Steiner Kristóf: Együtt játszó gyerekek vagyunk

–

„Azért biztosan jólesne néha, ha át lehetne menni a másik szobába – ha lenne, igaz?” – próbálta kierőltetni belőlem a drámai vallomást egy kedves ismerősöm, amikor is őszinte döbbenettel állt a huszonnégy négyzetméteres lakásunk kellős közepén, nem is értve, mégis hogy élhet itt két felnőtt férfi, és hat macska. „Nagyon őszinte leszek veled: ha néha előfordul, hogy én a tengerre és olajfaligetre néző erkélyünkön ülök le cikket írni, Nimi pedig a konyhában rendszerezi a fűszerespolcunkat, legfeljebb fél óra elteltével egészen bizonyosan hiányozni kezd.” 

Csevegőpartnerem ekkor – kicsit tartva tőle, hogy nem vagyunk teljesen normálisak, esetleg attól, hogy vele van a gond – megjegyezte: „Hát, bocs, de azért az ilyen szintű egymásra utaltság már kóros. Egyénileg is egésznek kéne, hogy érezzétek magatokat” – analizált Freudot megszégyenítő módon. „Félreértesz – feleltem. – Nem zakkanok bele, toporzékolok, vagy válok diszfunkcionális lénnyé nélküle – a kapcsolatunk során számtalanszor volt olyan, hogy tök egyedül vezényeltem le egy egyhetes gasztroturnét hét főzőkurzussal az ország hét különböző pontján, úgy, hogy én voltam a saját sofőröm, menedzserem, asszisztensem, social media-felelősöm, és kicsit a pszichológusom is.” 

Ezzel pedig megpróbáltam elmagyarázni neki:

nincs semmiféle szabály arra vonatkozóan, hogy egy szerelmespár milyen szinten fonódik össze, legyen szó az együtt töltött időről, az együtt alvásról, vagy akár együtt dolgozásról.

Bár mi magunk ötödik éve kiskifli-nagykifliben alszunk, a szemetet is együtt visszük ki, és épp most jelenik meg első közös szakácskönyvünk, ez nem jelenti, hogy bármilyen szinten kevesebbnek éreznénk azokat a párokat, akiknek másra van szüksége, mint nekünk. 

Vannak barátaim, akik, bár odavannak egymásért, nem alszanak egy ágyban, mert az egyikük horkol – ez viszont a közhiedelemmel ellentétben nem jelenti azt, hogy gyatra szexuális életük van. (Merem remélni, hogy mindannyian tudjuk, szeretkezni nem csak ágyban, és nem csak éjszaka lehet.) Vannak, akiknek kimondott igényük, hogy a párjuk nélkül menjenek nyaralni néha, és természetesen akadnak szép számmal olyanok is, akik valószínűleg elmegyógyintézetben kötnének ki, ha a kedvessel kellene közös projekteken melózni – míg számunkra a nap, amikor megértünk arra, hogy felismerjük: együtt sokkal erősebbek, kitartóbbak, és kreatívabbak vagyunk, a munkában is – egy újabb boldogság kezdete volt. 

Persze nem az történt, hogy megismerkedésünk után három nappal átadtam a bankszámlaszámomat, megkértem Nimit, hogy főzzön le egy privát szülinapi ebédet helyettem, vagy írjon bevásárlólistát egy hatfogásos pop-up vacsora menüjéhez. Egyszerűen csak tapasztaltunk, egymással. Jó kezdet volt, hogy mindketten vegánok voltunk, amikor összeakadtunk, ahogyan az is, hogy ő is, én is extravertált, kalandvágyó, hedonista emberek vagyunk, akik szeretnek tapasztalni, alkotni, és úgy szociálisak, hogy örömest engedik át a kör közepét másoknak, akiknek fontosabb a szereplés.

Mindketten szeretünk kivonulni a tömegből, tudván: aki ránk kíváncsi, követ minket. 

