–

Lassan itt a nyár, még akkor is, ha mifelénk ez az időjáráson egyáltalán nem látszik. Napok óta esik, és 14 fok van, de az a pár nap májusi meleg elég volt ahhoz, hogy a természet elhiggye, vége a hosszú télnek. Minden fa teljes lombkoronában pompázik már, a rózsák virágot bontottak, a bodza és az orgonák is egyszerre illatoznak.

Az egész ország az apák napjára készül, az újkori ünnepre, ami a lelkiismeret bevándorlója, nem őshonos.

A hagyományteremtés legjobb eszköze pedig, hogy a csapból is a június harmadik vasárnapjára eső ünnep híre, és az arra való készülődés folyik, a tévében nonstop reklámok, naponta érkező e-mailes hírlevelek, ajánlatok a postafiókban, arról, hogyan és mivel tegyük boldoggá apáinkat, merrefelé induljunk, ha vacsorázni vinnénk őket. A boltok polcaira is kikerülnek a poszterek, feliratok és külön állványra az apákat köszöntő képeslapok.

Apák. Férfiak. Először társak és férjek, csak utána lesznek apák és még akkor sem mindegyikük…

Az egyes kórterembe az esti váltás idején hoznak be egy fiatalasszonyt a sürgősségiről, méhen kívüli terhességgel és éles hasi fájdalommal. Műtéti előkészítésre van szüksége, mert még az éjjel meg fogják operálni. A nő nem beszél jól angolul, a férje tolmácsol neki. A férfi sem beszél túl jól angolul, de úgy tűnik, azért mindent megért. Albánok. Nemrég érkeztek az országba. A kórház rendje szerint a hozzátartozóknak este tízkor el kell hagyniuk a kórtermeket. Kivételt szoktunk tenni a műtétre váró betegekkel és a haldoklókkal. A műtét után azonban, ha minden rendben van, azoknak a rokonoknak is haza kell menniük, akik addig ott voltak.

A fiatal nőt még éjfél előtt megoperálják, minden jól és komplikációmentesen zajlik, így az asszony fél kettőkor már újra nálunk van az osztályon. A férje megvárta, vele volt az ébredőben is, a műtősfiúval és a nővérrel együtt kíséri vissza a feleségét. A férfi úgy tűnik, megérti, amit kérünk tőle, tudja, hogy távoznia kell, bólint, hogy mindjárt megy is, csak megvárja, míg a felesége iszik egy pár korty vizet, és elalszik. Beleegyezünk. Nekünk is könnyebb, ha van valaki a frissen műtött beteg mellett.

Csak már elég késő van

Műszakvezetőként enyém az egyes kórterem, mert ez a szoba van a huszonnégyórás ügyeletet tartó klinika közvetlen közelében, ami pedig szükségszerűen és mindenkor a műszakvezető nővérhez tartozik. Ezen az éjszakán megint sokan jönnek fel a sürgősségiről. Egy fiatal nő akut vetéléssel, akinek a terhessége váratlanul, otthon szakadt meg, és olyan erősen vérzett, hogy azért hozta be a mentő, mert a mosdóban elveszítette az eszméletét. A vérzés mostanra hál' istennek szinte teljesen megszűnt. Az asszony odalent az A&E-n kapott egy egység vért, de felküldték őt hozzánk az osztályra, további vizsgálatra, mert mindenképpen haza akar menni. Otthon van a hároméves kisfia – mondja,– akire jelenleg az apósa vigyáz.

A férje, aki most mellette áll, sápadtabbnak tűnik, mint a fiatal nő.

Az orvos gyengéden vizsgálja az asszonyt, míg én keresem a fogót, de arra már nincs is szükség, a méhszájnál már nem található más, csak egy nagyobb alvadt vérdarab. – A baba jött először – mondja az apa halkan – egyben született meg. Láttuk őt – teszi hozzá csendesen.

– Hol van most? – kérdezi az orvos. – Otthon, egy kis dobozban – felelik mindketten egyszerre. A férfi ekkor megfogja a felesége kezét, és elfordul az ablak felé, hogy az orvos ne lássa az arcát. Így szinte senki nem veszi észre, hogy sír. Amikor az orvos befejezi a vizsgálatot, úgy nyújtom a papírtörlőt feléjük, hogy a külön mozdulat senkinek ne tűnjön fel.

