm idővel elmúlik, de ha másképpen is, képes újra feltámadni. Marossy Kriszta írása.
–
Be kell vallanom, hogy a karácsony iránti lelkesedésem nagyjából húszéves koromra átmenetileg minimálisra csökkent. Pedig vártam és szerettem a családdal együtt töltött estéket, a távolabbi rokonok látogatását, a közös evéseket, beszélgetéseket, a felbukkanó magányos és nem magányos barátokkal való éjszakázást és a nagy alvások után fenyőillatban úszó nappalit. Na meg a habcsókot…
Amikor mindig hull a hó
Mégis minden egyes évben erősödött bennem egyfajta hiányérzet valami iránt, ami – úgy tűnt – végleg elveszett. Elkezdett hiányozni a varázslat, és ezzel egy időben már képes voltam megfogalmazni, hogy miért tűnt el. Nem a családom, a környezetem tehetett róla, de még csak nem is én valamiféle rossz hozzáállással. Az idő volt az oka, és nem a mindent megszépítő. A gyerekkor véget ért.
Akkoriban kezdtem el azon gondolkodni, hogy vajon melyik is volt addigi életem legszebb karácsonya, és arra jöttem rá, hogy egyet ki tudok emelni ugyan, de igazából az összes az volt. Az összes, amire tulajdonképpen nem emlékszem, amiben minden összemosódik, azaz az összes, amibe teljes lényemmel el tudtam merülni kicsi gyerekként. Mert akkor minden ünnep előtti készülődés titokzatos és izgalmas volt hosszú napokon keresztül.
Mert minden karácsonynak biztonság- és melegségillata volt, emlékeimben minden karácsonykor esett a hó, mindenki nyugodt és boldog volt, mert a mi fánkon jobban ragyogtak a gyertyák, mint ezer LED-füzér együttvéve, mert a nagymamám töltött káposztája volt a legtökéletesebb vacsora, és a bejglijéhez hasonlót még soha senki nem készített,
mert nem kétezer ajándékot kaptunk, hanem gyerekenként egyet, jobb években kettőt, mert azok az ajándékok pont tökéletesek voltak, mert anyukám illata az esti meséléseknél ezerszeres biztonságot adott és mert a nagypapám hasán este elaludni és hallgatni a szívverését, maga volt a csoda. Aztán másnap felébredni, újra érezni az bizsergető jót, pizsamában játszani, majd beöltözve szánkózni menni, átfagyni és a fenyőillatú melegben kiolvadni, újra együtt enni, társasozás közben a földön elaludni, alaposan betakarva ébredni a kora délutáni sötétben, időtlen boldogságba zuhanni… ezt csak a gondtalan gyerekkor adhatja meg.
Biztos vagyok benne, hogy akinek megadatik a karácsony mágiája, az a szíve mélyén mindennap ezt a fajta csodát akarja újraélni, ezt a biztonságot és nyugalmat szeretné érezni.
És sajnos ez a fajta ősbiztonság vész el belőle azáltal, hogy felnövünk, lehámozódik a csodákba vetett hitünk és teret kap a valóság.
Az átmeneti utolsó legszebb
Ha szerencsések vagyunk, akkor ez csak fokozatosan történik meg. Velem úgy esett, hogy gyerekként a legszebbnek tartott karácsonyom, egyben az első is volt, ami levetette magáról a mágikus köpenyt. Hétéves voltam akkor. Azon a nyáron komoly szívműtétem volt, a túlélés ötvenszázalékos esélyével, azon túl pedig újabb ötvenszázaléknyi eséllyel a sikerre. Ezt nem tudtam ugyan, de éreztem.
Szerencsém volt! Hogy mekkora, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy itt ütögetem a klaviatúrát, és van esélyem visszagondolni az eddigi életemre… A sikeres műtét után viszont hiába voltam jól, csak nem akart rendeződni a vérképem, meg volt egy csomó számomra érthetetlen adat, így két és fél hónapot egy szanatóriumban kellett töltenem, messze a családomtól. Az ország két legtávolabbi pontján voltunk, és ha oda tudtak is – akkoriban két nap alatt – utazni, akkor is csak egy üvegen keresztül láthattuk egymást öt percig.
Azt hiszem, az volt az az év, amikor egyszerre váltam felnőtté, és maradtam azóta is valahol legbelül egy védtelen gyerek. Mindenesetre abban az évben volt gyerekkorom legboldogabb karácsonya. Decemberben már újra együtt lehettünk, újra biztonságos meleg vett körül, éreztem anyukám illatát, a testvéreim szeretetét,
a nagymamámnak akkor volt talán a legtökéletesebb a töltött káposztája, és a nagypapám szíve is a legszebb hangon vert, amikor elaludtam az ölében.
Ugyanakkor ebben az évben emlékeim szerint már nem havazott, nem csillogott annyira a fa, és kevesebb megmagyarázhatatlan csoda történt. De mindennél nagyobb csoda volt az, hogy élek, túléltem, a családommal vagyok, biztonságban vagyok, szeretetben vagyok, és karácsony van. Abban az évben úgy vesztettem is el valami fontosat, hogy tulajdonképpen sokkal többet nyertem. A jövőmet.
Újabb esély a karácsony csodájára
Azt a jövőt, amiben egyszer csak eljött az idő, hogy már a saját lányomnak próbáljam megteremteni az emlékeimben élő tökéletes karácsonyt. Amiben már nem én vártam a csodát, hanem én szerettem volna adni. Amiben újra megéreztem a fenyőfa és a gyertyák különleges illatát, amiben újra izgatottá váltam, amiben újra vártam a karácsonyestéket. Láttam, mennyire izgatott, hogy napokkal előtte már nem lehetett bírni vele: pont úgy siettette volna az időt, mint én kiskoromban, és pont annyira boldog arccal figyelte a csengő hangja után berohanva a fát, mint én. Mint minden gondtalan és boldog gyerek… Én pedig újra igazán boldog voltam karácsonykor!
Mostanában megkérdeztem tőle, melyik volt a legkedvesebb karácsonya. Törte egy kicsit a fejét, és csak annyit mondott, hogy az összes, amire tulajdonképpen nem emlékszik, ami összemosódik egy nagy boldog masszává.
Ugyanis szerinte kiskorában minden karácsonykor esett a hó, mindenki boldog volt, mert a mi fánk ragyogott a legszebben, mert a nagymamaféle töltött káposztánál nincs jobb,
és mert olyan jó volt társasozás után együtt elaludni a szőnyegen, meg szánkózni menni, aztán otthon átmelegedni, és belezuhanni abba a bizonyos időtlennek tűnő boldogságba…
Marossy Kriszta
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/pointstudio