„Gyerekkorunktól belénk nevelik, hogy nőként nem érthetünk mindenhez. Pedig ez nem igaz” – Interjú Balázsi Katalin kutatóval

Filákovity Radojka/WMN: Kávét főzni a kutatói közegben is még szinte kizárólag női feladat? (Miközben ezt kérdezem, épp kettőnknek készíti.)

Dr. Balázsi Katalin: Igen (nevet). Ha egy nő jelen van egy megbeszélésen, teljesen mindegy, milyen titulussal bír, kimondatlan elvárás, hogy ilyen szempontból is figyelmes legyen a kollégákkal. Fordított esetben ez szinte soha nem merül fel.

F. R./WMN: A szexizmus, a nemi alapú megkülönböztetés része a társadalmunknak. A tudományos közegben hogyan érezhetők ennek hatásai?

B. K.: Az akadémiai világban – főleg műszaki és fizikai területen – rettentően alulreprezentáltak a nők.

Ez egy férfias közeg, amelynek sajnos erősen része a nemi alapon való megkülönböztetés. Női kutatóként ennek számos formájával találkozom a mindennapokban,

de még olyan kiemelt eseményeken is, mint egy rangos szakmai konferencia. Amikor egy ilyen alkalommal, egy külföldi konferencián plenáris előadóként (a konferencia nyitóelőadása – a szerk.) leülni készültem a nekünk fenntartott első sorba, a mellettem helyet foglaló férfi kolléga figyelmeztetett, hogy ide csak a plenáris előadást tartó kutatók ülhetnek. Fel sem merült benne, hogy az egy fiatal hölgy is lehet.

F. R./WMN: Hogyan reagált, amikor elmondtad neki, hogy épp ezért foglaltál ott helyet te magad is?

B. K.: Mosolygott, majd az előadásom után gratulált… De nem csak ezekben a gesztusokban mutatkozik meg a megkülönböztetés. Egy nő előtt a tudományos világban teljesen másfajta életpályamodell áll, mint egy férfi kutató előtt. Ha például megcsinálja a PhD-jét, és sikerül egy olyan pályázatot nyernie, amivel el tudja indítani a saját kutatását, már előnyben van. Ha azonban ez éppen a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Lendület pályázata, és időközben teherbe esik, akkor megszüntetik a pályázatot, szélnek eresztik a kutatócsoportját – hiába tudná őket otthonról is koordinálni. A szülési szabadság, valamint a gyes és a gyed ugyanis már nem számít munkaviszonynak, ami a pályázat alapfeltétele. 

Ha az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíját nyeri meg, ami legtöbbször három év, akkor legalább megszakíthatja az ösztöndíjat a gyes/gyed alatt. De ha a visszatérésnél az ösztöndíj fennmaradó ideje nem éri el a tizenkét hónapot, eleve kiesik a Bolyai+ kiegészítő pályázatból, ami a férfiak esetében nem történik meg. Ahhoz, hogy ez ne történjen így, elegendő lenne változtatni a pályázati kiíráson, és lehetőséget adni rá, hogy pályázni lehessen a három és tizenkét hónap közötti időszakra is.

F. R./WMN: Ez azt jelenti, hogy a munkába visszatérve sok kutatónőnek szinte a nulláról kell újraépítenie a karrierjét?

B. K.: Pontosan. Most épp azért harcolunk több szervezettel – így többek közt a Fiatal Kutatók Akadémiájával –, hogy azoknál a kutatónőknél, akik igazoltan szülési szabadságon, gyesen vagy gyeden voltak az elmúlt években, a kutatóként eltöltött aktív időszakot vegyék figyelembe a pályázatok elbírálása során, és ne az utolsó öt évet, amiből esetleg hármat vagy többet gyerekneveléssel töltöttek, így nem születtek még kutatási eredményeik, publikációik. Én négy évig voltam otthon a gyerekekkel és még úgy sem volt könnyű visszatérni, hogy a férjem révén, aki szintén kutató, nem estem ki teljesen a munkából. Cikket írtunk együtt vagy kutatási eredményeket értékeltünk, és így már társszerző lehettem publikációkban.

De kutatási terveket is írtam, és pályáztam velük a gyes alatt – kettőt meg is nyertem (OTKA Pd és MTA Bolyai János Ösztöndíj). Annak idején azonban nem volt rá lehetőség, hogy szüneteltessük a pályázatot, mint most egyesek, így például a Bolyai-ösztöndíj esetében. Ha az ember nem indította el kutatócsoporttal a kutatást, akkor elveszítette a pénzt, amit pályázaton nyert rá. Emiatt tehát kényszerhelyzetbe kerültem, és kénytelen voltam a kisfiamat másfél évesen bölcsibe adni.

F. R./WMN: Éreztél lelkiismeret-furdalást miatta?

B. K.: A kisebbik fiam nagyon anyás volt, minden alkalommal, amikor beadtam a bölcsibe, úgy kellett lehámozni rólam, miközben keservesen sírt. Én pedig a kocsiban ülve bőgtem azon, milyen anya vagyok. A nevelők néhány alkalom után felvilágosítottak, hogy a gyerek hisztije csupán nekem szól, és amint kiteszem a lábam a bölcsiből, azonnal abbahagyja. Ennek ellenére rengeteget vívódtam, hogy megéri-e ez nekem egyáltalán. 

A társadalom szemében, ha egy nő viszonylag korán tér vissza dolgozni, akkor rossz anya – viszont azt is ferde szemmel nézik, ha „nem csinál semmit”.

Az első két év nehéz volt, teljesen kinyírtam az idegrendszerem: a gyerekek után szaladgáltam, ha betegek voltak, ápoltam őket, miközben cikkeket kellett írnom, kutatásokat koordinálnom. És ez a munkahely még nagyon is alkalmas a gyerekvállalásra, mert a kötetlenségével megadja azt a szabadságot, hogy az ember otthonról dolgozzon, ha szeretne. Ennek ellenére jó lenne, ha a nők maguk dönthetnének arról, mikor mennének vissza dolgozni és milyen formában, rész- vagy teljes munkaidőben. Ebben a helyzetben a munkahelyeknek és pályázatoknak is nyitottabbnak kellene lenniük.

F. R./WMN: De még szülni sem kell feltétlenül ahhoz, hogy egy nő amiatt essen el szakmai lehetőségektől, mert a potenciális anyát látják benne, aki a gyerekvállalás miatt egyszer majd kiesik egy időre a munkából.

B. K.: Néhány éve meghívtak előadónak egy konferenciára Göttingenbe, amit épp karrier és család témában szerveztek fiatal kutatók. Az előadás után több magyar kutatónő is odajött hozzám, akik, mint kiderült, azért mentek el annak idején itthonról, mert amikor állásinterjúkon férfi kollégákkal versenyeztek egy-egy pozícióért, rendre azzal szembesültek, hogy azért választják inkább a férfi pályázót, mert ő nem fog egy év múlva szülési szabadságra menni. Így inkább Németországba költöztek, ahol folytathatták a munkát.

Amikor annak idején PhD-ösztöndíjra pályáztam Szlovákiában, a bizottság azzal a nyíltan kimondott indokkal utasított el, hogy inkább egy férfinak ítélik az állami ösztöndíjat, aki végig is fogja csinálni a hároméves doktori képzést, és nem megy el a felénél szülni.

Pedig minden kérdésüket tökéletesen megválaszoltam, mindig kitűnő eredményeim voltam. Akkor először sírtam a munkahelyemen. Annyira megalázó volt az egész. Ezekben a posztkommunista országokban, mint Szlovákia vagy Magyarország, nagyon hasonló a mentalitáskultúra, és sok esetben az sem számít, ha az ember már letett valamit az asztalra. 

F. R./WMN: Ezzel arra célzol, hogy értek hasonló megkülönböztetések már elismert kutatóként is?

B. K.: Korábban említettem, hogy a férjem szintén kutató, aki mindig is magasabb pozícióban dolgozott, mint én. Sokan azt szűrik le ebből, hogy az ő hátán kapaszkodtam fel, rajta keresztül tudtam karriert építeni, nem saját jogon. Persze sok mindent csinálunk együtt, vannak közös publikációink, de ez nem jelenti azt, hogy a munkát ő végzi el, és én csak odabiggyesztem a nevem.

Két évvel ezelőtt az Magyar Tudományos Akadémia Lendület-pályázatára nyújtottam be az anyagomat, szó szerint ezer hivatkozással, míg a férfiaknak az én kategóriámban háromszáz-négyszáz hivatkozásuk volt csupán. Mégis, mivel vannak közös publikációim a férjemmel, a bizottság azzal a megalázó bírálattal utasította el a pályázati anyagomat, hogy nem igazolható, hogy az eredményeim valóban az enyémek lennének. És innentől kezdve szerintük az sem bizonyított, hogy el tudnék vezetni egy kutatócsoportot, holott itt, az EK-ban öt éve vezetem az egyik legnagyobbat.

F. R./WMN: Az ehhez hasonló küzdelmekbe egy idő után nagyon bele lehet fáradni. Honnan van még erőd a folytatáshoz? 

B. K.: A legszomorúbb az előbb említett esetben az volt, hogy senki sem állt ki értem. Az emberek ilyen helyzetben általában azt mondják: „Igyál egy pálinkát, hogy lenyugodj, és rá se ránts, majd beadod legközelebb.”

Tisztában vagyok vele, hogy nem lehetek mindig én az, aki méltatlankodik és folyamatosan szót emel, mert egy idő után ennyire sem fognak odafigyelni rám – legyintenek majd, hogy csak a sértettség beszél belőlem. De az utóbbi három évben már tényleg nem tudom, mit tegyek, hogy Magyarországon pályázatot nyerhessek.

Júniusban nagyon közel voltam hozzá, hogy abbahagyjam. Régi vágyam, hogy cukrász legyek, így kivettem két hét szabadságot, és elvégeztem egy francia macarontanfolyamot, online. Épp a héten érkezett meg az oklevelem, majd ki fogom rakni ide, az irodám falára.

F. R./WMN: Jó társasága lesz a rangos tudományos díjak mellett.

B. K.: Valahol muszáj kiadnom a feszültséget magamból. A „bosszúmat” – ahogy mondani szoktam. A rengeteg stressztől kihullott a hajam, azt hittem egy ideig, rákos vagyok, de szerencsére kiderült, hogy nincs semmi bajom. Ez a két hét szabadság helyre tett valamennyire, és végül nemcsak a főnököm biztatott a folytatásra, hanem a férjem is meggyőzött,

ha most abbahagyom, akkor azok nyernek, akik ellen tizenöt éve harcolok már. Csak nem tudom, meddig bírom még. Mindig a pozitív példákról szoktunk beszélni, holott a nehézségek is részei az életnek, illetve ennek a pályának is.

Tény, hogy ma sokkal jobb a helyzet, mint tizenöt évvel ezelőtt, amikor pályakezdő voltam, de az is igaz, hogy még most sem könnyű.

F. R./WMN: Szinte gyerekkorod óta meghatározó élmény, hogy egy férfias közegben hogyan lehet megtanulni nőként helytállni. Megvan már rá a válasz?

B. K.: Azt hiszem, a teljesítmény, a tudás a kulcs. A szüleim választották nekem annak idején a műszaki, villanyszerelői szakközépiskolát, azt azonban nem mondták, hogy az osztályban egyedüli lány leszek. Erre akkor döbbentem rá, amikor a rózsaszín, fodros szoknyámban beléptem az osztályba. Senki sem akart mellém ülni a teremben, akkor kezdtek el helyet foglalni a közelemben, amikor máshol már nem volt szabad asztal. Ahogy azonban az első héten elkezdődtek a felmérések, a srácok hamar rájöttek, hogy jó vagyok matekból és szívesen segítek is nekik. A kezdeti érdekkapcsolatokból aztán igazi mély barátságok szövődtek, amik a mai napig tartanak. Bandatag lettem (nevet). Ehhez azonban meg kellett mutatnom, hogy rendelkezem annyi tudással, ami miatt komolyan vehetnek. 

A lányoktól alapvetően is sokkal többet várnak el, dupla annyit kell teljesítenünk. Az egyetemen, az atomfizika tanszéken volt például egy tanárom, egy idős úr, aki az első találkozásunkkor leszögezte: nem fogok nála átmenni. Akkor látott először, még órát sem tartott nekünk – valami miatt nem szerette a lányokat. Nála úgy küzdöttem meg minden jegyért. Minden órán bent voltam, szó szerint jegyzeteltem le, amit mondott. Végül már meg sem tudta indokolni, miért buktasson meg; vörös diplomával végeztem az egyetemen.

F. R./WMN: Miért van ennyi sztereotípia azzal kapcsolatban, milyen szakmák valók a nőknek és milyenek nem?

B. K.: Már gyerekkorunktól belénk nevelik a korlátokat, azt, hogy nőként nem foglalkozhatunk mindennel, nem érthetünk mindenhez – pedig ez nem igaz. De sokszor esélyt sem adnak arra, hogy előítéletektől mentesen induljunk. Interjúk során sokszor kérdezték már tőlem, mi a különbség a férfi és a női kutatók között.