Később tovább sodornak az események, a betegek ellátása. Ezért is alakul úgy, hogy csak hajnalban veszem észre az albán férfit az ablak alatt, aki a felesége ágya mellett a földön fekszik a leterített kabátján. Nincs szívem felébreszteni. Tsitsi, az ápolási asszisztens sem szólt egy szót sem, úgy tett, mintha nem vette volna észre, amikor bement az asszonyhoz a kötelező vérnyomásmérést és vizsgálatokat elvégezni. Reggel hatkor ébresztjük fel a férfit, akit Miháélnek hívnak.

Hálásan tekintget, mi pedig megígértetjük vele, hogy senkinek nem mondja el azt a tökéletesen illegális cselekményt, mely szerint férfi létére bent aludt egy hatágyas női kórteremben. Hálás vagyok a minden ágy köré elhúzható tengerkék függönyökért és persze azért is, hogy a többi beteg mélyen aludt, ezért ebből az eseményből semmit nem vett észre.

Miháél elmegy kávéért, hoz a feleségének friss süteményt is, aki ekkor már ehet, ihat, és mint a legtöbb post operációs beteg, farkaséhes.

A férfi arcán nem látszik a fáradtság, csak a folyamatos mosoly és a törődő szeretet, amivel a felesége fölé hajol

Osztályátadáskor egyedül Soosie fog gyanút, az egyik főnővér, aki már jól ismer engem. – A hozzátartozó, ugye, most érkezett nemrég? – kérdezi derűs mosollyal. És nem igazán vár a kérdésre semmiféle választ. Nem várja meg, nem hagyja, hogy hazudnom kelljen, máris továbblép a következő ágyhoz. Hálás vagyok ezért is, neki is.

Az ötös szobában, az egyágyas kórteremben Cecilia lehunyt szemmel fekszik az ágyon, a kezében egy fényképet szorongat. Időnként felébred, akkor a már kicsit gyűrött polaroidra pillant, és elmosolyodik. Mellette virraszt a két lánya, felváltva, mozdulatlanul. – Jól vagy, anya? Nem fáj semmid? – Cecilia megrázza a fejét, már ritkán szólal meg. A képet nézegeti, öreg ujjaival végigsimít rajta. A fénykép régi, legalább negyvenéves, talán az első színes fotók között készülhetett. Rajta egy fiatal férfi és egy nő áll egy kert közepén, nyári öltönyben, virágos ruhában, és mindketten mókás szalmakalapot viselnek. Kedves kép. Kíváncsian nézek a hozzátartozókra, akik kérdés nélkül is felelnek.

– Az édesapám – mondja a fiatalabb lány suttogva, miközben könnybe szalad a szeme. – Anya talán tudja, hogy már várja őt…

De Ceciliának nagyon erős a szíve, nem szűnik meg dobogni, pedig már két hete van folyamatos, infúzióban adagolt fájdalomcsillapítókon, és tíz napja nem eszik, egyetlen kortyot sem iszik. Valahányszor megváltozik a légzése, a fiatalabbik lány megragadja a kezét, és könnyes arccal hajol fölé, úgy figyeli.

Az idősebb nővér olyankor kijön a nővérpulthoz, és extra adag fájdalomcsillapítót kér. A nagyobbik lány a kórház egy másik osztályán vezető főnővér, senki nem mer ellentmondani neki. A gyógyszer fel van írva, külön oldalon, a lázlapon, ha kérik, be kell adnunk. Visszük tehát a plusz adag morfiumot vagy a kívánt Midazolam injekciót, ami nyugtalanság esetén járna, és annak ellenére beadjuk, hogy Cecilia nem nyugtalan. Csak szeretne meghalni. Ezért változik meg a légzése is. De így nem tud. Senki nem tud békésen meghalni, akit nem hagynak. Ha ott van valaki, aki azonnal megragadja, amikor menne.

