Zsolt a liftben mosolyogva azt mondta a minap: „Neked úgyis olyan könnyű életed van, nem?”

Könnyű. Könnyű életem. Végül is többször megvertek, kétszer elváltam, láttam egy embert kiugrani az ötödik emeleti ablakomból, kirúgtak innen-onnan, felneveltem két gyereket, és most híztam hat kilót. De a könnyű életről szóló varázsmondat egészen egy önkéntes egyesületig hajtott. Ez már egy másik történet.

Azt mondja egy barátom, hogy ő azért nem megy pszichológushoz, mert minden pszichológusnak ugyanazt mondaná.

Azt mondaná, hogy, ha meghalna, az is mindegy lenne, és ha élne még, az is. Nem kérte az életet. Neki az nem könnyű.

Mondtam neki, hogy nagyon egyszerű meghalni. Nem kell hozzá sok, kimunkált módszerek állnak rendelkezésre, egyet magam is láttam közelről, hatékony volt. De amúgy is meghalunk, tehát nem az a művészet, hogy szarul érezzük magunkat a hátralévő időben, hanem az, hogy értelmet adjunk annak, ami addig történik velünk.

A jó öreg Terminátornak tényleg igaza volt, pedig elég aktívak vagyunk abban, hogy tegyünk a jóllétünk ellen. Kis dolgokkal kezdődik, bájos előjelekkel.  

Egyszer a hűtőbe raktam a fizetésem. Parizerek és vajkrémek közé, mivel pénztárca helyett egy zacskóba csomagoltam. Egy hétig kerestem.

Egyszer kaptam egy ilyen beírást a saját gyerekemről: „Tisztelt Szülő! Az iskolai szűrővizsgálaton gyermeke fejében fejtetűt találtunk…”

Egyszer hasra esve érkeztem egy riportalanyom elé.

A Magyar Rádió szolnoki stúdiójában töltött első munkanapon pedig annyira izgultam, hogy bezárkóztam a vécébe. Belülről beletörtem a kulcsot a zárba. Turcsányi kolléga fedezett fel. (Mit csinálsz te itt? Segítsek? Ne. Hagyj meghalni!).

A lakatosnak, aki kiszabadított, megígértem, hogy hálából a felesége leszek. Nem akart elvenni.

Akkor sem tudtam, hogy mi fog történni, amikor egy másik szerkesztőség kellős közepén hirtelen elöntött a vér, és álltam egy tócsa közepén hófehér nadrágban, körülöttem három pasi, mind a monitorba feledkezve… szerencsére a semmiből megjelenő Perger Juci egy hang nélkül körbetekert valamivel, feltakarította a padlót, és betuszkolt a kocsijába.

Egyszer elkezdett verni az ember, akit szerettem, és addig vert, míg már nem szerettem.

A Lúzer FC-t legalább tizenöt éve alapítottam, és a legnagyobb lúzerség, hogy már valaki másnak is eszébe jutott, és leforgatott róla egy filmet. Rémisztő a gondolat, hogy mi van a lúzerségen túl. Mi van, ha egyszerűen csak történnek velünk a dolgok, feladványok jönnek, rémisztő helyzetek, kínos pillanatok, és akkor valahonnan megoldás is érkezik. Valami vagy valaki. Vagy mi van, ha valami mégis, minden ellenáramlat és a fejünkben megkövesedett gondolat ellenére, mégis-mégis sikerül?

Itt jutottam el mai beszédtémámhoz, a hetvenöt éves asszonyhoz.

A hetvenöt éves asszony kis falujában orgazmusklinikát működtetett a helyi állatorvos.

Komolyan vette a nők gyönyörét, felelősnek is érezte magát azért, hogy mindenki átélje az eksztázist, megízlelje a test örömét. Mondhatjuk, hogy perverz. Mondhatjuk? Ki őrködik a szexualitásunk fölött? Az erkölcsrendőrség? Hamarosan. Talán, ha a testnedvek mindegyikére gyanakodni fogunk. És ha találunk egy szent tehenet, akkor az alkalmat ad arra, hogy elszabaduljanak az indulatok. Sokan elégtek már ezen a máglyán.

Nos. Történetemben viszont jöttek az asszonyok. Fiatalok, idősek, és még idősebbek. Asszonyok, akiknek volt férjük, meg akiknek már nem volt. Asszonyok, akik helytálltak az átkosban meg a nem átkosban, meg a férjek mellett, összeszorított foggal, kiszáradva, tették, amit tenniük kellett. Harminc-, negyven-, ötven-, hatvan- és hetvenévesek. Mert egyszer csak valaki, aki elhitette velük, hogy az, amiről addig csak hallottak, vagy talán el is ítéltek, vagy amire vágyakoztak, vagy amit láttak filmeken, az létezik. Az akár az övék is lehet.

„Mama, meddig lehet szexelni?” Kérdezte egyszer egyik ismerősöm a nagyanyját. „Nem tudom, kisfiam meddig, de hatvanöt éves korig egészen biztos….” – hangzott a válasz.

Szóval a helyi orgazmusklinikán jó tapasztalatot szereztek a nők a saját testükről, megszerethették a vágyaikat, átélhették az igazi érintést, felébredhettek évtizedes testválságukból, megismerhették a mesék valóságát egy férfi kezei között. Ez így történt, pont, mint egy Kundera-regényben. Tegyük félre az előítéleteinket az állatorvossal szemben, ez most nem az ő története.

Így volt ezzel a hetvenöt éves asszony is, aki azóta naponta háromszor ismerkedik a belső viharral és békével. A hetvenöt éves asszony már réges-régen lemondott minden örömről. Mekkora ellenállást kellett leküzdenie, hogy mégis próbálkozzon? Mekkora bizalom, kíváncsiság kellett ehhez? Mekkora felismerése annak, hogy már nem sokáig történik vele bármi is, nem sokáig tart a levegő, a nagyobbik része eltelt, kudarccal, hiánnyal, vággyal, és itt, a végén, a rövidke függelékben egyszer csak kinyílik egy virág neki is. Meddig kellett tépelődnie azon, hogy örökre vesztes marad-e a teste fölött, vagy ad esélyt, amikor már az életről is illett volna lemondania?

Azt mesélte, hogy eddigi életében, ha nevetett vagy örült valaminek, utána mindig bűntudatot érzett. Azt érezte, hogy neki nem jár az öröm. Mi változhatott ez ügyben?

Ja, hogy gusztustalan? Hogy nem akarunk belegondolni? Hogy ki kap kedvet a hetvenöt éves asszonyhoz? Elárulom, nincs egyedül. Többen vannak. Többen hetven fölöttiek, akik az orgazmusklinika látogatói voltak.

Ki veheti el tőlük a lehetőséget? – én inkább azt kérdezem. Nem akarunk belegondolni, nyilván, de nem is kell őket megítélni. Azt kell kitalálni, hogy meddig érdemes várni. Azt kell kitalálni, hogy igaza volt-e a Terminátornak.

 S. Tóth Anikó

Kiemelt képünk illusztráció