Volt a nagyanyámnak egy (számomra akkoriban még) különös szokása. Minden reggel hajnalban kelt, hogy öt óra tájban meghallgassa a madarak reggeli énekét. El is követett mindent, hogy a kertünkbe szoktassa a környék madarait, etette, itatta őket télen, elkergette a szomszéd vadászó macskáit.

Lehet, a kor teszi, hogy valahogy élesedik az ember szeme bizonyos dolgokra, miközben gyengül is, össze-összefolynak a betűk estére. Szóval lehet, a kor teszi, de ma már hasonló szerelemmel hallgatom a madarakat, mint harminc éve a nagyanyám. Egyik legszebb emlékem, hogy tavaly nyáron a Zselicben, egy világtól elzárt kis faluban vagy százdecibeles madárkoncertre ébredtem pirkadatkor – ilyet azért Pesten, hiába lakom a kertvárosban, nem hallok soha, ahogy csillagot nézni se lehet itthonról normálisan. A férjem a Bakonyra esküszik, de ez egy másik történet… Visszatérve a madarakra meg a zselici emlékre, olvastam, hogy július közepén hagyják el a nagyra nőtt, másodköltésű fiókák a fészket, ezért volt a zenebona.

Mondhatod, hogy hagyjalak békén a madarakkal, tél van, véletlenül épp hideg is pár napig.

De majd, ha kisüt a nap, és kimész sétálni egy erdőbe, mondjuk, akkor eszedbe jutok talán, mert igenis hallani fogod a „nyitnikéket” te is, hóvirág és széncinege: nemsokára vége a télnek! De a tavasz hírnöke a sárgarigó („huncut a bíró”) is, és érkezik nemsokára a mezei pacsirta csacsogása, no meg a tengelictrilla. (Hangfelvételek például ITT, hogy majd felismerd, de egy jó kis ingyenes applikációt is ajánlok a cikk végén!)

Hogy ebben a szomorkás télben ennyire vágyunk (én legalábbis nagyon) a madarak látványára, énekére, annak tudományos magyarázata is van, ha igénylünk effélét. Egy friss német tanulmány, amely 26 ország 26 ezer lakójának bevonásával készült, azt állítja, hogy azok az emberek, akiknek a környezetében sokféle madár él, boldogabbak. Pusztán attól, hogy hallják rendszeresen a madárdalt (azaz közelebb élnek a természethez – azért ez sem mellékes). Igazolt az is, hogy azok a túrázók, akik madarak énekét hallják, könnyebben viselik az út fáradalmait, javul az élménytől a teljesítményük és a közérzetük.

Nagy divat mostanában a mindfulness, azaz a tudatos jelenlét, éberség gyakorlása, no, ehhez például nagy segítség lehet a madarak megfigyelése.

Nemcsak azért, mert segít a jelenben maradni, hanem mert közben az az érzése az embernek, hogy alapjában minden rendben van mégiscsak, hisz valami klassz, tökéletes, nagy és erős rendszer részei vagyunk mindannyian.

Nálunk még nem jelent meg, de angolul már beszerezhető egy Joe Harkness nevű fiatalember Bird Therapy (Madárterápia) című könyve. Harkness egy majdnem öngyilkossághoz vezető idegösszeomlás után kezdett el 2013-ban túrázni járni, és állítása szerint a madarak megfigyelése révén tudott úrrá lenni a kényszerbetegségén, szorongásain, depresszióján.

Tengelic - Forrás: Getty Images/ Jake Stephen
Tengelic – Forrás: Getty Images/Jake Stephen

A boldogság kék madara létezik!

Legalábbis e népszerű meseelem rámutat, hogy a madarak éneke amióta világ a világ, csodás hatással van ránk, emberekre, már ha odafigyelünk rájuk persze.

De mi tudható e varázslatos nyelvről, amely sokkal többre képes annál, mint hogy csupán felvidítsa a holdkóros, bánatos emberiséget?

Ez a kérdés régóta foglalkoztatja a tudósokat, a madárénekeket már Darwin is vizsgálta, de Gilber White-tól, a XVIII. századi angol természettudós-ornitológustól tudjuk, hogy

„a madarak nyelve nagyon régen kialakult, és más, ősi beszédmódokhoz hasonlóan tömör, kihagyásos beszéd: keveset mondanak, de sokat fejeznek ki”.

Azt mindenki tudja, hogy elsősorban a hímek dalolnak, mert ily módon hívják fel magukra a tojók figyelmét. Ugyanakkor van több egyéb funkció is: például kijelölik a territóriumot és tudatják a többi hímmel, mire képesek, ha valaki túllép egy határon. Ennek a villantásnak az a célja, hogy lehetőleg elkerüljenek egy felesleges sérülésekkel járó csatát. A tojó pedig értesül arról, ki a legerősebb legény a környéken, és mert majd jó kondiban lévő párt választ, egyúttal a hozomány, a territórium is ígéretesebb, a jövő pedig biztatóbb, hisz hatékonyabban tudnak majd együtt védekezni a ragadozók ellen, és a kipécézett apajelölt nagyobb segítséget képes nyújtani az utódok gondozásban (amely utódok ráadásul genetikailag is megütik a főnyereményt).

A hímek egyébként nem hencegnek: a dal általában megbízhatóan tükrözi a képességeiket, az életkorukat és a testük méretét, valamint a párosodás egyéb szükséges paraméreteit.

Mezei pacsirta – Forrás: Getty Images/Mike Powles

Ő hallja, te nem?

A madárénekek elemzéséhez számítógépet használnak a kutatók, amely gyakorlatilag lekottázza a dallamot. Ugyanis vannak az emberi fül számára alig vagy egyáltalán nem érzékelhető eltérések a madarak énekében. Míg ugyanis mi hangszalagok segítségével képzünk hangot, az énekesmadarak a kettős főhörgőjükből áramoltatnak levegőt egy-egy membránra, amiket olyan finoman szabályoznak, hogy emberi fül olykor nem is érzékeli az apró különbségeket, amelyeknek nagy jelentőségük van egyébként, ha madárnak születsz.

A madárénekben a hangelemek sorrendje nem véletlenszerű. Szótagokból, szillabusokból épül fel az üzenet, a kombinációnak, a frekvenciatartománynak, a tempónak mind-mind jelentése van, csak mi nem tudjuk dekódolni. Döbbenet, nem?

A madarak különben nem egynótásak: folyton változtatják az éneküket. Vannak örökzöldek, de olyan elemek is, amelyek divatba jönnek a csoportban, majd megunják és elfelejtik őket. Csak legfeljebb nekünk, embereknek nem tűnik fel egy-egy újabb zenei őrület.

Érkezik egy idegen hím, közeledik egy ragadozó: a különféle helyzetekhez különböző éneklési stratégiák társulnak. Egymás énekét is befolyásolják a dalnokok, vannak közös „slágereik”, osztoznak a repertoárjuk egy részében, így különböztetve meg a kedves szomszédot a betolakodótól, aki esetleg területet rabolna vagy tojót magának.

Az idősebb hímek a fiatalokhoz képest hosszabb, ismétlődő szekvenciákat hallatnak, sok egyedi hangelemet használnak, mert már rutinosak. A nótatár mutatja a tapasztaltságukat, érettségüket, nemcsak a dalolásban, hanem a madárélet egyéb dolgaiban is, például a hímek közötti és a ragadozók elleni küzdelemben, az odúválasztásban – ezek sem mellékes szempontok a tojók számára párválasztáskor.

Széncinege - Forrás: Getty Images/ AlecOwenEvans
Széncinege – Forrás: Getty Images/AlecOwenEvans

Madarak tájszólással?

A madarak énekében is vannak olyan különleges jegyek, amelyek csupán egy-egy adott területen hallhatók. A cinegék „tá-ti-tá-ti-tá-ti” jele például négy-öt változatban hallható, és a városban élők a zaj miatt magasabb frekvenciájú hangot adnak ki, mint erdei társaik.

Vannak egy-egy példányra jellemző speckó jelek is, ezek, mondhatni, azonosítóként működnek a fajtársak számára: figyi, ez az én területem! Vagy: „Hahó, jöttem vendégségbe!”

A fiókák első körben a szülőktől tanulnak énekelni. Próbálják utánozni őket, aztán dolgoznak a saját énekük tökéletesítésén – ó, micsoda metafora.

Az utánzás képessége egyes fajoknál különösen feltűnő – a dolmányos varjú például ajtónyikorgást, autók dudájának hangját is képes visszaadni (e pompás, ám nagyon félreértett madárról, aki valójában egy igazi rocker, ITT írtam). A seregélyek meg majmolják a sárgarigókat.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Hajnali részegség

Visszatérve végezetül nagyanyám reggeli rítusára, essék szó még arról, miért pont hajnalban trilláznak tavasztól őszig oly szívet tépően az énekesmadarak. (Pontosabban: az éneklés a napkeltét megelőző időszakban kezdődik és világosodásig tart, amikor is már el lehet menni táplálékot keresni, mert elég a fény hozzá.) Nos, a koncert célja, hogy tudassa a hím a tojóval: itt vagyok, túléltem az éjszakát, gondoskodom rólad és a fiókákról, helló. Emellett figyelmeztetik a szomszédos hímeket is: tartsd távol magad tőlünk, haver, hallod, majd kicsattanok!

Kurucz Adrienn

Tipp: Ha szeretnéd megismerni vagy felismerni egy-egy faj énekét, jellegzetességeit, a Madárhatározó nevű applikáció szuper segítség.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt kép: Getty Images/MikeLane45