–

Nagyon úgy tűnik, hamarosan elbúcsúzhatunk a fogyasztói társadalomtól, már az utolsókat rúgja. Még nem látszik, mert a boltok továbbra is elárasztanak minket áruval, az autók telepöfögik a városokat, nyár van, tehát a turizmus is virágzik, de könnyen lehet, hogy ez már csak illúzió. A klímakutatók alig húsz-harminc évet adnak annak az életformának, amit most élünk. 

A környezetvédő aktivisták persze már most úgy élnek benne, mintha összeomlott volna, ők előre készülnek azokra az időkre, amikor megváltozik az életünk – illetve erre buzdítanak mindenkit, hátha az összeomlást így el lehet kerülni, és némi önmegtartóztatással, visszafogottsággal, ésszerű fogyasztással elég lesz csak mérsékelni a pazarlásunkat és a környezetszennyezést. Persze csak akkor, ha jelentős tömegek csatlakoznak hozzájuk. 

Bevallom, én szkeptikusan állok ehhez: szerintem önszántából soha nem fog elég ember szemléletet, életmódot váltani. A rendszernek kell megváltoznia, amire viszont valóban lehet nyomást gyakorolni.

Mivel elég idős vagyok ahhoz, hogy emlékezzek azokra az időkre, amikor még nem ebben a létformában éltünk, kicsit meg is értem a tagadókat, hárítókat és ellenállókat (mármint azokat, akik még mindig a kényelmükre és a kényeztetésükre szavaznak). Mi, itt Kelet-Európában, a szocialista blokkban túl sokáig vágyakoztunk arra a tárgykultúrára, ami ma körülvesz minket. Túl sokáig álmodoztunk a nyugati fogyasztásról, a jólétről, az olcsó termékekről, a falvak és a városok ellátottságának kiegyenlítődéséről, a minőségről, és igen, a mennyiségről is.

Nekünk ez a harminc év adatott békében és elérhető jólétben

Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek megadatott a jólét – nagyon sokan kimaradtak belőle, sőt, most már látszik, hogy egyre többen. De a jólét illúziója soha korábban nem jutott ennyi embernek ebben az országban. Hogy tele lehet a hűtő. Hogy nem egy pár cipőd van egy évszakra. Hogyha elromlik a tévé, veszel újat. Hogy minden családnak lehet autója, minden családtagnak (okos)telefonja. Hogy tömegek tudnak repülni és külföldön nyaralni. Hogy tömegek járnak étterembe, moziba, wellnessezni, síelni. Mindez harminc éve még vágyálom volt.

Most, hogy kifelé tartunk ebből a korszakból, elkezdtek visszatérni az emlékeim arról, amilyen „befelé menni” volt. Arról már én is csak hallottam, mit jelentett a nejlonharisnya vagy a körömlakk a ’60-as, ’70-es években anyáinknak és nagyanyáinknak, vagy mit jelentett parfümöt kapni nyugatról – amit nyilván csak ünnepnapokon fújtak magukra –, de a gyerekeimet egyre gyakrabban és jó ízűen sokkolom olyasmivel, mint: „És képzeljétek, kamaszként láttuk először a tengert. Már szinte felnőttként ültünk először repülőn. Csak kétféle Túró Rudit lehetett kapni (volt belül csokis is), kétféle joghurtot, kétféle túrókrémet (mazsolásat és szimplát). És csak dollárboltban lehetett venni legót és Barbie babát – az ügyeseknek, akik szereztek dollárt, mert nem lehetett csak úgy váltani. Külföldre utazni pedig maximum 70 dollárral szabadott.”

Nagyokat hallgatnak, próbálják elképzelni

Eszembe jutott, milyen volt, amikor megjelent Magyarországon az Impulse dezodor. Volt körülbelül háromféle illatváltozata, mindenki azt fújta magára.

Nekünk az elsők között hozott haza az apukánk Commodore 64-et, és évekig ugyanazt a három játékot játszottunk rajta, másra pedig egyáltalán nem használtuk. Külföldről örököltünk „nyomogatós játékot”, ezzel valaki az évfolyam sztárja lehetett a suliban. Akárcsak egy kvarcórával, netán egy Swatch-csal, ami ráadásul vízálló volt.

