Egy járvány, két ország, két rémálom
Idehaza még viszonylag kevés hír szólt a Kínában akkor már egyre súlyosabb koronavírus-járványról, amikor álladó szerzőnktől már tudtuk: nagy a baj. Noha szerencsére nem Vuhan környékén élt családjával, haladéktalanul költözniük kellett, és csak rendszertelen e-mail-váltásainkból tudtuk, hogy Amerikában vannak, biztonságban. Mire azonban berendezkedtek, kezdhettek mindent elölről: a koronavírus már mindenhol ott volt, hiába utaztak kontinenseken át. Arra kértük, mesélje el, hogyan élte meg, hogy a vírus kétszer is karanténba kényszerítette – és azt is, milyen óvintézkedésekkel találkozott az egyes országokban. Trembácz Éva Zsuzsanna beszámolója Kínából és Washingtonból.
–
Január vége a dél-kínai Kantonban. Itt élem meg a koronavírus-járvány kezdetét. Napok alatt változik meg az élet és válik apokaliptikussá a város. Az általában emberáradattól zsongó reptéren alig néhány utas kószál, a közlekedési dugók helyett néptelenek az utcák, a parkokban sehol egy lélek. A szmog fura szaga sincs most a levegőben.
A piacra lázat mérő önkéntesek engednek be. Kiürült játszóterek, bezárt éttermek, üres parkok.
Mintha valami kifújta volna az életet a városból.
A gyorsan eszkalálódó veszélyhelyzet miatt a legtöbb külföldi elhagyja az országot. Én is a lányommal. Negyvennyolc órám van összepakolni a kettőnk életét. A férjem marad.
Alig két hónappal később Washingtonban a helyzet így fest: az általában emberáradattól zsongó reptéren néhány utas kószál, a közlekedési dugók helyett néptelenek az utcák, a parkokban sehol egy lélek. Kiürült játszóterek, bezárt éttermek, üres parkok. Mintha valami kifújta volna az életet a városból. Egy járvány, két ország, két rémálom.
Koronavírus – kínai verzió
A kínai újévkor szinte mindenki útra kel. Mi január közepén indulunk el, és tíz nappal később egy kiüresedett városba érkezünk meg. Pedig a tizenötmilliós Kantonban ekkor még alig harminc körül van a fertőzöttek száma. A reptéren hőérzékelő kamerák figyelik a testhőmérsékletet, a kedvenc piacom félgőzzel üzemel, és önkéntesek lázmérővel fogadnak a mangóval teli ládák előtt. Csak akkor léphetek be, ha nincs lázam.
Boltba vagy a házunkba sem tudok lázmérés nélkül bejutni. A lányom egyedül hintázik a játszótéren, ami mindig gyerekzsivajtól zajos. Most nem. Hallom a hinta nyikorgását. Nem, az a szívem, ahogy beleremeg a világvége-hangulatba.
Mintha csak a télen-nyáron zöld pálmafák őriznék itt az egykori normális életvitel nyomait. A fertőzöttek száma gyorsan emelkedik, egyre több ország zárja le határait a Kínából érkezők előtt, és a légitársaságok sorra függesztik fel a Kínából érkező járataikat. El kell hagynunk a férjem állomáshelyét. Február 3-tól már csak tőle értesülünk a kantoni mindennapokról. A maszk viselése közterületen kötelező. Hozzá nem jöhet látogató, ahogy őt sem engedik be a barátja házába.
A hatóságok rajzzal ellátott egész konkrét utasításokat küldenek a lakóknak. A szokásos kézmosás és fertőtlenítés mellett olyan javaslatok is szerepelnek a Koronavírus elleni harc című online szórólapon, hogy „evés közben ne beszélj”, „randit és egyéb találkozót halassz el” és „munka után rögtön menj haza”. Úgy tűnik, itt tényleg mindenki hazasiet munka után – már, aki dolgozik, mert a majdnem kéthetes kínai újévet az idén négy hétre hosszabbította meg a kormány. Olyan applikációkról érkeznek hírek, amelyek azt mutatják, hol vannak fertőzöttek.
Mi közben Washington D. C.-ben a kéthetes házi karanténban suvasztunk a Skype-hívások közé józan észt megőrző tevékenységeket: kártyázást, olvasást, tévézést.
A hétéves lányommal a kanapén fekvős, közösen olvasós pillanatokban önt el valami elementáris jó érzés. Talán a máskor természetesnek tűnő pillanatban rejlő normalitás érzete adja. Hogy mégis rend van a világban, még ha jelenleg nem tűnik is úgy.
Február második hetében kezdődik a kantoni amerikai iskola távoktatása. Az első napokban hajat tépve küzdök a letöltésekkel, az applikációkkal, jelszavakkal és egyéb kódokkal. Tanári diplomámat magam előtt is letagadom, amikor a lányom az „utálom a matekot” mantrázással áll ellen az aznapi feladatnak. Feladjam, erőltessem, halasszuk el? Vekerdy mit mondana?
A tanárok kreativitásának köszönhetően a távoktatás a rutin megteremtésével sokszínű arcát mutatja meg. Lehet online tesióra? Igen. Elmegyünk jégkorizni, és feltöltjük az osztály oldalára. Énekóra? Online kottaolvasás, „milyen hangszereket ismersz fel a darabban” feladatok érkeznek, és az igazgatóhelyettes Skype-on olvassa a mesét a gyerekeknek.
Szülinap is átpakolható az online térbe, a szülői értekezletek is ott zajlanak, ahogy az iskolai pszichológus jótanácsai is az éteren át érkeznek.
A karantén idejére azonban fontosabbnak érzem a távoktatás összetartó erejét: az osztály egyik fele Kínában nem mozdulhat ki a négy fal körül, több gyerek Európából vagy az Egyesült Államokból üzen egymásnak, kommentelik egymás házi feladatait, és ez talán azt sugallja számukra, hogy valami megmaradt a „rendes” hétköznapokból a hirtelen rájuk szakadt fura helyzetben.
Szünet
A kéthetes házi karantén után Léna elkezdi a helyi iskolát Washingtonban. Mintha lassan bele tudnánk varázsolni a szétszakadt család és az új környezet adta idegen helyzetbe a hétköznapok normalitását. Jégkori, múzeumok, könyvtár, parkban szaladgáló mókusok, lassan virágba boruló fák Washington utcáin. A fertőzöttek száma itt is emelkedik, eleinte leginkább a nyugati parton, aztán itt is megjelenik.
Alig három héttel az iskolakezdésünk után a tanárok elkezdik felkészíteni a gyerekeket az esetleges távoktatásra: felmérik, kinek milyen online eszközök állnak rendelkezésére, megtanítják, mit énekeljenek a gyerekek, hogy legalább húsz másodpercig mossák a kezüket. A szülőknek napi két e-mailben számolnak be a helyzetről.
Március 13-án, pénteken bejelentik, hogy a megye összes iskoláját négy hétre bezárják. Aznap még bemegyek dolgozni. Az előző nap még tömött metrón aznap reggel tízen vagyunk. Délután online vásárolnék, de négy-öt napos kiszállítási idővel tudják vállalni. Ugyanazzal a gyorsasággal üresednek ki a közterek, mint Kínában. Hasonló ütemben ürülnek ki a boltok polcai, a kézfertőtlenítő és a vécépapír a legkelendőbb.
Az egyik bolt előtt negyven tekercs vécépapírral kisétáló férfit látok. Első felháborodásom után mégis az ugrik be, hogy mi van, ha neki van igaza. Ha hónapokra kell berendezkedni. Online bevásárláskor hosszú lista emlékeztet arra, hogy másokra is gondoljak a mennyiség meghatározásakor. Az iskolák bezárásával egy időben az éttermek csak házhoz szállítást vállalnak, kesztyűt viselő futár hozza az ebédet. Maszk viselése nem kötelező. Az iskolában a rászoruló gyerekek mindennap reggeli- és ebédcsomagot kapnak. Nebraskában az év végéig bezárták az iskolákat. Sokak szerint itt is ez várható.
Ma este hatkor skót duda szólalt meg a közelben. A hang forrása után kutatva láttam, hogy az elnéptelenedett utcaképbe és a barna épületek sorába némi színt csempésztek az erkélyekre kimerészkedő lakók. Talán az olasz példát követve kapcsolta össze a négy fal közé szorult lakókat a lélekig ható dudaszó.
Washingtonban tavasszal a cseresznyefák – amelyekből 1912-ben közel háromezret adományozott az amerikai fővárosnak a japán kormány – két héten át babarózsaszín burokba ölelik a várost. A kantoni pálmafákhoz hasonlóan itt a cseresznyefák emlékeztetnek az egykori normális életvitel nyomaira.
Második koronavírus-tapasztalatom után csak tovább sulykolni tudom a sokat hallott jótanácsokat: Moss kezet!, fertőtleníts!, vedd komolyan!, kövesd az utasításokat!, ne fogdosd az arcod!, vigyázz a körülötted élőkre! Abban pedig csak bízom, hogy nemsokára a cseresznyefákban és a kantoni pálmákban önmaguk miatt gyönyörködhetek majd.
Trembácz Éva Zsuzsanna
A képek a szerző tulajdonában vannak
