„Ha én is elmennék, ki maradna itt anyáméknak?” – Akik külföldre költözhettek volna, de itthon maradtak

–

Én is maradtam

Azok közé a (relatíve) fiatal, de már nem pályakezdő, a klasszikus európai (más szót már le sem merek írni ide, annyira kiforgatták mindet) értékek mentén gondolkodó, tájékozott, értelmiségi és szabad szellemiségben élő, nyitott emberek közé tartozom, akik hisznek a sokszínűségben, és már rég elmehettek volna a testvéreikhez, unokatestvéreikhez, jóbarátaikhoz hasonlóan külföldre.

Azok közé, akik rendszeresen utaznak, sőt, éltek is hosszabb-rövidebb ideig más országban. Akik ösztöndíjjal, au pairként, vagy néhány hónap nyári diákmunka alatt megtapasztalhatták, milyen a légkör máshol. Akik beszélnek nyelveket, netán értékelhető tudásuk van. Akik panaszkodnak a rendszerre vagy alulbecsültnek érzik magukat, miközben próbálnak tisztességesen boldogulni.

Buborékban élek a fővárosban

Még akkor is, ha erős vidéki identitást kaptam, amire büszke vagyok. Kemény munkába telt és telik, hogy felépítsem Budapesten azt az életet, amit szeretek, hogy olyan embereket találjak a munkában és a magánéletben, akikkel jól tudok együtt dolgozni és gondolkodni, akikkel kölcsönösen inspiráljuk egymást. Nem lakom csilivili környéken, de élvezem Külső-Erzsébetváros kisvárosi hangulatát, itt nevelem a gyerekem is. Misszióm, hogy összekössem a vidéket a fővárossal, hogy az itt és ott élők kölcsönösen nyissanak egymás felé, hogy megértsük, ebben a zsebkendőnyi országban hányféle valóság van, és hogy mindenkié kicsit igaz. Mégis,

ennyi törekvés mellett is burokban vagyok, és csak annyit engedek be a külvilágból, amennyit szeretnék, ez – gondolom, ti is tudjátok a saját példátokból – nem valami sok.

A barátaim hasonlóak. Kényelmesen elvannak itthon, szinte mindannyian éltek már külföldön, és amikor épp nem utazhatnak – mint most –, sóvárognak a szabadságélmény és az elfogadóbb értékrend után. Ritkán lépnek ki a buborékból.

Amikor együtt vagyunk, sokat nevetünk, de közben morgunk és panaszkodunk is egymásnak, hiszen látjuk a problémákat, érezzük, ha fogy a levegő. Próbálunk boldogulni, emeljük a nyomást az oxigénpalackban. Aggódunk az ovis, kisiskolás, totyogó gyerekeink jövőjéért, vagy vacillálunk, merjünk-e egyáltalán gyereket vállalni. Miért vagyunk még akkor itt? Megkérdeztem őket. 

Ha én is elmegyek, ki marad?

Első helyen szinte mindenki a családot említette. A szülőket, a nagyszülőket, a testvéreket. Sokan – én is – évek óta nélkülözik a tesójukat, mert már rég másik országban él. Akinek nem, az többnyire megbecsüli, hogy rendszeresen minőségi időt tölthetnek együtt, hogy közös a baráti körük vagy a munkájuk. Van, akinek fontos szempont, hogy a gyereke megtapasztalja, milyen érzés erős, összetartó családban felnőni, és aki a mindig elérhető nagyszülők segítsége nélkül nehezen tudná összeegyeztetni a munkáját a gyerekneveléssel.

Olyat is ismerek, akinek nincs gyereke, de erősen kötődik a szüleihez, aggódik értük, jól érzi magát velük, vagy nem tudna megbirkózni a lelkiismeret-furdalással, ha itt hagyná egyedül maradt, nyugdíjas apját, anyját.

A megkérdezettek közül többen maguknak is nehezen vallották be, hogy mennyire kötődnek a családhoz, akkor is, ha nem találkoznak minden héten, vagy sokat panaszkodnak egymásra.