A szobában megül az erős acetonszag, amit a haldokló, napok óta éhező és szomjazó emberek teste áraszt

Cecilia hátravetett fejjel fekszik, tátott szájjal, szorosan becsukott szemmel, és bár fájdalmat nem érezhet, de nyilvánvalóan, láthatóan szenved. Az egyik világvallás hagyományai szerint egy haldokló mellett csak úgy szabad virrasztani, ha annak testét már nem érinti meg senki. Cecilia rokonai nyilván nem ehhez a valláshoz tartoznak. A fényképen, ami már csak Cecilia ölében hever a paplan tetején, amikor beviszem az újabb adag gyógyszert, a férfi arcát árnyék fedi. Mérgesnek látszik így a fotón, de talán csak a fények teszik.

Nem tudom, hogy mondjam el a hozzátartozóknak, hogy mi lenne jó szerintem. Egyáltalán ki vagyok én, hogy bármit javasoljak ilyen helyzetben?

Vajon, ha annak idején nekem mondták volna meg, hogyan engedjem el anyát, elfogadtam volna-e bármilyen tanácsot, javaslatot?

Egyikünknek sincs ötlete arra, mit tegyünk, hogyan legyünk tapintatosan bölcsek, a kolléganőim is egyre feszültebbek a helyzettől. Cecilia lányai még a következő héten is felváltva, vagy együtt üldögélnek az édesanyjuk ágya mellett, és időnként a fiútestvér is megjelenik. Egymást váltják, 0-24 órában ott vannak mellette, kapaszkodnak a 83 éves asszonyba, aki gyógyíthatatlan beteg, akinek már minden lélegzet fájdalmas, aki már nem ide tartozik, és akit már a saját elképzelésük szerint is odaát vár az édesapjuk, a társa, a férje.

Mi, nővérek pedig napokig tehetetlenül nézzük ezt az agóniát.

Mígnem egy csütörtök délelőtt Cecilia gyermekei végre együtt vonulnak le a büfébe kávézni. Akkor az indiai főnővér, aki hívő keresztény, bemegy Cecilia szobájába, és kinyitja az ablakot. Kora nyári illat árad be a szobába, a bodza és az olajfák virágának illata. Nyitva van a kórterem ajtaja is. Látom, ahogy Soosie megáll Cecilia ágya mellett, azután és csendesen megigazítja a teste felett a takarót. Utána a kis polaroid képet az asszony mellkasára teszi, annak összekulcsolt kezébe. Halkan beszél hozzá, suttog maga elé, talán imádkozik, nem merek belépni, nem merem őt megzavarni abban, amit éppen tesz. Amikor kijön a betegtől, fényes az arca, és valami szelíd, nagyon gyengéd mosoly ül rajta.

– Mit mondtál neki? – kérdezem tőle. – Csak annyit, hogy menjen békességgel – válaszolja csendesen Soosie és lehajtja a fejét. – Ideje most már őt elengedni… Mondtam neki, hogy már várják odaát, minden rendben lesz, nem kell félnie. – A következő tíz percben Cecilia légzése megváltozik, és ő visszafordíthatatlanul elindul abba a kevesek által ismert másik világba. Mire a lányai visszajönnek, az asszony lelke már nincs is ezen a földön.

Bár még lélegzik, a fizikai valósághoz már csak alig negyven perc, és az egyre lassuló szívverése köti őt.

A fiatalabb lány sír, az anyja arcát nézi, ahogy szokta, de már nem érinti meg őt, mintha csak megértett volna valamit, mintha helyet adna végre annak a jelenlétnek, amely élet és halál felett dönt. És Cecilia csendesen, méltóságteljesen távozik. Talán végre együtt lehet újra azzal a férfival, akit egész életében szeretett.

„Nem jó az embernek egyedül lenni”. Ádámnak szólt ez a mondat, de ha Éva lett volna előbb, neki is ugyanígy, kijelentésként hangzott volna el. Azt hiszem. 

