–

Hat évvel ezelőtt, 2013 őszén már javában beteg voltam, csak még nem tudtam róla. Aztán 2013 decemberében végre diagnosztizáltak, és attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam a pontos információkat az állapotomról, publikálok róla. 

Voltak ennek az aktivizmusnak a betegségen kívül mélypontjai. Volt, hogy elképesztően rosszulesett, amikor sértő kommenteket kaptam, vagy meghazudtoltak azzal, hogy csak kitaláltam az egészet, esetleg a fejemre olvasták, hogy megvettek a gyógyszergyárak (nem történt ilyen és nem is fog). Volt, hogy a pokolba kívántam az egészet, és nagyon fáradt voltam. 

És a múlt héten is elérkeztem egy mélyponthoz: azt érzem, hogy nem bírok többet beszélni róla. 

Egymilliószor mondtam már el a történetem kisebb és nagyobb plénum előtt. Egymilliószor beszéltem úgy róla, hogy engem nem vont a hatása alá, nem szorult el közben a torkom, nem keltett bennem rossz érzéseket. Tudtam tökéletesen kívülről látni magam, úgy mesélni, mint valakinek a sztoriját, aki nem is én vagyok. 

Az ember pedig érezheti azt néha, hogy végérvényesen elfáradt, és nem bír tovább haladni azon az úton, amit kijelölt magának. 

Ráadásul ez a nyár nem csak jó hírekkel szolgált, és lelkileg is mélypontra kerültem. Úgy éreztem, elfogyott az erőm. 

Aztán kaptam egy levelet. Nem olyan különleges esemény ez, hetente több tucat levelet kapok különböző betegség- és gyógyulástörténetekről, arról, hogy mennyi erőt adtam a nehéz pillanatokban, hogy miattam mentek el szűrésre, én adtam löketet ahhoz, hogy kibírják a fájdalmakat. Azon túl, hogy ezek hatalmas szeretetenergia-áramlások felém, nehéz viselni a súlyát is egyúttal. Mert ezeknek súlyuk van, még akkor is, ha tudom, életek menekülnek meg, vagy terelődnek egy jobb irányba. 

Ez a levél a maga egyszerűségében írta le, hogy ha nincs az én történetem, ha nem olvassa el, mik voltak a tüneteim, akkor nem megy el orvoshoz, és nem derül ki, hogy neki is ugyanez a betegsége van, csak egy sokkal kedvezőbb stádiumból indul. Ha nem olvassa épp most el, mert nem kerül elé egy frissebb cikkem erről, akkor lehet, még hónapokat, de az is előfordulhatott volna, hogy még éveket vár arra, hogy utánajárjon, honnan is erednek a tünetei. 

Mondom, sok ilyen levelet kaptam már. Ez mégis nyersen, a maga egyszerűségében emlékeztetett ismét arra, hogy nem szabad feladnom, sőt tilos letérnem erről az útról. 

Még akkor is, ha unom néha.
Még akkor is, ha azt mondják, unalmas.
Még akkor is, ha meghazudtolnak vagy kételkednek
Még akkor is, ha elhiszem, nem kíváncsi erre senki többé. 

Mert egy ember mindig lesz, aki még nem hallotta, és akinek nagyon nagy szüksége van rá, hogy ismerje. 

Szóval köszönöm, hogy írtok, még akkor is, ha nem reagálok egyből, vagy nem eresztem bő lére, de tudnotok kell, hogy elképesztően hálás vagyok ezekért a levelekért, mert nem bírom minden egyes alkalommal eléggé részletezni, hogy ez ad erőt az utam folytatásához.

Az pedig, hogy a rákról tudunk tabuk nélkül beszélni, hogy az elmúlt hat évben volt ezen az oldalon is például két olyan nagy kampányunk, amiben tabukat ledöntve, egyszerűen, érthetően jártuk körbe ezt a témát, nagyon nagy öröm. És életem egyik legfontosabb munkájának ezt tartom. 

Őszintén és a legtisztább szívvel hiszek abban, hogy az életünk legnagyobb drámáiról nem lehet hallgatni. Nem szabad elfojtani az érzéseket, a szavakat.

Abban hiszek, hogy ezekről nem lehet másképpen beszélni, csak úgy, ha kimondjuk azokat a mondatokat is, amiket máshol szégyellnek. Ha megerősítjük azt a nézőpontot az emberekben, hogy a rák nem tabu, és lehetünk elesettek, betegek vagy gyengék. 

A betegségem alatt pedig, amit a nagyközönség elé tártam, egyszer sem éreztem azt, hogy az emberek gyengének vagy elesettnek tartanának engem. Egyszer sem fordultak sajnálkozva felém.

Leginkább a szeretetükről biztosítottak.

És ennek a közösségnek, aminek ugyan a közepén állok, és talán én vagyok benne a leghangosabb, ugyanolyan része vagyok, mint az, akinek nincs ekkora fóruma. Mert nem vagyok hős, legalábbis nem egyedül vagyok az. Hanem mindenki, aki ezen az egészen keresztülment, akár szenvedő alanyként, akár hozzátartozóként, a legnagyobb hős a világon, és őszinte tiszteletet érdemel. 

Szóval boldog vagyok, hogy így tudunk beszélgetni erről, mert elképesztő ereje van. Nem csak felétek, a legnagyobb bizonysággal állítom, hogy felém is. 

Szóval várlak benneteket a MOMkultban október 14-én, hogy két fantasztikus szakemberrel, egy onkológussal és egy onkopszichológussal, és két túlélővel erről beszélgessünk. Őszintén, tabuk nélkül. Félelem nélkül. 

Az eseményről ERRE A LINKRE kattintva tudtok meg többet. Jegyeket pedig ITT tudtok vásárolni. 

Szentesi Éva