H. Fekete Bernadett/WMN: A közösségi médiában, blogokon naponta több százszor futhatunk bele elvált, vagy épp válófélben lévő emberek szinte megoldhatatlannak tűnő problémáiba, gyötrelmeibe, konfliktusaiba és vádjaiba. Amikor pár napja a sokadik ilyennel találkoztam, elkeseredetten írtam be az internet keresőjébe: „válásterápia”. Bár magam is kétkedtem benne, hogy – a párterápiával szemben – ilyen egyáltalán létezik. Kiderült, hogy neked pont ez az egyik szakterületed. Mesélnél róla, hogyan és miért kezdtél el ezzel foglalkozni?

Bogár Zsuzsa: Háttérként mindenképpen szeretném elmondani, hogy én magam is mozaikcsaládban élek, a férjemmel 2015-ben házasodtunk össze úgy, hogy mindkettőnknek volt egy korábbi házassága, amelyekből gyermekek is érkeztek. Amikor mint szakember próbáltam szakirodalmat találni, és kicsit felkészülni erre a helyzetre, azt vettem észre, hogy ezzel a területtel rendkívül kevesen foglalkoznak, és a kapcsolódó irodalom is inkább elriasztó, nem igazán nyújt érdemi segítséget.

Számomra és a párom számára a saját közös tapasztalatunk nagyon sok új ismeretet hozott – én ezeket családterapeutaként, pszichológusként tudtam hasznosítani, feldolgozni, a férjem, Vajda Péter pedig mediátor és coach végzettséggel és szakmai múlttal rendelkezik, így amikor átgondoltuk, miben tudnánk segíteni azokat, akik szintén hasonló helyzetbe kerülnek, adta magát az ötlet, hogy létrehozzuk a Mozaikcsalád Alapítványt. Ennek keretében intenzíven foglalkozunk a témával, tartunk szülőcsoportokat, igyekszünk kapaszkodót nyújtani azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek.

Amikor egyre jobban belemélyedtünk ebbe a tevékenységbe, akkor tudatosodott bennünk, hogy azoknál a mozaikcsaládoknál, akik felkerestek problémás helyzetekkel, szinte mindig volt a háttérben egy nagyon nehéz válás, vagy olyan helyzet, amelyben eldolgozatlanul maradtak a szálak. Mindig vissza tudtunk nyúlni a válásig, és rendre kiderült, hogy van ott valami, ami a jelenre is nagy erővel hat.

Ekkor találtuk ki a férjemmel – akivel párterápiában már akkor is együtt dolgoztunk –, hogy úgynevezett „nulladik lépésként” abban is segítsünk a pároknak, hogy amikor a válásra sor kerül, akkor ezek a bizonyos feldolgozatlan veszteségek, nehéz érzelmek később ne mérgezzék akár az egyszülős létet, akár a későbbi mozaikcsaládos életet.

Ennek a munkának a válásterápia az egyik része, oldalága, elsősorban a mozaikcsaládokkal való munkára összpontosítunk. De folyamatosan tapasztaljuk, mekkora igény van rá, nagyon sokan keresnek minket.

Bogár Zsuzsa

H. F. B./WMN: Kik, hogyan és miért keresnek fel titeket?

B. Zs.: Nagyon sokszor a gyerekekből indul ki a segítségkérési motiváció. Mert akik tudatosan, lelkiismeretesen állnak a helyzethez, azok fontosnak érzik, hogy a gyerekek számára azt könnyebben feldolgozhatóvá tegyék; keresnek szakembert, és szerencsés esetben eljutnak egy ilyen szolgáltatáshoz. Sokszor egyébként az van az emberek fejében, hogy gyerekpszichológushoz kell vinni a gyereket, és majd ő segít.

Én azt vallom, hogy a szülőknek kell jól lenni mentálisan. Ha ugyanis ők jól vannak, és képesek úgy elválni, hogy érzelmileg is fel dolgozzák ezt a helyzetet, akkor a gyerekeknek is könnyebb. A szülő mint a gyerek elsődleges terapeutája akkor tudja megteremteni az érzelmi biztonságot, ha ő maga jól van.