Szeretném, ha ez a kérdés idővel fel sem merülne; ahogy ugyanis a tudománynak sincs neme, úgy a munka során az is teljesen irreleváns, hogy a kutató nő vagy férfi. Inkább aszerint kellene megkülönböztetést tenni, hogy valaki jó-e, tehetséges-e, vagy sem.

Ehhez viszont azokat a lehetőségeket is meg kell teremteni – ösztöndíjprogramokkal, pályázati kiírásokkal –, amikkel megfelelő hátteret biztosíthatunk a nőknek ezen a pályán. Az egyesületünk is ezért jött létre, a fő programjával pedig, ami a Lányok napja, már tíz éve azon vagyunk, hogy minél több fiatal lányt ösztönözzünk arra, hogy tudományos pályára lépjenek. Félreértés ne essék, nem az a célunk, hogy mindenkiből mérnök, informatikus vagy fizikus legyen, hanem hogy aki az szeretne lenni, az bele merjen vágni, ne tántorítsák el a már említett sztereotípiák.

F. R./WMN: Apukád választott neked hivatást, ő határozta meg az utadat. Mit gondolsz, a szüleid érezték, hogy tehetséged van a természettudományokhoz?

B. K.: Apukám nagyon szigorúan nevelt minket. Én vagyok a legidősebb lánya, az elvárásoknak pedig mindig igyekeztem megfelelni, mindegy, hogy szőlőszüretelésről vagy a tanulmányaimról volt szó. Azt, hogy látta-e a tehetségemet már akkor, nem tudnám megmondani. Mindenesetre jól sült el a dolog – de akár az ellenkezője is megtörténhetett volna.

F. R./WMN: A pálya, amire a szüleid ráállítottak, végül tényleg a hivatásoddá vált. Mikor jöttél rá, hogy ez valóban a saját utad?

B. K.: A doktori után nyílt ki a világ, akkor ugyanis már saját ötleteket, kutatási témákat is meg lehet valósítani. Akkor szerettem bele a kutatásba úgy igazán, és akkor jöttem rá, hogy ennél kreatívabb munka kevés van a világon.

F. R./WMN: Ezzel kár lenne vitatkozni, elég, ha csak a mostani kutatásodra gondolok, amelynek során tojáshéjból fejlesztetek a kutatócsoportoddal csontpótlót, csontimplantátumot. 

B. K.: Ez volt a kutatásunk alapötlete, amiről kiderült, hogy nagyon is működik, így mostanra tovább tudtunk lépni benne. Jelenleg azon dolgozunk, hogyan lehet a titánból készült implantátumokat leváltani szilícium-nitritből készültekre. Ezek az újgenerációs implantátumok sokkal könnyebbek, a súrlódásuk is jobb, így nem kell tizenöt év után cserélni őket, mert elkoptak – elég egyszer beültetni. Ezeket vonjuk be a már említett tojáshéjas anyaggal, hogy gyorsabban becsontosodjanak, ne keletkezzen gyulladás, ne lökődjön ki a csontpótló.

F. R./WMN: Mi történik, ha egy-egy kutatás végül nem jár sikerrel?

B. K.: Benne van a pakliban, hogy egy-két év után kiderül, a hipotézis mégsem működik.

Fel kell tudni dolgozni, hogy nem minden kutatás sikeres, de mindegyikből lehet tanulni valamit.

Ez a tudás pedig egy másik kutatásban, akár mások által még hasznosítható lehet. Időt és rengeteg pénzt lehet így spórolni a későbbiekben.

Ez egy hihetetlenül kreatív szakma, amiben folyamatosan valami újat tanulhatunk, különleges helyekre utazhatunk és érdekes embereket ismerhetünk meg. Az egész világot kinyitja, miközben a kutatói munkának társadalmi haszna is van. A kisfiam egyik rajza itt lóg a falon, papírra vetette, hogyan lát minket a férjemmel: körülöttünk sötét van, de mi, a mikroszkóppal a fényben vagyunk. Mert szerinte a kutató világosságot teremt a sötétségben. És ennél szebben talán senki sem foglalta össze a lényeget, amiért minden nehézség ellenére is megéri csinálni.

Képek: Chripkó Lili / WMN

Filákovity Radojka