–

Mint tudjuk, a gyerek a nőé. Punktum. Egy gyereknek csak az anyja biztos, mert belőle bújik ki. A nők maradnak vele otthon, nekik van ösztönük a felneveléséhez (de minimum az életben tartásához), a babaszobákat a mamáknak címkézik fel, a női újságok többsége – persze a „hogyan dugjunk kirúzsozva mozgó exkavátoron” típusú cikkek mellett – hányásig tuszkolják a „legyél trendi mama, vagy dögöljél meg máma” elvárást, a reklámok szerint pedig a családi háztartás csak két X-kromoszóma megléte esetén nem omlik össze.

A gyerekével kettesben mutatkozó apa mögé még mindig sokan sandítanak rémült mosollyal, mondván: „És az anyja?!”

Ha egy apa elhagyja a családját, arra számos „magyarázat, de nem mentség” típusú indoklás hozható fel, ha viszont a nő lép le, akkor az egy büdös… innentől tessék nyugodtan megnyitni bármelyik, a témába vágó Facebook-bejegyzés kommentfolyamát, ahol bőven árad a gyűlölettel fűtött proli hév.

A világ már a gyerekvállalás felelősségét, ahogy annak elhárítását – a fogamzásgátlást és az abortuszt – is eleve a nők nyakába varrja, cserébe pedig a kevesebb fizetés és a hetenkénti „megmituzás” mellé ad nekik egy nyálas, álszent napot, amit piros betűs ünnepként nyilván csak a virágárusok tartanak nyilván. Ha egy férfi egészsége a sok munka miatt átmenetet képez egy téeszes igáslóé és egy kelet-jávai kénbányászé között, és emiatt a gyerekeivel csak telekommunikációs eszközökön keresztül tartja a kapcsolatot, azt hősnek kiáltják ki. Ha ugyanezt egy anya műveli, akkor úgy lehúzzák, mint hülye turista a görög vécépapírt.

Mitizáltuk a szülőséget, és az anyasággal azonosítottuk. Sok költő, újságíró és politikus dolgozott ezért, nem eredménytelenül: nem találkoztam még nővel, aki ne bokáig befosva készült volna a gyerek érkezésére.

A nők félnek attól, hogy nem fogják tudni kihordani vagy megszülni a gyereket, nem lesznek képesek „eléggé” (értsd: végtelenül) szeretni és jól ellátni, netán elejtik… Közben aggódnak, hogy meghíznak, elszigetelődnek és magukra maradnak. Pörög a parapurparlé, bezárva a nőket egy aranyozott rácsú börtönbe (sok hölgyet ismerek, aki önként el is dobja a kulcsot), bennünket, apákat pedig kívül hagyva, olyan kétségek és félelmek között, amelyeket – hiszen némán szenvedő férfiak vagyunk! – még szóvá tennünk sem illik, nemhogy feldolgoznunk.

Nem leszek igazságtalan, mert látom, hogy már lengedezik a változás szele. A közelmúltban például egy olyan rendezvényre kaptam meghívást, ahol hozzám hasonló apabloggerek ülnek majd össze, hogy macsó viccelődésbe csomagoljuk a kiscicás nyivákolásunkat, de azért nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valami itt nagyon nem működik. És mivel arról már éppen elegen írtak, hogy a nőknek mitől, miért és mennyire kell félniük, amikor szülők lesznek, én most azt szedem össze, hogy a teremtés trónfosztott koronája, a senkinél semmivel sem erősebb nem mitől retteg, amikor igent mond az apaságra.

A gyerek még meg sem született, hovatovább a nemzés pajkos pillanatai sem érkeztek el, amikor már attól majréztam, hogy képtelen leszek megfelelő mértékben kötődni hozzá. Elvégre nem az én testemben növekszik. Ő másnak az alienje, és arról sokat olvastam, hogy milyen egy jó anya, de a jó apa szempontrendszerét a „ne árts neki” tanács megfogalmazóin kívül még senki sem vázolta nekem ugyanilyen részletességgel és hitelességgel.

Én még akkor nőttem fel, amikor az apák három–hat évig hozzá sem nyúltak a gyerekükhöz, mert tudvalévő volt, hogy csak elrontanák, mint Tomika a játékvasút váltóberendezését, illetve bármit, amiben nullánál több mozgó alkatrész van.

Én viszont jelenlévő, érzelmileg megközelíthető, példamutató, mintaszolgáltató, hozzáértő, kötődő és Zsuzsival egyenrangú szülő szerettem volna lenni, ami a szocializációmhoz képest akkora ugrás, mint Észak-Koreának az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata.

Attól is féltem, hogy egyedül kell eltartanom magammal együtt három – most már négy – embert, vagyis annyit kell dolgoznom, hogy rab leszek a saját gályámon, és emiatt sohasem látom majd a családomat. Ez annak ellenére aggodalommal töltött el, hogy hozzávetőleg 17 éves korom óta a saját szakmámban bármikor egyedül is elvégzem három közepesen tehetséges és szorgalmas ember munkáját, sőt volt időszak, amikor a tanítványaim azt terjesztették rólam, hogy nem alszom és nem eszem, tehát nyilván ufó vagyok.