Nimrod Dagan volt az első társam, akivel, ha hajnali kettőkor megfogalmazódott bennünk: az ágy jobb helyen lenne a konyhában, a tűzhely pedig az erkélyen, szenvedélyesen nekiláttunk bútorokat tologatni, és egyikünk sem volt képes nyugovóra térni, míg nem került minden az új helyére. Ő volt az egyetlen, akivel könnyedén léptünk be egymás világába, és bár nagyon hasonlatos tevékenységeket folytattunk – színházaztunk, újságírtunk, megteremtettünk a saját porondjainkat a közösségi média felületeken – sem irigység, sem féltékenység nem volt bennünk, mi több: elkötelezetten és szívvel-lélekkel segítettük a másik kiteljesedését, az ő egyéni világában, ezzel egyidőben pedig egyre fontosabb pilléré váltunk egymás univerzumában is. 

Ennek legfőbb oka pedig az volt, hogy bármennyire hasonlítunk is sok mindenben – a Myers-Briggs-személyiségteszt szerint mindketten kampányfőnökök vagyunk –, van egy hatalmas eltérés a munkamorálunkban, amellyel tökéletesen kiegészítjük egymás hiányosságait.

Nevezetesen: ő sokkal racionálisabban és praktikusabb: képes listákba, táblázatokba, és dokumentumokba rendezni az aktuálisan esedékes feladatokat, míg ha a jelenről van szó, én a szivárvány összes árnyalatával színezek, viszont ha a jövőnkről, akkor ő a nagy álmodozó, én meg a végrehajtó: könnyedebben manifesztálom a szintlépést úgy szakmai, mint személyes szinten. Például én kerestem és találtam meg a görögországi otthonunkat, a közös kisautónkat, és az öreg hajócskánkat is. 

Akik láttak minket együtt főzni, akár online főzőkurzusainkon, akár élőben, mindig megjegyzik, milyen döbbenetes összhangban alkotunk – és ugyanez a dinamikus egyensúly jellemez minket, ha kerészkedünk, lakásfelújítunk, bevásárlunk, vendéglátunk vagy épp új, közös projekten agyalunk

– mint most a friss szakácskönyvünk, a Határtalan Házikonyha, vagy épp a jövő nyárra tervezett lakásszínházi produkciónk esetében, melynek történetét együtt írjuk, együtt álmodjuk alkalmi színpadra, és természetesen együtt is játszunk benne. És azt hiszem, ez utóbbi az a szó, amely a legszebben írja le, miért működünk mi olyan jól – együtt: a játék öröme. 

Az együtt játszó gyerekektől senki sem kérdezi meg: „Nem fárasztó folyton együtt játszani?”. Nimi és én gyerekkorunkban – bár elvoltunk egyedül is, ha kellett – sokkal jobban szerettük, ha összeakadtunk valakivel, akivel együtt lehet álomvilágot építeni, majd megvalósítani azt. Mindketten komolyan játszottunk: kávézót nyitottunk a családi ház teraszán, dokumentumfilmet forgattunk az utca embereivel, minimarketet nyitottunk a kapunk előtt, magunk-jegyezte színdarabokat álmodtunk raklapokból összetákolt pódiumra, és valahol a szívünk mélyén mindketten tudtuk, hogy ha a felnőtté válással járó munkavállalás azt jelenti, hogy megunjuk és magunk mögött hagyjuk a játékot, akkor mi bizony sosem akarunk felnőni.  

Inkább a játékban megtalált izgatottságot, örömöt és elszántságot visszük magunkkal a felnőttek világába és a munkánkba – bízva abban, hogy egyszer majd találunk valakit, aki mer majd velünk „mindig, mindig játszani”. Jól tettük, hogy bíztunk. Jól láttuk, hogy várnunk kell arra a valakire. Jól megtaláltuk egymást.

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Saghy Tímea