H. F. B./WMN: Van olyan, hogy ugyan eljön a válófélben lévő pár, de valójában az egyik fél nem nyitott: akár mert nem akar válni, vagy mert nem hisz a terápia értelmében?

B. Zs.: Nem ritka ez a helyzet. Nekünk, szakembereknek egy ilyen terápián az a célunk, hogy először mi teremtsünk biztonságos közeget azoknak, akik felkeresnek minket. Amikor az a fél, aki nagyon ellenáll, megtapasztalja, hogy egy érzelmileg elfogadó, megtartó környezetben van, egy idő után ő is jobban megnyílik azzal kapcsolatban, hogy mik az ő fájdalmai, hol vannak az ő sérülései ebben a történetben. Amikor már valaki tud erről beszélni, onnantól sokkal könnyebb dolgozni vele, elindulhat a veszteségfeldolgozás.

Sokszor segít ilyenkor, ha kicsit kizökkentjük az ő nézőpontjából.

Azok, akik teljesen elutasítják a válást, sok esetben valami olyanhoz ragaszkodnak, ami már rég nincs is meg a kapcsolatban.

Egy illúzióba kapaszkodnak, például annak az emlékébe, amilyen valaha volt a kapcsolatuk, amilyen valaha volt a másik. Ez is fontos része a munkánknak, hogy ezt tudatosítsuk, visszatükrözzük, pontosan mi az, amihez ragaszkodik, amit nem akar elengedni. Ezt nem is feltétlenül ők fogalmazzák meg, sokszor inkább annak a felismerése történik, hogy ami most van, az már neki sem megfelelő, számára sem olyan állapot, amit fenn szeretne tartani. Ilyenkor, ha például felteszünk egy olyan kérdést, hogy mit szeret a párjában, rájön, hogy nem is tud mit mondani, már nincs olyasmi, amihez valójában ragaszkodna.

H. F. B./WMN: Inkább a válni szándékozó fél keres meg, vagy az, aki még meg szeretné menteni a kapcsolatot?

B. Zs.: Nagyon változó, mindkettőre van példa, azt mondanám, hogy szinte 50-50 százalék. Van, amikor a kétségbeesetten próbálkozó fél keres meg, aki hisz benne, hogy meg lehet menteni a kapcsolatot, van, amikor az, aki lépni szeretne. A megkeresések nagy része arról szól, hogy a gyerekek érdekében szeretnének együtt valami olyan megoldást, ami mindenkinek jó lesz. Sokszor pedig nem is válási szándékkal jönnek, hanem párterápiával próbálkoznak, ami egy ponton átalakul válásterápiává. 

 

H. F. B./WMN: Szakemberként mennyire lehet érezni egy belépő párnál, hogy van-e még reális esély a kapcsolat rendbehozatalára?

B. Zs.: Van, amikor nagyon érezzük a férjemmel, hogy az egyik fél már nincs is jelen szinte, nem vesz részt a folyamatban. Ott igen nehéz az egymás felé vezető utat egyengetni. Ha bennük bizonytalanság van, és ezt megfogalmazzák, kimondják, hogy akár együtt, akár külön, de megnyugtató megoldást szeretnének találni, akkor először mindig az „együtt”-et próbáljuk meg, és ezt nekik vissza is jelezzük. Általában néhány alkalom után mi is, ők is érzik, hogy ez az irány mennyire jó. Négy-öt alkalom után jó esetben már elindulnak pozitív irányú változások. Szoktunk adni feladatokat – az már elég pontos visszajelzés, ha úgy jönnek vissza, hogy nem csinálták meg. Ha ez rendszeresen megtörténik, ezt számukra is visszatükrözzük.

Néha egyik fél sem tudja vagy meri kimondani, hogy ő már valójában azt szeretné, ha vége lenne. Ha vannak gyerekek, ez a félelem sokszor abból is fakad, hogy ha ő mondja ki, akkor attól a pillanattól kezdve ő lesz a „hibás” a gyerekek, rokonok, a másik szülő szemében. Mintha félnének megfogalmazni maguknak is, hogy ez nem fog menni. Sokszor találkozunk olyan helyzettel, amikor visszajárnak ugyan kétheti rendszerességgel, de látjuk, hogy nincs jövője a kapcsolatnak, egyáltalán nem haladunk előre – ezt ők is érzik, de azt, hogy „válni akarok”, egyikük sem meri kimondani.