Egyik reggel hazafelé tartok, örülök a fénynek, a korai teljes világosságnak és annak, hogy a reggelekben minden békességessé válik

A férfi valahol félúton szállt fel a buszra, nem emlékszem, mikor. A marhákat néztem az ablakból, ahogy legeltek a harsogó zöld füvön, lassan bandukolva, közel voltak az úttesthez, látszott, ahogy mozog a szájuk, a harapásukat szinte hallani lehetett, jóízűen, kényelmesen ettek. A jószágok nagy meleg testéről, ami a szüntelen esőtől szinte soha nem tud megszáradni, gőzölögve szállt fel a pára. Pihentető kép, el is ringatott. Talán ekkor történhetett, hogy a férfi felszállt a buszra, és mellém telepedett, mert először nem is vettem észre. Néhány megállón át tudomást sem vettem róla. Nem is kellett, nagyon csendben ült.

Lábai közé beszuszakolta a bőröndjét, de igyekezett nem zavarni a nyugalmamat, nem foglalt teret magának, főleg nem a rovásomra, még a ruhája sem ért hozzám. Később azután mégis. Mocorogni kezdett. Karba fonta a két kezét, majd újra az ölébe tette, tenyérrel lefelé a combjára. Fészkelődött, és éreztem, ahogy időnként felém sandít. Akkor egy óvatlan pillanatban én is megnéztem őt. Farmernadrágot viselt, mogyoróbarna zakót, alatta fehér inggel. Szőke, de őszülő, rövidre vágott göndörödő haja van.

A profilját látom csak, a jobboldalit. Nem nézek a szemébe. Ezt már nem akarom, vagy ehhez már nincsen bátorságom. Az is a baj, hogy már régóta nem jut eszembe semmi a férfiakról. Több éve nem volt közöm senkihez. Csalódtam, csaltak, becsaptak, elhagytak, magamra hagytak. A magyar nyelv olyan kifejező.

Én pedig úgy tűnik, kiégettem magam, mint valami biztosítékot.

Lefolyt láva, hegyoldalra dermedt szürke-fekete kő vagyok.

Ha az érzéseket, a vágyat, a reményt kerestem magamban, ez a kép ugrott be, hosszú éveken át. Kifelé nézek most is újra, inkább az útra figyelek. Rézsű fordul a domboldalba, rajta fácánok bóklásznak, hármas-négyes csoportokban. Színes tollú tarka madarak, csak a hímek látszanak jól, a tojókat talán elrejtik a bokrok és a fű.

Az jut eszembe, vajon lesz-e még valaha társam? Vagy így maradok, ahogyan?

A férfi, aki a buszon mellettem ül, olyan valaki, akire az anyám és a barátaim is nagyokat bólintanának, ezt tudom. Jólöltözött, ápolt. És ami a legfontosabb, nem látszik ostobának. De elképzelni sem tudom, hogy egy férfi megöleljen, furcsán idegen a gondolat, hogy bárkit megcsókolhatnék.

Elhaladhat mellettem egy tucat vagy több száz, meghívhat kávéra, vagy kezdeményezhet beszélgetést, nyújthatja a kezét, mosolyoghat és mondhat szépeket, a legtöbb, amit elér vele, az az idegesség. Valami belső nyugtalanság, olyan „háttemegmitakarsz, hagyjmárbékén” érzés.

Szakad az eső

Mögöttünk a buszon nyugdíjasok kedélyesen beszélgetnek. Csörög egy mobiltelefon. Mellettem a férfi fészkelődik. Megigazítja a bőröndöt a két térde között. Elakad a forgalom, lassan haladunk a végállomás felé. Mikor érünk már oda? A férfi türelmetlen, utazik valahová, talán lekési a csatlakozást, érthető. A város körvonalai, a magasodó házak, gyérülő birkanyájak. Haragos az ég, még működik az ablaktörlő, de kisüt a nap. Átragyog a szürke boltozaton.

A város két csücskén a szivárvány két vége: sárga, lila, piros, kék és zöld. Az ív maga, valahol odafent, a felhők mögött, takarásban van. Átmegyünk alatta.

Nem jó az embernek egyedül lenni. Nekem sem jó. Vannak szerencsés, boldog asszonyok, akiket szeretnek. A kórházban megismert fiatal nőkre gondolok, és még másokra. Talán csak fel kellene adnom a fáradt szerelmet, a rossz emlékeket, talán csak hinnem kellene újra. Milyen jó lenne, ha az unokáimnak lehetne nagypapája! Ez jut eszembe akkor és ott. Apák napja előtt néhány nappal. A szivárvány alatt.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció