Este, egyetem után a hószállingózásban bementem a boltba, kicsit már fáradt sminkkel, kócos hajjal, viszonylag átlagosan felöltözve. Bedobáltam a kosárba, ami kellett, és siettem a kasszához, hogy minél előbb hazaérjek. A pénztáros – amíg rám nem nézett – normális arckifejezéssel tette a dolgát. Amikor fizetésre került a sor, felnézett, majd ezt kérdezte: „Kis csillagom, hát, magának meg hogy néz ki az arca?” Láttam az arcán a döbbenetet, amit másoknál is látok. Nem is törődtem vele, egyedül a hanglejtésében hallottam azt a parányi megvetést, amit a bőröm látványa okozott. Nem, ez nem az a kedves, ártalmatlannak tűnő kérdés… Volt valami olyan a hangjában, ami rosszulesett.

Éreztem rajta a megvetést, csak azért, mert nincs porcelánbaba bőröm.

A rosacea elég gyakori bőrbetegség, mint azt a bőrgyógyászomtól megtudtam, az átlag népesség öt-tíz százalékát érinti nemtől függetlenül. Legjellemzőbb tünete az arcbőrön megjelenő fokozott értágulat által okozott piros foltok megjelenése, majd a betegség fokozódásával járó gennyes csomók megjelenése. Meg kell hagyni, tényleg nem szép látvány. Az, hogy milyen állapotban van éppen, összefügg a fogyasztott ételekkel és italokkal. A terápia nehéz, hosszadalmas, és nem hozható teljesen helyre az ember arcbőre, csak a tünetet lehet kezelni.

A kozmetikusok általában hozzá sem nyúlnak, hanem rögtön a bőrgyógyászhoz küldik az embert. Aztán elkezdődik a Canossa-járás, bőrgyógyásztól-bőrgyógyászig, másik kozmetikushoz, hátha tud valami okosat mondani, vagy valami méregdrága krémet ajánlani, amit persze a bizakodó beteg meg is vesz, és ugyanaz a hatása, mint a többinek: semmi. Aki ezzel a betegséggel éli a mindennapjait, az tudja, hogy csak hosszas, teljes körű kivizsgálás után jut el odáig, hogy egyáltalán megállapítják, mire is eredeztethető vissza, miről kell leszokni, vagy mire kell rászokni.

Nálam a középiskolás ballagás előtt két hónappal diagnosztizálták. Pont azelőtt, hogy elkészültek volna a tablóképek, ahol vörös fejjel virítottam, de persze a Photoshop csodákra képes. Azonban az életben, az utcán nincs Photoshop. A smink sem segít, sőt még rosszabbá teszi, de hát

mit tehet az ember lánya, ha azt akarja, hogy csak egy kicsit is, de elfogadják, és ne nézzenek rá úgy, mintha az arca helyén egy hatalmas ketchupos pizza lenne.

Hasonló kedvenc, empátiát nyomokban sem tartalmazó beszélgetés hangzott el a buszmegállóban, amikor egy idős hölgy odajött hozzám, és a következő kis monológ hagyta el a száját: „Kedvesem, képzelje, a fiam barátnőjének ugyanilyen ocsmány, ronda volt az arca, mint a magáé. Aztán képzelje, kiment Bécsbe egy magánklinikára…” és innentől nem is figyeltem arra, amit mond. Azt gondoltam utána, hogy valami olyannal fejezhette be a mondatot, hogy „és ott több százezerért kapott arany arcpakolást, és lám, jobb is lett egyből.”

Ezek a megnyilvánulások megdöbbentenek nap mint nap. Nem értem, hogy az emberekben miért nincs semmi empátia, sem az idősebbekben, sem pedig a fiatalabbakban.

Nem írok világmegváltó könyveket vagy cikkeket, nem tartok önelfogadó esteket, csupán a saját nézőpontomat írom le, de abban biztos vagyok, hogy ez mással is megtörténik, vagy megtörtént már élete során.

Nekem sikerült így elfogadnom magam, és elmondhatom, hogy ahogy javul az állapotom, úgy értékelem át magam, és megpróbálok örülni a legkisebb változásnak is. Akik hasonló cipőben járnak, azoknak is ezt tanácsolom, mivel akkor vagyunk egészségesek ott legbelül, ha együtt tudunk élni a hiányosságainkkal.

Oláh Zsanett