Mit jelent a „jól nevelt”? Nyilván azt, hogy a gyerekek ne zavarjanak másokat. Maradjanak csendben, alkalmazkodjanak a felnőttekhez, ne okozzanak helyrehozhatatlan, kifizethetetlen károkat magukban, másokban és úgy általában a világ drága vagy megőrzésre érdemes javaiban. Viselkedjenek úgy, hogy a családtagjaim, a kollégáim, a barátaim, az ellenségem és az emberek, akikkel „ütközünk”, jó szülőnek tartsanak bennünket. 

Olyanoknak, akik nem elkényeztetett, önző, tiszteletlen, nebáncsvirág szörnyeket adnak a világnak, hanem erős, udvarias, a mértéket és az értéket jó érzékkel kezelő Homo Belesimulókat, akik különösebb megrázkódtatás nélkül képesek betagozódni az úgynevezett társadalomba.

Ezt mostanában, a mindenek felett álló egyén korszakában, amelyben a közösség csak addig számít, amíg botlásmentes terepet szolgáltat a korlátlan önmegvalósításhoz, illik letagadni. „Kit érdekel, hogy mit gondolnak az emberek?” – hangzik úton-útfélen a vállrándítós szöveg, és aki mondja, az „embereken” az anyóst, a szomszédot, az óvó nénit, illetve a bárkit érti. „Mindenki le van szarva. A szar is le van szarva. Akinek nem tetszik, bekaphatja. Úgy nevelem a gyerekemet, ahogy akarom.”

Én azonban mérsékelt konzervatívként büszkén vállalom, hogy érdekel, mit gondolnak az emberek rólam és a gyerekeimről. Ugyanis nem magamnak, és nem is csupán a „család” elnevezésű zárványnak nevelem a fiam és a lányom, hanem egy kisebb és nagyobb közösségekből, nagyon különböző egyénekből álló, bonyolult hálózatnak, amelyben igenis számítani fog, hogy milyen vélemény alakul ki róluk, ezért meg kell tanulniuk alkalmazkodni. Ebbe a „köszönj szépen” éppúgy beletartozik, mint a „ne vedd el tőle”, a „kérj bocsánatot” vagy a „játssz halkabban”, sőt a „nincs rá pénzünk” is.

Az ember természetétől idegennek tartom a „ne ítélkezzünk” felszólítást, amellyel paradox módon mindig együtt jár a „ne legyenek elvárások” igény is. Én nem fosztom meg a körülöttem lévő embereket attól a joguktól, hogy minősítsék a családomat  – feltéve, ha jókor és jól teszik –, mert úgy gondolom, hogy Tomi és Anna felnevelése nemcsak az én dolgom, hanem – bizony, kedves olvasóim! – a tiétek is. Ez matematikai realitás. Életem felénél bandukoltam fájós derékkal és félig vakon, amikor gyerekeim lettek. Ebből adódóan nyilvánvaló, hogy földi pályafutásuk nagy részét nélkülem fogják befutni, arra pedig, hogy milyen szülei lesznek az unokáimnak, közvetlenül aligha lesz befolyásom.

Itt és most kell olyan embert faragnom belőlük, akik képesek lesznek beilleszkedni egy olyan világba, ahol a Herczeg Zsolt már csak egy név lesz egy hideg kövön. Ezt a tanítást próbálja belém taposni a Fehér Farkas.

A Fekete Farkas szerint viszont sikeres emberek azokból lesznek, akik nekifeszülnek a Rendszernek, sőt kívül és felül állnak rajta. Akik halként felúsznak a vízesésen, hiszen – ahogyan Vekerdy Tamás mondta – a tehetség mindig deviáns. A Fekete Farkas azt ordítja a fülembe, hogy a gyerekeim ne legyenek olyan „áldott jók”, mint amilyen én voltam gyerekként – gyenge, magányos és az osztálytársai által bántalmazott –, hanem legyenek olyanok, amilyen én lettem felnőttként: erős, társasági és védelmező. Álljanak bele szügyig a balhékba, másszanak fel bátran a konfliktusok viharos hegyeire és ereszkedjenek le az önismeret ijesztően sötét völgyeibe. Ne írjanak leckét! Kérdezzenek órán engedély nélkül! Védjék meg magukat és másokat! Ne keressék a pénzt, hanem csinálják! Jól hangzik, ugye? Persze hogy jól, hiszen ő a korunk hőse: az egyén, a self-made man, aki átlép a közösségen, mert azt nem célként definiálja, hanem eszközként használja. Észreveszi, és megveszi vagy elveszi, ami kell.

