Nehéz sorsú gyerekeket tanít zenélni Bécsben a magyar fuvolatanár

–

Gyerekkorától fuvolistának készült, de egész kamaszkorában hangoztatta: ő biztosan nem fog külföldön továbbtanulni. Aztán amikor nem vették fel elsőre a Zeneakadémiára, a felvételi után az egyik tanárnő megállította: szívesen kivinné magával Bécsbe, az ott induló osztályába. Megyeri Barbara pedig igent mondott: a fuvola- és a zenepedagógia szak után aztán a Grazi Egyetemen is tanult, majd zeneiskolai tanár lett Bécsben. „A kisfiam születését követően nem akartam a klasszikus késő délutáni beosztásba visszacsatlakozni, így új munka után kellett néznem. Egy ismerősöm szólt arról, hogy a Superar fuvolatanárt keres.

Fogalmam sem volt, mit jelent vegyes korosztályban, 7–16 éves korig, németül keveset tudó, menekültstátuszban élő, sokszor elhanyagolt vagy bántalmazott gyerekeket tanítani. Az első percben rá is jöttem: az egésznek semmi köze ahhoz, amit addig a zenetanári feladatokról tudtam” – idézi fel.

A kezdet annyira nehéz volt, hogy egy hónap után szólt is a főnökének, a Superar perui származású egyik alapítójának, Andy Icocheának, hogy inkább felmondana. Ő azonban segítő kezet nyújtott: fél éven át egyfajta minitovábbképzést tartott Barbinak és az új kollégáknak. Próbálta átadni a saját kialakított eszköztárát.

A hasonló órákon ugyanis nem az volt a probléma, hogy valaki nem tudja lefogni helyesen a hangokat: sokkal inkább a verekedés, a dühkitörések, a traumatizált gyerekek bizalmatlansága és ellenállása nehezítette a közös munkát.

„Nem hallgattak rám, egymásnak mentek, az első évben csak a határaimat tesztelték: mikor vesztem el a türelmem, mikor kezdek sírni, mikor kérek segítséget. Volt egy időszak, amíg edzői síppal a nyakamban jártam be órákra, hogy ha szükséges, addig tudjam fújni, míg a portás meg nem hallja, és be nem rohan” – meséli Megyeri Barbara.

Aztán mégis eljött a fordulópont. A nehézségek persze ezzel nem tűntek el: de ő megértette, mit jelent a munka, amit végez. Ezért már a küzdelmek ellenére sem akart kiszállni.

Katartikus pillanatok és megtartó kollégák

Amikor az első év viszontagságairól mesél, muszáj megjegyeznem, hogy éppen úgy kezdődik a története, mint egy amerikai forgatókönyvé. A kérdés: így is folytatódik -e? Eljött-e a mindent elsöprő eufória pillanata: a nagy koncert, amin mindenki állva tapsol, ahol a kirekesztett, sokszorosan hátrányos helyzetű gyerekek megérezték a munka gyümölcsét és a siker ízét?

A válasz pedig meglepő módon az igen.

Máig emlékszik a pillanatra, ami egy hollywoodi filmben valószínűleg az utolsó jelenet utolsó képkockája lenne.

„Az első év végi zárókoncert hozta el ezt a katartikus percet:

emlékszem, állva tapsolt a közönség a hatalmas koncertteremben, én meg ott álltam a gyerekek között, és nem tudtam nem sírni. Minden feszültség kijött, ami abban az évben összegyűlt bennem. Akkor éreztem először, hogy tényleg sikerülhet ezt jól csinálni.

Tudtam, hogy még nem tartok ott, de van esélyem: ezért nem adom fel.”

Ma pedig már hat éve, hogy kilenc fuvolás gyerekért felel, akik 9–16 év közöttiek, és nem egyesével, hanem a közösségépítés jegyében, csoportosan járnak hozzá. Heti öt órában próbálnak: kétszer két és fél órás etapokban, ilyenkor Megyeri Barbara igyekszik külön fél órát a kicsikre és nagyokra szánni, hogy a különböző korosztályos igényeknek is eleget tegyen. A fafúvós részleget két másik kolléganőjével viszik: ez velük indult el a Superarban, előtte csak kórusoktatás volt, később csatlakoztak a vonós szekciók, majd a fúvós hangszerek. „Az első egy-két évem tele volt tévúttal, és csak arról szólt, hogy kerestem a jó irányt: de a kollégáimmal olyan közösséget alkotunk, hogy mindig lehet kihez fordulni, ha tanácstalan vagyok egy helyzetben. Ez nagy magabiztosságot ad” – fogalmazza meg.

A kottából sem lehet mindent kiolvasni

A Superar pedagógusainak gyerekvédelmi szakember segít abban, hogyan kezeljenek bizonyos helyzeteket, mikor és mit kell jelenteni a gyerekek családi életével kapcsolatban, melyek azok a határok, amelyeket a saját mentális és lelki egészségük érdekében be kell tartani.

„Ez a legnagyobb kihívás: feldolgozni azokat a helyzeteket, amelyekből ők érkeznek, vagy amik velük megtörténnek. Jött be úgy tanítványom, hogy előtte nap eltörte a kezét a saját apja.

Tudom, mikor kezd el valaki indokolatlanul hosszú ujjút hordani, vagy ki küzd nap mint nap a szülei függőségeivel. Nem lehet ezt nem hazavinni, de azt is meg kellett értenem, hogy sajnos nem válhatok mindenki pótanyukájává. A mentoruk vagyok, aki a zene segítségével támogatja őket” – mondja.

Hozzáteszi: a nyári szünet a hasonló gyerekek számára mindig nagyon nehéz. Ezért igyekszik velük a szünidőben is egy-két találkozót szervezni, vagy olykor telefonon tartani a kapcsolatot. Mára megértette: azért ellenük lázadnak újra meg újra az ide járó kiskamaszok, kamaszok, mert itt érzik azt a biztonságot, amit más a családjában tapasztal. „Vannak ismétlődő dolgok, amikről tudom, hogy kikerülhetetlenek: például az elhanyagoló anya mellett felnövő lányok előbb-utóbb velem fognak szembe menni. Valahol nekik is meg kell élniük ezeket a törvényszerűségeket. Nincs hozzá könyv, nincs segédanyag, és nem elég a kotta, de az ember igyekszik a tapasztalataiból tanulni.”

Az „emberhalászat”, ami részleteiben menti meg a világot

A Superar mögött hatalmas munka van, ezzel együtt mégis viszonylag gyorsan nőtt nagy hírű kezdeményezéssé. Ennek egyik fő oka Megyeri Barbara szerint pedig az, hogy mérhető eredményeket hoz a módszer, ami a gazdasági szempontokat figyelembe véve is kedvező, ezért könnyebb rá támogatást találni.

„Teljesen egyértelmű:

az idejáró gyerekek közösségre és célokra lelnek. Egyszerűbben beilleszkednek az iskolába, jobb jegyeket szereznek, megszűnik a bukdácsolás vagy a suli utáni csellengés.

Mi úgy nevezzük a munkánkat a kollégáimmal, hogy »emberhalászat«: aki köröttünk van, őt befogjuk, és igyekszünk neki jó irányt adni. Fantasztikus, mire képes a zene. Amikor látom, hogy iskola után nem kódorognak, hanem egymásnak küldenek linkeket egy-egy fuvolahangversenyről, akkor pontosan tudom: van értelme csinálni” – fogalmazza meg, milyen apró momentumok adnak neki erőt a mindennapokban.

Ahogy mondja, nagyon szerencsés, mert olyan tanárokkal hozta össze a sors gyerekkora óta, akiknek a mondatai a mai napig visszhangoznak benne, és igyekszik őket a tanítványainak is továbbadni. Az első és legfontosabb ezek közül, hogy a hangszerrel végzett munkának mindig lesz eredménye: kinél előbb, kinél utóbb, de kézzelfogható lesz a haladás. Ezt megtapasztalni pedig sikerélmény és az épülő önbizalom alapköve.

„Ezeket a gyerekeket soha nem dicsérte senki, és a zene kapcsán találkoznak először a sikerélménnyel. Hihetetlen látni, ahogy a pozitív visszajelzés és tapasztalás beépül a mindennapjaikba: felismerik, hogy igazi esélyük van egy jól működő életre” – hangsúlyozza.

Ő egyébként sokat beszélget erről nyíltan a tanítványaival: hogy gyorsabban, messzebbre és dupla erőfeszítéssel kell futniuk, de biztosan képesek teljesíteni a feladatot, amit rájuk rótt az élet. „Próbálom bennük tartani a lelket: most sok minden ellen nem tudnak tenni, de felnőttként saját döntéseket hozhatnak majd. Tudom, nehéz kibírni, tudom, igazságtalan, de meg kell alapozniuk, hogy szabad és boldog életet élhessenek a jövőben” – teszi hozzá.

Több a hasonlóság, mint a különbség köztünk szerte a világon

A Superar közege vallási, nyelvi és etnikai értelemben egyaránt sokszínű. Akad, amikor az első órákon még közös nyelv sincs, de a zene összeköt mindenkit mindenkivel. Ahogy Megyeri Barbara meséli, ilyenkor dallamot zümmög, a kicsik pedig, akik nem beszélnek németül, nem olvasnak, nem írnak és a kottát sem ismerik, visszazümmögik; már ez is egy közös élmény.

Ami pedig kezdetben ciki felzárkóztató program volt az iskolások számára, mára menő lett. Akad olyan jómódú gyerek, aki bekéredzkedett zenélni, mert annyira vonzó volt számára a közeg, a hangszertanulás lehetősége és a sok fellépés.

„Látják, hogy a Star Wars dallamait, a Harry Potter zenéjét meg az egyéb menő dolgokat is lehet játszani. Egyre népszerűbb a szervezet is, tavaly Madridban léptünk fel, idén Zürichbe utazunk. Szívesen lát minket a Bécsi Operaház, de komoly kórusokkal, zenészekkel működhetünk együtt.

Az egyik kedvenc eseményem az évben, amikor a válogatott bécsi fiúkórus és az én kis »brooklyni« bandám egy öltözőben várják a közös fellépést. Ebben benne van minden, amiért mi nap mint nap dolgozunk” – magyarázza. 

A Superar évente találkozót szervez az Európa-szerte foglalkoztatott zenepedagógusainak is, és ahogy a fuvolatanár meséli, néha érdekes helyzeteket szül, amikor Bosznia-Hercegovina és Svájc megvitatják a napi problémákat, ami nyilván teljesen mást jelent a kontinens egyik és másik végén. „Sok mindenben különbözik a helyzetünk, miközben több dologban hasonlítunk, mint nem: és ez az, ami igazán fontos” – véli Megyeri Barbara, aki a nemrégiben indult hazai kezdeményezést is szemmel követi, és csodálattal figyeli a magyar kollégák elhivatottságát és odaadását.

Azokhoz kell odafordulni, akik körülöttünk vannak

Barbara kisfia hétéves, kétéves kora óta minimum heti egy próbán részt vesz, és teljesen természetes számára, hogy az ember hányféle lehet, és milyen sokféle sors juthat számára. Az anyukáját pedig évek óta figyelmezteti minden közös zeneóra előtt, hogyha neki uzsonnát csomagol, akkor legyen szíves és az összes tanítványnak készüljön ennivalóval.

„Látom, milyen elfogadó, hogy nem feszélyezi, ha nincs közös nyelv vagy közös háttér egy-egy közegben. Tudom, ő is sokat tanul a munkámból.

Az a része viszont nagyon nehéz anyaként, hogy nem tudok nem folyamatosan arra gondolni: hol tartanának ezek a gyerekek most, ha egy támogató közegbe születnek” – teszi hozzá.

Ő maga is az anyukájától tanulta – aki egyébként kórusvezető és szolfézs- és zeneelmélet-tanár –, hogy a közvetlen környezetünkön a legfontosabb segíteni: akiket elérünk, azokhoz kell odafordulni, mert ezzel tudunk hozzájárulni a világ jobbá tételéhez. „Mind a kilenc gyerekem csodálatos. Elképesztő empátiával fordulnak egymás felé, számukra nincs olyan, amit nem lehet elfogadni. Miközben én is sokat tanulok tőlük arról, milyen kis dolgokból tudunk feleslegesen ügyet csinálni mi, emberek. A két legnagyobb gyerekem 16 éves, és a kezdeti harcaink után mára ők a segítőim, mentorálják a kicsiket, komolyan veszik a zenét, ráadásul tehetségesek. Nagy álmom, hogy a Bécsi Zeneakadémián találkozhassak majd velük” – meséli Barbara, aki utóbbi intézményben is jelen van: zenepedagógiai szakértőként dolgozik. 

Vannak katartikus pillanatok, de a nehézségek nem múlnak el

A multikulturális közeg persze hoz nehézségeket: akad, aki a vallása miatt nem léphet színpadra, vagy nem oktathatják női tanárok, ezért elengedi a közösséget. „Ritka a hasonló eset, de ez a legnehezebb: ilyenkor azt érzem, még rosszabb volt a gyereknek, hogy megismert egy világot, amelynek nem lehet a része, mintha nem is tudott volna róla” – mondja ki a kemény igazságot.

Alapvetően azonban úgy tapasztalják, még a gondatlan szülők is látják a program hasznát, hiszen a gyerekek rendszerint felzárkóznak az iskolában, és összeszedettebbé válnak. Így a problémás felnőttek sem állnak ellen a segítő szándéknak. 

A nagyok pedig az önállóságot is elkezdhetik gyakorolni a programon belül: egy idő után saját kamarazenekarban próbálhatnak az órák mellett, mégpedig mentorok nélkül a maguk lábára állva. „Attól, hogy jó irányba haladunk, a nehézségek még adottak. A verekedés, a hangszerek elhagyása, a fű, cigi, alkohol vagy az ok nélküli hiányzás mindennapos harcok.

El kell fogadni, hogy ezekből a mélységesen traumatizált gyerekekből időről időre kifröccsen a gyűlölet és a rettegés, hiszen ezt tapasztalják a világból. Mégis érdemes beléjük fektetni az érzelmeket, az energiát és az időt, mert szép lassan meghálálják azt a saját életük döntéseiben” – osztja meg a tapasztalatait Megyeri Barbara.

Ő úgy véli, a legfontosabb az lenne, hogy nyitott, empatikus embereket neveljünk, akik mögé néznek az embertársaik életének, motivációinak, tetteinek, mielőtt gyors ítéleteket hoznának. A zene pedig biztosan az egyik legjobb eszköz erre.

A képek Megyeri Barbara tulajdonában vannak

Széles-Horváth Anna