–

Robogtam a szentendrei HÉV-en, néztem ki az ablakon. Imádom ezt az útvonalat. Épp mentem vissza a gyerekekhez, akik a szüleimmel nyaralnak, míg mi dobozolunk az újabb költözésünkhöz. Gyanútlanul felmentem Instára, és elém került két kép. Mindkettő égő narancssárga színnel világított a szemembe, és szerintem az életben nem fogom őket elfelejteni. Az egyiken egy kicsi gyerek néz ki az autóból, miközben körülötte minden lángol. A másikon egy idős néni jajgat szívet tépően a tűzgyűrű közepette. A képek Görögországban készültek. Ahová tíz éve vágyom vissza, ahol életem legemlékezetesebb tájait láttam, amikbe egy életre beleszerettem. 

Elkezdtem izzadni, gombóc duzzadt a torkomban és ordítani akartam, helyette csak pár könnycsepp buggyant ki

Persze olvastam a híreket a csehországi tornádóról is, a kaliforniai, sőt, a szibériai hőségről, a Velencei-tóról, az árvízről nyugaton. De ezek a képek valahogy letaglóztak.

Hirtelen röhejesnek éreztem az eddigi törekvéseimet. A vászontáskáimat, a házi dezodorjaimat, a turis ruháimat és még a mosható pelenkát is. Mindent. 

A maga komplexitásában jelent meg a fejemben egy pillanat alatt, mennyire reménytelenül nehéz helyzet ez, és mennyire nem csak a szeméttermelésről szól.

Elképzeltem, hogy a Föld bizonyos pontjai már a jelenben, a következő években lakhatatlanná válhatnak. És belegondoltam, hogy sok százezer, sőt millió ember indul majd el új élet reményében keletről nyugatra, délről északra, és mivel jár majd mindez. 

Persze iszonyú fontos lenne fenntarthatóan vásárolni, táplálkozni, élni, de mind a hajunkra kenhetjük, amíg egymást gyilkolásszuk. 

Az a téveszménk, hogy a bolygót kell megmenteni, holott az meggyógyítja majd önmagát, legrosszabb esetben azzal, hogy minket kiirt magáról. De mi nem tudunk élni nélküle. És mielőtt bármit is tehetnénk azért, hogy növeljük a túlélési esélyeinket, inkább kinyírjuk egymást. Ez az igazság. 

Próbáljuk védeni magunkat a rossz hírektől, megengedjük magunknak azt a luxust, hogy nem olvassuk őket, hogy social media és hír-detoxot tartunk, de ezt csak akkor tehetjük meg, ha nem szenvedünk aktívan mindattól, ami elől homokba dugnánk a fejünket. Távol tartjuk magunktól a társadalmi problémákat, de csak az teheti meg, aki nem érzi őket a saját bőrén. 

Gondoljunk csak bele, ahol az LMBTQ-kérdés miatt egymásnak esnek az emberek, mi várható, ha komplett nemzetek kerülnek bajba? Ha nem állunk ki azokért, akik elnyomásban élnek, akkor mégis honnan gondoljuk, hogy van remény, amikor minden összeomlik?  

A „nekemisszarvolt” generáció gyerekei – avagy mit is jelent valójában a jó nevelés

WMN Life – 2021. augusztus 15. – KL

 

Robogok Szentendre felé. Jár az agyam, hogyan menthetnénk meg magunkat, a gyerekeket. Csináljunk már valamit a vászonzsákokon túl!

Hát ilyen állapotba kerültem két kép hatására

Írtam róla Instán egy posztot, amire rengeteg reakció érkezett. Sokan gondolkodnak hasonlóan, ami egyrészt megnyugtató, másrészt nyugtalanító.

Aggódunk a gyerekeinkért. Én utálom a gondolatát annak, hogy talán kénytelen leszek küzdősportra beíratni őket pusztán azért, mert basszus, simán lehet, hogy szükségük lesz rá. Legyenek kőkemények, kisportoltak, bírják a fizikai gyűrődést… Azon is elgondolkodtam, hogy ez az elfogadásra épülő „hippi” nevelési attitűdöm nem válik-e kárukra, amikor majd meg kell magukat védeni?