A második mondat legtöbb esetben az volt: „Ha én is elmennék, ki maradna itt anyáméknak?” Vagy pedig az: „Hiányoznának.”

Tudok olyanról, aki a szülők és a honvágy miatt települt haza hosszú évek és kiváló presztízsű külföldi munka után

Vagy azért, mert úgy érezte, kint nem akadt össze azzal a társsal, akivel tartósan is el tudná képzelni az életét. Az egyik unokatestvérem viszont azóta ismét továbbállt. Bár hiányoznak a szülei, tizennégy – az oktatásszervezésben eltöltött londoni – év után elképesztette a budapesti mindennapokban tapasztalt emberi frusztráció. Ma már ismét külföldön él, Bécsbe költözött. Ez használható kompromisszumnak tűnt számára, hiszen így gyakrabban láthatja a szeretteit, de nem kell szembesülnie a magyar mentalitás negatívumaival, amiből köszöni szépen, de már nem kér.

Pszichiáter ismerősöm három és fél évet dolgozott Sussexben, miután itthon a szakma mélyrepülése (OPNI bezárása és más okok, amelyek külön cikket érdemelnének) miatt végtelenül kizsigereltnek és alulbecsültnek érezte magát. Az angol egészségügyet azonban körülményesnek, a benne dolgozókat szakmaiatlannak találta, és szerette volna, ha kislánya élő, kézzelfogható kapcsolatot élhet meg a nagyszülőkkel és a tágabb családdal – ráadásul a barátai is hiányoztak neki.

Az a barátnőm pedig, aki a kint töltött évek alatt első gyermekét Frankfurtban, a másodikat Bécsben, a harmadikat Sopronban szülte meg, azt mondja: szeretnek itt élni, és jó, hogy a nagyszülők könnyebben elérhetők, de megnyugtató számukra, hogy Ausztria szó szerint néhány kilométerre van.

Adjak fel mindent?

A második leggyakoribb válasz ez volt. Kortársaim jelentős része a harmincas éveiben jár, közeledik a negyvenhez, vagy épp elhagyta azt. Ezek a legelfoglaltabb évek, amikor az ember többnyire már tudja, mit akar. Aki szépen ívelő karriert, vagy saját vállalkozást visz, jogosan érzi, hogy van vesztenivalója.

Ezek az emberek kialakult, felnőtt élettel rendelkeznek: hiteleket nyögnek, autót vesznek, adóznak, gyereket várnak, terveznek vagy nevelnek, rengeteget dolgoznak. Keresnek annyi pénzt, hogy ne éljenek rosszul, de (még) nem gazdagodtak meg.

Mind azt mondta, a jelenük rendben van, de a jövő kiszámíthatatlan – viszont máshol is az lenne. Nehezen tudják elképzelni, hogy mindent, amit eddig elértek itthon, maguk mögött hagyjanak, és meginduljanak az ismeretlenbe, akkor is, ha az ismeretlen tulajdonképpen azt jelentené, hogy a külföldi barátok, rokonok segítségével letelepedjenek egy másik országban.

Azt mondják, ha a munkájukban hasonszőrű emberekkel tudják körülvenni magukat, ha haladnak a céljaik felé, ha sikeresek, de legalábbis elboldogulnak, akkor miért adnák fel mindezt? Még akkor is, ha közben aggódnak a jövő miatt, és ufóknak érzik magukat, amiért minden sejtjük irtózik a propagandától.

Tudok ellenpéldát is, hiszen tavalyelőtt pont egy olyan baráti házaspár csomagolt össze, akikre a fentiek mind érvényesek. Jó munkájuk volt, kisgyereket neveltek stabil, kiterjedt családi és baráti háttérrel, de amikor kiszámolták, hogy még a multis fizetés is kevés ahhoz, hogy önerőből valaha is saját lakást vegyenek, elegük lett. Kapcsolatrendszer nélkül, kitartó kereséssel találtak mindketten munkát Stockholmban, és – bár emészti őket a honvágy – egyelőre nem terveznek visszajönni.

Itthon is lehet élni, ha megtalálod a szigeteket

Meggyőződésem, hogy enélkül nem megy. A szigeteink talán szükségszerűek, hiszen a jelenlegi Magyarországon pontosan érezzük: kisebbségben vagyunk, de természetes emberi ösztön is, hogy a hozzánk hasonlókhoz vonzódjunk. Sok barátunk elment, de akik itt vannak, azokat megbecsüljük, összezárunk velük.

Keressük és támogatjuk azokat a médiumokat, akik számunkra releváns tartalmat képviselnek, szívesen olvassuk, nézzük, hallgatjuk őket, bőszen bólogatunk.

Nemcsak olyan társak, barátok és kollégák mellett kötünk ki, akik hozzánk hasonlóak, de a fodrásztól a személyi edzőig azokkal igyekszünk körülvenni magunkat, akikkel egy nyelvet beszélünk. Ez normális. Vagy mégsem? Vajon más országokban is ezt tennénk? Vagy itthon érezzük, hogy enélkül nem megy?

Önkéntes belső emigrációba kényszerítjük magunkat, ha nem vagyunk nyitottak azokra, akik másként gondolkodnak?

Szinte mindenki, akivel beszéltem, azt mondta, hogy nagyon elege van a rendszerből és a hazája általános állapotából, de az ő személyes kis élete egyébként rendben van

Jó a munkahely, jó ovit, iskolát talált a gyereknek, anyagilag is többé-kevésbé gyarapszik, és az élete egyetlen területén sem érzi azt, hogy korlátozzák. Nincs oka panaszra, amíg a saját kis szigetén él, ahol békén hagyják, ahol összekacsinthat másokkal, és amíg van olyan újság, amit szívesen nyit ki reggelente. Miért változtatna ezen?

Az egyik barátom sokáig élt Párizsban és Skóciában is, a családja pedig a legidősebbtől a legfiatalabbig régóta Milánóban van. Ő mégis itt maradt, sokszor dühös és pesszimista, de a mindennapi életében boldog: a munkájában kiteljesedett, és aktív társadalmi életet él Budapest belvárosának egyik legszebb részén. Jól tudja: máshol nem csak a karriert, a szociális háló megépítését is elölről kellene kezdenie.

Bármikor elmehetnék, de ez a hazám

És végül az utolsó szempont, amit kivétel nélkül minden megkérdezett elmondott. Pontosabban: ezzel zárta a mondókáját. Hogy bármikor elmehetne. Hogy lehet, el is fog. Amint valami rosszabbodik, vagy ha tényleg nem talál megfelelő, de nem megfizethetetlen iskolát a gyereknek. Vagy csak néhány évre, majd később.

Sokan azt sem szégyellték bevallani, hogy félnek az ismeretlentől. Attól, hogy belebuknának az új életbe, vagy attól, hogy amit itthon csinálnak, külföldön nem elég a boldoguláshoz  hozzátéve, ha nagyon elkeserítővé válik itthon a helyzet, akkor el fognak indulni. Másik barátnőm, aki szintén nem egy országban élt már, úgy gondolja, bárhol, bármikor újra tudná kezdeni, és ha késztetést érez rá, meg is teszi majd.

És végül még valami. Tudjátok, mit mondtak még? Hogy azért vannak itt, mert ez a hazájuk. Mert szeretik. Mert büszkék rá. Nem azokra, akik jelenleg vezetik, hanem egyszerűen csak Magyarországra 

– és nem nyugszanak bele, hogy a hazaszeretet egy hangos csoporté legyen, akik kijelentették: ezt csak az általuk meghatározott értékrendszerrel lehet megtenni.

Az anyagi okok, az aggódás, a félelem és a lustaság mellett ez valahol mindannyiunkban ott van. Itt élünk. Maradunk. Ki hangosabban, ki halkabban. Boldogulni próbálunk, a szemünket, agyunkat folyamatosan nyitva tartva akkor is, ha nem értünk egyet azzal, ami történik. Talán ez a mi ellenállásunk. Vagy csak szeretném ezt hinni…

Sike Orsolya

Orsi más írásait megtalálod a blogján

Kiemelt kéünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Westend61