Gyakran kell emlékeztetnem magam arra, hogy aki ilyen Homo Kiemelkedő, az ugyanúgy csak félember, mint a másik, a Homo Belesimuló. Mert hiányzik belőle az együttérzés, ami számomra a legnemesebb emberi tulajdonságok egyike, és hiányzik belőle a XXI. század legfontosabb erénye, a fenntarthatóság is.

Ilyen gondolatok járnak mindennap a fejemben, amikor botcsinálta pásztorként terelgetem a gyerekeimet a „mit lehet”, a „mit szabad” és a „mit érdemes” között. Útközben pedig újra és újra emlékeztetnem kell magam, hogy egyik farkast sem szabad túletetnem. Az a bizonyos, közhelyes arany középút… hát azt mocskosul nehéz megtalálni. Piszok fárasztó állandóan figyelni a fákon lévő jelzéseket, hogy ne tévedjünk le a helyesnek vélt ösvényről. Rettenetesen nyomasztó – mégis inspiráló – cipelni a szülői felelősség soha le nem rakható terhét. Emlékszem még a pillanatra, amikor a Tomika születése utáni eufória, a „józan részegség” napjainak elmúltával belém hasított minden anya és apa rémisztő felismerése: „Ő most már mindig itt lesz. Ez most már mindig így lesz.” A felismerést később a beismerés követte: semmivel sem vagyok jobb a szüleimnél. Ugyanazokat a remek vagy nevetséges mondatokat vágom a gyerekeim fejéhez, mint ők az enyémhez. Ugyanúgy csapódom célzás nélkül meglökött biliárdgolyóként az asztalon, egyszer magabiztos, fáradhatatlan, bohókás, vagány, laza apukaként, utána két perccel pedig bizonytalan, kimerült, befeszült, szikrázó szemmel üvöltöző despotaként. 

Úgy hiszem, az életben három igazán nagy tragédia van. Az egyik, amikor rájössz, hogy a szüleid nem tökéletesek. Aztán az, amikor az élet megtanít arra, hogy te sem. Végül pedig – és ez a legszörnyűbb –, amikor kiderül, hogy a gyerekeid sem azok.

Én a második fázisnál tartok. Most tehát az a feladatom, hogy apaként módszereket fejlesszek ki egy olyan világban való boldoguláshoz, amely lassan a nyomaiban sem emlékeztet arra, amiben és amire engem kiképeztek.

Hogy mi segít? Három vezérelv következetes alkalmazása

Az első annak tudomásul vétele, hogy a szó elszáll, a tett megmarad. A gyereknevelésben csak az számít, amit csinálsz. Amit mondasz, az olyan, mintha a vízre vagy a felhők foszló vásznára írnád fel. A minta felmutatása, a példa szolgáltatása – ez minden. Csak ez hat. Éppen ezért minden erőmmel azon vagyok, hogy Tomika és Anna előtt ne csak úgy viselkedjek, amilyen vagyok, hanem úgy is, amilyen lehetnék. Vannak részsikereim. A Büfik és bukások kitartó olvasói számára például nyilvánvaló, hogy a szókincsem – tekintve, hogy hétéves koromtól a főiskoláig csak akkor jöttem ki a szobámból, amikor a könyvtárba mentem, amelyben korkedvezménnyel használhattam a felnőtt részleget – talán szerénytelenség nélkül mondható jelentékenynek. Ennek ellenére – főleg a bülbülszavú Zsuzsi példáját látva – három éve nem káromkodtam otthon, viszont Tomika néha már most választékosabban képes kifejezni magát, mint néhány felnőtt. Mindig köszönök, és mindent megköszönök.

Ha hibázom, még az egyéves lányomtól is felnőtt módjára kérek bocsánatot. Nem baj, ha nem érti. A lényeg, hogy érzi.

Úgy vagyok ezzel, mint az anekdotában Einstein, aki látva, hogy az őt interjúvoló újságíró még mindig nem érti a relativitáselméletet, az mondta szegény kollégának: „Nem baj. Ha nem érti, akkor legalább a dallamát próbálja megjegyezni.”

Odafigyelek arra, hogyan beszélek Zsuzsival, és kimutatom iránta a szeretetem, a szerelmem a gyerekek előtt, sőt szükség esetén akár a gyerekek ellenében is. Hogy érezzék, milyen egy igazi, megbonthatatlan, égben köttetett párkapcsolat, amiért mindennap tenni kell, mert nem megszerezni, hanem megtartani nehéz. Hogy megtanulják, a nő nem a férfi szolgája, és hogy egymásnak mindent elmondhatunk, mert a beismerés a mi családunkban nem feltétlenül jár büntetéssel, a büntetés azonban soha nem jár megbélyegzéssel.