A vasárnapi operabérletünk délelőtti előadásáról egyszer csak a Régiposta utcai McDonald’s-ba mentünk, és családunk úrinője, Rózsi néni nem értette, hogyhogy nincs evőeszköz, miért jó kézzel enni a hamburgert. Mellette a Váci utcában kígyózó sorok vártak arra, hogy bebocsátást nyerjenek az első Adidas üzletbe, vagy pár utcával lejjebb a Levisbe.

Csak ünnepnapokon festettünk famentes rajzlapra, és ámulva fogtuk kézbe az egy-két külföldről kapott füzetet a finom, sima felületű, hófehér lapjaival. Gyűjtöttük a külföldi csokipapírt, a Donald rágó miniképregényét, és a nyugati márkák papírzacskóit. Az is vágyott ilyen papírzacskóra, aki arról már nem is álmodhatott, hogy a márka termékét valaha hordhassa. A zacskó önmagában státuszszimbólum volt.

Irigykedve néztük a holland turisták élénk színű, átlátszó gumimatracait a Balaton és a Velencei-tó partján, míg a mieink a Taurus gumigyárban készültek csak sötétkék és bordó színben, vastag, durva anyagból, és soha nem száradtak meg. 

Ha ma egy ’70-es, ’80-as években játszódó filmet nézünk, már a színvilágon látszik, mennyivel fakóbb volt minden – legalábbis Kelet-Európában.

Nem volt ennyiféle árnyalat, ezért amikor megjelentek a neonszínek (a pink, a világító sárga és a zöld), a foszforeszkáló tárgyak meg a smiley-s pólók, mindenki olyat akart. Egyébként majdnem minden ócska minőségű volt. Még az üdítők kupakját sem lehetett csak úgy lecsavarni, és ha valaki szerzett dobozos kólát, az már óriási nagy szám volt.   

Ahogy az is, ha nem hegyezős ceruzával írt, hanem Rotringgal, aminek cserélni kellett a betétjét. Az enyémet már egyetemista koromban veszítette el egy csoporttársam, akinek felelőtlenül kölcsönadtam. Addig őriztem, ekkora kincs volt. 

Emlékszem, hogyan spóroltam arra, hogy az ország első Naf Naf boltjában megvegyek egy kardigánt (megvan még), hogy milyen sokára cserélődtek le a folyton lerobbanó keleti kocsik, hogy mit jelentett a Dogróban vásárolni Bécsben, vagy amikor megnyílt a New York Bagel a Bajcsy-Zsilinszky úton, és az első kézműves fagyizó a Csaba utcában.  

És itt abba is hagyom, mert nem nosztalgiázni akarok, csak eszembe jutott, hogy egy korszaknak megélhettem az elejét és a végét. Úgy érzem magam, mint a Virágot Algernonnak főhőse, akinek egy rövid időre megadatott minden lehetőség, de épp a fejlődésének köszönhetően ismeri fel, hogy ennek hamarosan vége. A visszaút pedig sokkal gyötrelmesebb, mert már tisztában van a veszteséggel. 

Persze a fogyasztói társadalomból való kilépés sok-sok előnnyel is jár majd. Vége a bőség zavarának, a mértéktelen fogyasztásnak, annak, hogy minden pótolható, ezért nem javítható, ezáltal nincs értéke, a telhetetlenségnek, és visszakapjuk a vágyakozás örömét. 

Nem hiszem, hogy mi lennénk a felelősek a környezeti katasztrófáért, nem érzek bűntudatot azért a harminc évért, amit kényelemben töltöttünk. Akkor sem, ha részünk azért van a károkozásban. De elég csak egy-két napot Londonban vagy Amerikában tölteni, hogy az ember úgy érezze: kispályások voltunk a fogyasztói kultúrában. 

Az embert sokkal jobban meghatározzák a trendek és a korszellem, mint azt hajlandó elismerni. Ha mindenki lemond majd az autóról. és felül a bringájára vagy a buszra, ha senki nem vesz többet egy ötvenedik pólót, ha ciki lesz nejlonba pakolni a pékárut és PET-palackból inni a vizet – és legfőképp, ha mindennek megjelenik a környezetbarát, elérhető árú alternatívája – akkor el is fog terjedni. Ehhez el kell érni a kritikus tömeget, de az nem megy egyik napról a másikra. Nem is baj, minden változáshoz idő kell, de az emberiség története épp azt mutatta meg, hogy minden faj közül mi vagyunk a leginkább alkalmazkodók.

Gyárfás Dorka