H. F. B./WMN: Ti sem utalhattok rá? 

B. Zs.: Mi nem mondhatjuk ki, de van egy pont, amikor feldobjuk a labdát, hogy oké, eltelt x alkalom, amikor próbálkoztunk, hogyan tudjátok folytatni, de nem látunk motivációt, így érdemes lenne megnézni azt is, milyen lenne, ha külön utakon folytatnátok. Gondoljátok végig, ezzel kapcsolatban milyen érzéseitek vannak, el tudjátok-e képzelni a jövőt így: ki mennyi időt töltene a gyerekekkel, ki hol lakna stb. – ilyesfajta gyakorlati kérdésekről is beszélünk. Többnyire ez a beszélgetés egyfajta felszabadító hatással van rájuk, ráébrednek, hogy a másik is képes ebben gondolkodni, és ez elég ahhoz, hogy megnyugodjanak, ki tudják mondani maguknak és a másiknak, hogy így is mehet tovább az élet. Van, hogy a következő alkalommal mindketten úgy jönnek vissza, milyen jó, hogy erről beszéltünk, nézzük meg, találjuk meg a szétválás útját.

De megtörtént már ennek az ellentéte is: eleve válásterápiára érkezett a pár, nem is volt szó párterápiáról, már eldöntötték, hogy válni fognak. Mégis, néhány alkalom után elindult egy folyamat közöttük – valószínűleg attól, hogy sok mindent ki tudtak mondani – így úgy döntöttek, hogy mégis inkább a közeledésen dolgoznának.

H. F. B./WMN: Hogyan zajlik a terápia? Meddig tart, hogyan épül fel?

B. Zs.: Ahány pár, annyiféle munkafolyamat van. Ami szinte mindig azonos, hogy az első ülésen meghatározzuk a fókuszt. Akik azért jöttek, hogy a gyerekek kevésbé sérüljenek, ott az lesz az elsődleges, hogyan tudják ezt megteremteni. Máskor olyan fókusszal jönnek, hogy a kommunikáció nem hatékony, beszélni sem tudnak egymással. Bármi legyen is a fő probléma, az első alkalom végére mindig meghatározzuk azt a közös célt, amin elsődlegesen dolgozni szeretnénk. Később persze mindig előbukkannak „csontvázak a szekrényből”, hiszen vannak, lehetnek olyan dolgok, amiken érdemes dolgozni, és ilyenkor ezeket mindig kihangosítjuk. Erre is meg kell teremteni az időt és a teret.

Sokan úgy gondolják, a lényeg, hogy elváljanak végre, mert akkor minden rendben lesz, utána már nem fogják őket érdekelni a korábbi problémák, konfliktusok. De pont azt látjuk, hogy ha vannak múltbeli sérelmek, azok nagyon meg mérgezhetik a későbbi kommunikációt. És ha van gyerek is a kapcsolatban, akkor ez többnyire rajta csapódik le. 

A fókusz meghatározása, a cél kitűzése után indul meg a valódi munka. Nem szoktuk megmondani, első alkalommal nem is feltétlenül lehet, hány alkalom kell a cél eléréséhez.

Amikor valóban terápiás fókusszal dolgozunk és nemcsak a megegyezés, kapcsolattartás van a fókuszban, hanem mélyebb érzelmek is, akkor négy–hat alkalom után már lehet érezni, ha elindul valami.