Ja, lehet, hogy túl sok filmet láttam, de vajon tényleg vészmadár lennék? 

Azon is gondolkodtam, milyen nehéz most szülőnek lenni. Nem elég, hogy az internetnek hála ezerszer több szempont figyelembe vételével (olykor teljesen elveszetten köztük) neveljük a gyerekeket, hogy kismillió irányzat körül próbáljuk kiválasztani, ami a mi gyerekünknek szerintünk a legoptimálisabb, de még azzal is szembe kell néznünk, hogy hiába hordta a mozgásfejlődésének legmegfelelőbb cipőcskét, hiába zajlott a hozzátáplálás a terveink szerint, és hiába járattuk babaúszásra, szoptattuk évekig, ha egyszer a jövője kiszámíthatatlan, és tele van vérfagyasztó lehetséges forgatókönyvekkel. 

Lehet, hogy mindaz, amit eddig tanultunk, amit eddig fontosan gondoltunk, már egyáltalán nem számít.

Talán minden gyereknek azt kéne már tanulnia, hogy melyik gomba vagy termés ehető, melyik mérgező, milyen gyógynövény mire való, hogy kell tüzet csiholni, vizet fakasztani és két ilyen fontos lecke között lehet a „kisszínes”, hogy ki volt József Attila, és mikor tört ki a francia forradalom? 

Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam ezen, és rengeteg emberrel beszéltem

Látom, mennyien mutogatnak felfelé, hogy amíg a nagy cégek nem lépnek, addig mi nem érünk el semmit. Ja, látom én is. Hiába vagyunk napról-napra egyre többen, akik próbálnak környezettudatosabban, fenntarthatóbban élni, mégis, lófaszt nem ér az egész, amíg a felső tízezer érdekei mozgatnak mindent. De hát akkor legyünk hangosabbak!

Tegyünk már valamit, az istenit neki! A gyermekvédelem nevében szétplakátolják az országot, miközben a jövőjük valójában nem érdekel senkit sem. Mondjuk ki, tényleg a kutya nem törődik azzal, (túl)élnek-e a gyerekeink néhány évtized múlva, vagy sem. Használják őket hangzatos szlogenekhez, aztán dolgozzanak, adózzanak… utána meg mindenki mehet a francba? 

  

Nem akarom feladni, nem akarok belesüllyedni a reménytelenségbe!

Hinni akarok az emberek jó szándékában, hogy ha másért nem, akkor a gyerekekért talán össze tudjuk szedni magunkat annyian, hogy kicsikarjuk a változást. Hinni akarom azt is, hogy nem fordulhatunk egymás ellen, és vagy együtt lépünk, vagy mind meghalunk. 

Nem akarom elveszíteni a reményt, mert onnantól kezdve hazudnom kellene a gyerekeimnek minden egyes nap. 

Azt hiszem, ahhoz, hogy az ökológiai lábnyomunkat minimálisra zsugorítsuk, előbb emberileg, morálisan kellene fenntarthatóvá válnunk. 

Ha ehhez híreket kell olvasni, tüntetéseket kell szervezni, hangosnak kell lenni, az nem igazi áldozat. Az igazi áldozatot azok hozzák, akik már most elveszítették az otthonaikat, akiknek már nincs elég ivóvizük, akik elnyomás alatt élnek, és akik alatt nincs szociális háló. 

Hát, itt tartok most. Ezek kavarognak a fejemben és tudom, másoknak is. Vannak, akik szerint ez csak vészmadárkodás, és úgy szeretném, ha igazuk lenne. De nem számít, kinek van igaza. Csak körül kell nézni. A baj nem évtizedek múlva jön, hanem már itt van. 

Lehetünk néma szemtanúk, de dönthetünk úgyis, hogy nem nézzük tétlenül, ahogy minden porrá, hamuvá ég. Csak hozzuk meg a döntést mihamarabb, mert időnk, na, időnk az már nincs.

Szabó Anna Eszter