Képünk illusztráció

Arra nevelem őket, hogy felesleges ember még nem született

És nincs rossz gyerek, csak olyan, aki néha rosszat csinál, amiért viszont vállalnia kell a következményeket. És hogy mindig van választás. Amikor csak lehet, nem utasítom őket, hanem tanácsot adok nekik. „Ha ezt teszed, ez lesz a következménye, ha pedig ezt, akkor ez. Válassz. Én azt tanácsolom, hogy válaszd ezt, de a te döntésed.”

A legfontosabb azonban – és ez a második vezérelvünk –, hogy soha nem minősítünk. Pedig a manapság divatos, szélsőségesen liberális gyakorlathoz képest mi kifejezetten szigorúak vagyunk. Vannak dolgok, amik tilosak. És ami tilos, az tilos. A nem az nem. Ebben nincs apelláta, akármilyen hiszti a büntetésünk a szabály alkalmazásáért. Nem arra utazunk, hogy mindig mi legyünk a legnépszerűbbek. Nem akarunk gyerekek és játszópajtások lenni.

Vagyunk, akik vagyunk: felnőttek, szülők. De nem azt keressük, hogy mit hibázott a gyerek. Hanem azt, hogy megtett-e mindent azért, hogy ne hibázzon. Mi a teljesítményben hiszünk.

Éppen ezért bő egy hónapja bevezettünk egy új rendszert

Tomika kapott egy füzetet és néhány állatfigurás pecsétet. Mindennap megbeszéljük vele, hogy mi az aktuális küldetése: hatékonyan segít a főzésben, vita nélkül elpakolja a játékait, csendben marad és nem ugrál, amikor Annát altatjuk stb. Fontos, hogy mindig konkrét feladatot kap, tehát nem azzal stresszeljük, hogy „ha jó leszel, akkor…”. Amikor összegyűjt öt pecsétet, akkor kap egy ajándékot. (Ne gondoljatok nagy értékű tárgyakra. Általában egy 500-1000 forintos fröccsöntött biszbasz landol nála. Nyilván olyan, amiről tudjuk, hogy vágyik rá.) Ezzel párhuzamosan viszont nálunk többé alkalom vagy teljesítmény nélkül nincs ajándék. Nincs olyan, hogy „csak úgy” veszünk neki valamit. Ahhoz ünnepnek kell lennie, vagy elvégzett munkának.

Magunk is megdöbbentünk, hogy ez mennyire bevált. Egy hiperaktív, leállíthatatlan, a korát a szakemberek is szerint messze meghaladó fizikai és szellemi képességekkel megáldott gyerek számára maga a nyugalom, a biztonság és a kiszámíthatóság, hogy csapongó, parttalan, mohó vágyait becsatornáztuk egy világos szabályokkal körbebástyázott, egyszersmind nagyon egyszerű játékba.

Ha akarsz valamit az életben, akkor várd meg az alkalmat, amikor ajándékba kapod, vagy ha most kell, akkor dolgozz meg érte.

A harmadik vezérelvünk a feltétlen és korlátlan őszinteség

Néhány hete egy váratlannak ugyan nem mondható, de annál súlyosabb tragédia történt a családban. Itt volt az esély – és én megragadtam a lehetőséget –, hogy máshogy beszéljek a halálról a gyereknek, ahogyan nekem beszéltek annak idején. Az ölembe ültettem Tomikát, és elmondtam neki: „A papa meghalt. Ez azt jelenti, hogy már nem lélegzik és nem mozog, és többé nem találkozunk vele, de mindig emlékezni fogunk rá.

Apa és anya most szomorú lesz, és néha talán sírni is fog, de te nem csináltál semmi rosszat. Mi még nagyon sokáig itt leszünk veled. Biztonságban vagy, és nagyon szeretünk.”

„Akkor ki javítja meg a kisvonatom?” – kérdezte a fiam, amit csak azért bírtam ki sírás nélkül, mert ez a gyermekien önző érdeklődés volt a bizonyíték, hogy a maga hároméves szintjén felfogta, mi a halál. Visszavonhatatlan veszteség. Még nem érti, de már érzi. A válasz pedig az volt: „Majd én, kisfiam.” Majd én megjavítom, amit csak lehet.

Valamelyik farkas biztosan segít.

 

Herczeg Zsolt

Képünk illusztráció