Ha konkrét cél van meghatározva, mint például a kapcsolattartásról való megegyezés – amibe mindig rengeteg érzelem vegyül – akkor, ha négy–öt alkalom után megszületik egy olyan döntés, ami megfelel mindkét félnek, feltesszük a kérdést, lezárhatjuk-e a folyamatot. Vagy ha előkerültek érzelmi kérdések, sérelmek, akkor felajánljuk, hogy további alkalmakat tudunk ennek szentelni annak érdekében, hogy ezeket sérelmeket is feldolgozzák együtt.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ courtneyk

H. F. B./WMN: Hogyan tud a szakember segíteni abban, hogy két, egymással szinte hadban álló ember újra megtanuljon valamennyire bízni egymásban, kommunikálni egymással?

B. Zs.: Akik között már annyira megromlott a kapcsolat, hogy egyáltalán nem is állnak szóba egymással, vagy kizárólag nagyon durva, szélsőséges vádaskodás zajlik, ők ritkán fordulnak együtt szakemberhez – egyszerűen sajnos nem jutnak el addig, hogy megfogalmazzák magukban: segítségre van szükségük. Csak azt élik meg, hogy „a másik a hibás mindenért”. De ilyenkor is előfordul, hogy az egyik, a nyitottabb, megoldást kereső fél eljön egyéni terápiára.

Abban az esetben, amikor együtt jön a válófélben lévő pár, általában legalább az egyik, de inkább mindkét félben van tudatosság, hogy ezen dolgozni akarnak.

Az biztos, hogy amikor az egyik irányból van egy erős ellenállás a válással szemben, akkor nekünk is és a másik félnek is, aki sürgetné a dolgot, nagyon türelmesnek kell lennünk. Először nekünk, terapeutáknak kell egy érzelmileg megtartó közeget biztosítani, hogy aki nagyon bele van szorulva abba a bizonyos csőbe, nem lát ki belőle, érezze, hogy van egy olyan tér, amelyben tud az érzéseiről beszélni. Elmondhatja a legbelsőbb félelmeit, mindazt, ami nagyon feszíti őt. És ahogy kezd oldódni, az ő szeme is nyitottabb a megoldásra, a jelenlegi keretek között segítünk megtalálni egy olyan utat, ami járható.

H. F. B./WMN: Van, amikor nem a válóper idején, hanem akár évekkel a válást követően keresnek meg?

B. Zs.: Igen, természetesen, vannak ilyenek. Évekkel később is lehet jönni, ha olyan feszültségek maradnak, amelyek tartósan fennállnak, és nem tudják megoldani a felek.

Ha nagyon eldurvul a helyzet, általában akkor kapnak észbe a szülők, amikor a gyereküknek pszichés vagy akár testi tünetei lesznek – a gyerek mindig jelez, ha valami nagyon nincs rendben a családban. Ilyenkor szokott megjelenni a hajlandóság arra, hogy összefogjanak, és közösen keressenek fel szakembert. Van, hogy ez konkrétan a gyerekpszichológus javaslatára történik, aki ráébred, hogy a gyerek tüneteinek hátterében az bújik meg, hogy x évvel a válás után a szülők még mindig csatároznak.

Sok esetben ilyenkor még az is segít, ha az egyik fél kap szakmai segítséget. Ha ugyanis az egyik résztvevő kilép ebből a csatából, ha ő rendben van, akkor már tud érzelmi támaszt adni.

H. F. B./WMN: Nehéz elképzelni, hogyan tud csupán az egyik fél egyedül megoldást adni a problémára, hiszen gondolom, sokan úgy reagálnak, egyedül mit tegyenek, ha a másik fél ellenük dolgozik: ő kényezteti el a gyereket, ő hergeli a másik ellen vagy épp hanyagolja el.

B. Zs.: Nagyon sokat tud tenni csupán az egyik fél is.

Mozaikcsaládok esetében, amikor valaki az exét szidja, rengetegszer hangsúlyozzuk: az, ami a másik helyen van, ami ott mi történik, amiket ott hall a gyerek, amilyen programok vagy szabályok abban a családban vannak, abba nem lehet beleszólni.

Sőt, olaj a tűzre, ha valaki szólni akar az exének valamiért. Ilyen esetekben azt látjuk, hogy a szenvedő fél fókusza teljesen beszűkült, ráhúzódott arra, hogy az ex mit csinál.

Ilyenkor fontos arra irányítani a beszélgetést: neki milyen erőforrásai vannak arra, hogy a gyerek jól érezze magát vele. Arra kell koncentrálnunk, ő hogyan létezik a saját szülőségében, ő mit tud tenni azért, hogy a gyerekkel való kapcsolata épüljön, megfelelő legyen. Amikor folyamatosan az ex viselkedésén van a fókusz, teljesen eltűnhet, hogy „az én kapcsolatom a gyerekkel miről szól?”.

Sokszor az úgynevezett „elidegenítést” szokták felhozni az elvált szülők – mindkét fél, az is, akivel együtt él a gyerek, és az is, aki ritkábban látja. Ilyenkor tipikus vád, hogy „a másik csúnyán beszél rólam, és a gyerek, ezért nem szeret”. Szeretném hangsúlyozni, hogy ebben a történetben mindig három szereplő van.

Képzeljük el például, hogy az édesanyával élő gyerek megérkezik az apukához hétvégére, és kiböki: „anya azt mondta, idegbeteg vagy”. Lehet, hogy az anyuka százszor mondott ilyet, lehet, hogy csak egyetlenegyszer szaladt ki a száján, de az apuka ezt meghallva feszült lesz, csapkod, mérgelődik, szidja a volt feleségét, az a gondolat van jelen a gyerekkel töltött idejében, hogy az exe miket mond róla – mire a gyerek azt fogja érezni, hogy az anyjának igaza volt. Nem amiatt az egy szó miatt, hanem az édesapa viselkedése okán.

Vagy ugyanez fordítva: gyerkőc hazamegy, elmondja, hogy „apu barátnője azt mondta, hogy szar anya vagy”, anyuka emiatt dühöng a következő hetekben, elpanaszolja minden rokonnak, jó barátnak, a gyerek egyre rosszabbul érzi magát a folyamatos feszültség miatt, ráadásul bűntudata is van – az édesanya azt éli meg, hogy a gyerek rosszul érzi magát, ideges, ingerült vele, az apa eltávolítja tőle.

Az ilyen pillanatban jó lenne, ha a szülő tudatosítaná magában, nem jó, ha az indulatai vezérlik. A jelenben kell maradni, oké, itt a gyerekem, egy jót fogok vele játszani, focizni megyünk, beszélgetni fogunk, játszóterezünk, stb. Arra kellene figyelni, hogy itt és most hogyan tudja a gyerekkel való kapcsolatát erősíteni.

Mozaikcsaládoknál is tapasztaljuk azt a tipikus szituációt, amikor az elvált feleség lekurvázza az apuka új barátnőjét – majd ezután a pár folyamatosan ezen pörög, „hú, mit mondott rólam”. Az összes kommunikációjuk arra korlátozódik, hogy az exet szidják. Ilyenkor felmerül a kérdés: ha nem lenne az ex, akkor tudnának még miről beszélgetni? Mert ez a téma folyamatosan betüremkedik az új párkapcsolat és a gyerekkel való kapcsolat mindennapjaiba, miközben nem ezzel kéne foglalkozni, hanem azzal, ami náluk van. Hogy amikor a gyerek velük van, akkor érezzék jól magukat, és értékesen töltsék el együtt az időt.

H. F. B./WMN: Mi jelenti a legnagyobb kihívást a válófélben lévő, alapvetően kompromisszumra kész, megoldásra törekvő pár számára?

B. Zs.: Ez minden párnál más, de azért alapvetően úgy látjuk, hogy főleg a gyerekhez kapcsolódó témák. Nagyon nehéz elképzelni azt, hogy a gyerekem bizonyos napjait úgy fogja élni, hogy nincs velem, nem láthatom. Ez annak a félnek is nehéz, aki a válást kezdeményezi. Előkerül a dilemma: mennyire tartja fontosnak, hogy a másik is szülői szerepben maradjon, illetve mivel a gyereknek fontos a másik szülő, ezért el kell fogadni, hogy akár egy hétig nem láthatja majd a gyereket. Ennek az ellentmondásnak a feldolgozása nehéz.

Szoktak segítséget kérni abban, mi a legjobb megoldás gyerekelhelyezéskor, hol, mennyi időt töltsön a gyerek. Van, hogy nyitottak bármilyen elképzelésre, van, amikor az egyik fél ragaszkodna a kéthetente egy hétvégéhez – ezek többnyire az anyák –, van, hogy az apák keresnek meg azért, mert szeretnék többet látni a gyereket.

Azt szoktuk erre mondani, hogy a mi fejünkben is létezik egy verzió arról, mit tartunk jónak, hiszen mi is így éljük az életünket, van tapasztalatunk. De nem a mi példánkat kell követni, a cél az, hogy olyan megoldást találjunk, amit ők elfogadnak. Fontos, hogy mindketten így érezzék, mert ha úgy történik meg a válás, hogy például az apuka kéthetente egy hétvégét kap, de többet szeretett volna, az évek múlva is feszültséget tud okozni.

A kapcsolattartás tekintetében személy szerint nagyon fontosnak tartom, hogy úgy alakítsák ki, hogy az a szülői szerep minden szegmensét lefedje. Ebbe pedig a hétköznapok is bele kell beletartozzanak, például úgy, hogy egy hétig az egyik, egy hétig a másik szülőnél van a gyerek. Kicsiknél még a teljes hetes váltás nem feltétlenül jó megoldás, náluk a meghosszabbított hétvége sokszor jobb. Nagyobbaknál viszont már jó lehet a teljes hét is.

H. F. B./WMN: A „kéthetente egy hétvége a másik szülőnél” verzióra sokan úgy tekintenek, hogy ez az anyák eszköze arra, hogy távol tartsák a gyereket a volt férjüktől, de nekem nehéz elképzelnem, hogy ez bármelyik félnek igazán jó lenne – akár annak, aki két hétből 12 napig egyedül lát el minden feladatot, akár annak, aki csak két napot tölthet a gyermekével.

B. Zs.: Ezt a megoldást tartjuk a legkevésbé szerencsésnek.

Hétvégi szülőként nem élhető meg teljességében a szülőszerep.

Az a része teljesen kimarad, amikor a szülő a szabályokkal, a keretekkel és ezek betartatásával gondoskodik a gyermekéről. A szülő, aki csak kéthetente hétvégén látja a gyerekét, gyakran érzi úgy: miért rontsa el ezt a rövid együtt töltött időt fegyelmezéssel. Így azonban a gyerek csak afféle vendégszerepben van a szülő mellett, nem élheti át, hogy ő valójában ennek a szülőnek a családjában is családtag. Arról nem is beszélve, hogy annak a szülőnek is, akinél a gyermek ideje nagy részét tölti, szüksége lehet énidőre, feltöltődésre, vagy akár olyan hétköznapokra, amikor a munkájára koncentrálhat, és amikor a gyermekét biztonságban tudhatja a másik szülőjével.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

H. F. B./WMN: Csak a szülők egyezkednek a kapcsolattartásról, vagy a gyerekkel együtt is próbálnak megegyezésre jutni?

B. Zs.: A gyerekeket ebbe a döntésbe nem szerencsés bevonni, számukra általában már maga a válás is rendkívül fájdalmas, hiszen mindkét szülőhöz ragaszkodnak. Komolyan sérülhetnek abban, ha úgy érzik, nekik kell választaniuk a szüleik közül, ha nekik kell megmondaniuk, kivel szeretnének együtt lakni vagy több időt tölteni. Volt olyan esetünk, amikor az érett, okos tizennégy éves gyerkőcnek megmondták, választhat szabadon, figyelembe véve a különóráit, hobbiját, baráti körét. Egy-két hónap múlva könyörgött, hogy a szülők döntsék el, éppúgy, ahogy a kisebb testvérei esetében is, mert ő erre nem képes.

Egyébként tizennégy éves kor fölött jogilag van rá lehetőség, hogy ha felmerül az igény a módosításra, a gyerekkel is lehet külön mediációt létrehozni. De először a két szülőnek kell ebben megegyezésre jutni.

 H. Fekete Bernadett

 

Hasznos olvasnivaló: ITT 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/izusek