Mégis, tudtam, hogy a gyerek számára a vele töltött idő a legnagyobb ajándék, és rettegtem, hogy éppen ezt nem tudom megadni neki, egyrészt, mert nagyon szeretem a hivatásomat (ráadásul még önkéntes munkát is végzek 23 éve), másrészt nem múló, mély ellenszenvet érzek a kifizetetlen számlák iránt. Éppen ezért idejében eldöntöttem, hogy családbarát beosztást kérek a munkahelyemen, vagyis nem szeretnék egyik nap hajnal ötre bemenni, a másikon este tízig bent lenni, illetve hétvégén dolgozni. Nyilván a tizenhat ott töltött, nem éppen láblógatással átvészelt évemnek is köszönhetem, hogy elértem a célom, de ez sokkal inkább a szintén kisgyerekeket nevelő főnököm és megértő kollégáim érdeme.

 Férfiként azt is nehéz feldolgozni, hogy a nő, aki addig csak az enyém volt, most már nem csak az enyém. Osztoznom kell rajta – a testén, a lelkén, az idején, a figyelmén

 –, amit Tomika és Anna kedvéért nyilván örömmel teszek, de ettől még az intimitás olykor maradéktalan hiánya önmagában nem teszi boldoggá és kiegyensúlyozottá az embert. Nem a szexről beszélek, hanem az érintésről. A gyengédség megnyilvánulásáról. Jaj, de picsogós ez egy férfitól, mi? Pedig sok kapcsolat megy tönkre attól, hogy a párok csak a gyerekektől kapnak és kizárólag nekik adnak simogatást, egymástól és egymásnak nem. Mi, Zsuzsival, egy ideje már tudatosan figyelünk arra, hogy ne csak öljük, hanem öleljük is egymást.

A kialvatlanságtól is tartottam. Kétségtelen ugyan, hogy soha nem én voltam a párnafejlesztők és a matrackereskedők álma – volt olyan munkahetem, amely alatt összesen kilenc órát aludtam –, de éreztem, hogy ez más lesz.

Óránként felébredni egy nyöszörgő vagy éppen sikoltozva síró gyerek miatt reggelre olyan fokú kimerültséget jelent, amelyhez képest Sziszüphosz élete egy végtelen wellnesshétvége.

Lerongyolódtam az elmúlt három évben, és – no lám, egy újabb férfifélelem beigazolódása! – sokkal kevesebb időm jut regenerálódni – sportolni, utazni, olvasni, barátokkal beszélgetni –, mint régen, a prepurdé időkben. Igyekszem időlyukakat találni a naptáramban ezekre a hétköznapi rutinból luxussá emelkedett elfoglaltságokra, de csak a részeredményeim biztatók, összességében vesztésre állok.

Legjobban azonban nem ezektől, hanem a türelmetlenségemtől féltem.

Kiderült, hogy nem alaptalanul. Finoman szólva is expresszív alkat vagyok. Családi vonás. A közeli barátaim szerint nem túrákat, hanem forradalmakat kellene vezetnem. Tudom magamról, hogy nehezen viselem a bénázást, az engedetlenséget és a rendetlenséget. Érzékeny és hirtelen haragú vagyok, ráadásul nem az a félős fajta, aki megijed egy konfliktustól. Márpedig ha gyerekeket nevelsz, akkor ez nem optimális kevercs a Good Father koktélhoz. Ezen a téren érzem magam a legkevésbé sikeresnek. Bármennyire rajongok a gyerekeimért, és hiába fogtam ki Kelet-Közép-Európa legtürelmesebb és egyben legkeményebb nőjét, néha, amikor Tomika a pszicho-, a szocio- és a bármilyen pátia határát súroló jelenetet rendez, Dorian hurrikán méretű szarvihar söpör végig az agyamon. Ritkán ordítok is. Ezt kimondhatatlanul szégyellem (francokat kimondhatatlanul, pont most mondtam ki), mert az esetek 99 százalékában humoros, laza és intelligens vagyok, illetve kiválóan tudom ezek látszatát kelteni. Egyébként a vegetatív vulkánkitöréseimért mindig bocsánatot kérek a gyerekeimtől. Leginkább a hároméves Tomikától, mert Anna még csak egyéves, úgyhogy nála egyelőre sem az agyam felkúrása, sem az ő lekúrása nem indokolt.

 Na, kérem, ezektől mind félnek a férfiak. Ugyanúgy gyötrődünk, mint ti, nők. Minden egyes napunkat ugyanakkora lelkifurdalással gyűrjük magunk mögé, mint ti.

Szorulunk a két elvárás – a családfenntartó és mégis elérhető apa szerepének – présében, mint az agresszív bádogember az első Terminátor végén. Nem mondom én, hogy nehezebb dolgunk van, mint nektek. Még azt sem, hogy ugyanolyan nehéz. Ugyanis tudom, hogy mennyire nehéz anyának lenni. De azt is tudom, hogy apának sem könnyű – bár azért szerencsére van mibe kapaszkodni. Például abba a tudatba, hogy a gyerek a közkeletű tévedéssel ellentétben nem a legrosszabbat hozza ki az emberből, hanem mindent. Vagyis a jót is!

És ott van a másik is, akivel egymásba kapaszkodhattok. Tudniillik nem igaz, hogy a gyerek tönkreteszi a párkapcsolatot. Írtam már, de megismétlem: a gyerek nem gond. A gyerek feladat, kötelesség, kihívás, aggodalom, fáradság, de nem gond. A gond a betegség, a társtalanság, a munkanélküliség, és az, ha nincs hol lakni, nincs mit enni, ha lőnek az utcán, és menekülni kell. De maga a gyerek, ez a belőlünk sarjadt, ránk bízott, ártatlan és magatehetetlen emberi lény fogalmilag sem lehet gond. A gyerek áldás. Persze, csak ha van olyan társatok, mint nekem. Olyat, mint én… attól félek, olyat találtok minden bokorban.

 

Herczeg Zsolt