–

Néhány évvel ezelőtt egy fesztiválon történt

A beléptetőkapu melletti sátorban ültem, előttem három egyenruhás, a kezükben pedig egy csomag dohány, amely a táskámból került elő, és amelyet felváltva szagolgattak, szemlélgettek. „Steiner úr… jót tenne ez a maga karrierének?” – szegezte nekem a kérdést az egyikük, és mélyen a szemembe nézett. A tekintete nem volt sem fenyegető, sem megvető – inkább valami olyasmit üzent: „Te hülye, miért nem dugtad el jobban?” Mondhattam volna, hogy „nem is az enyém”, azt is, hogy „bármit megteszek, hogy ne derüljön ki”, de inkább azt feleltem:

„Uram, én nem csinálok ebből titkot – sőt, a társadalmi párbeszéd fontos elemének tartom, hogy beszéljünk a fűről.

Ha most felnyom, és zárkába tesznek, elkezdek kommunikálni valamiről, amiről kizárólag kényelemből nem beszélek, egyelőre. Ha nem nyom fel, akkor is beszélni fogok róla, a magam idejében. Tegyen úgy, ahogy jónak látja. Számomra rossz megoldás nincs.”

És valóban így gondolom – mi több, kicsit küldetésemnek is tekintem, hogy az oly sok országban már legalizált, mindenki számára nyitott „fűbutikokban” kapható magas CBD és alacsony THC tartalmú kannabisz-származékok jó PR-t kapjanak – nem feltétlenül ragaszkodom a hallucinogén komponenshez, de személyes tapasztalatom, hogy a CBD ellazít, oldja a stresszt, csökkenti a fájdalmat, javítja az alvás minőségét, és egyes kutatások szerint még a rákos sejtek burjánzását is gátolja. Az egyenruhás férfi merengett pár percet, kiküldte a sátorból a többieket, majd szinte csukott szemmel, mintha tombolát húzna, kikapott egy zöld galacsint a csomag dohányból, és így szólt: „Ezt hivatalból el kell vennem. De azért vannak még ott törmelékek. Jó bulizást, Steiner úr.” 

Legalitásban

A cikk a hirdetés után folytatódik!

„Tel Avivban mindenki szív?” – ez a kérdés rendszerint a harmadik, amelyet feltesznek nekem a vendégházunkba és otthonunkba érkező utazók, rögtön a „hol van a legközelebbi humuszos hely?”, és a „mi a wifi jelszó?” után. Elég húsz percet sétálni a városban, hogy világossá váljon: a tel-aviviak olyan természetességgel veszik elő a zöldet, és tekernek egy cigit bárhol és bármikor, hogy a dolog rég elvesztette „tabu” jellegét. A dokik felírják depresszióra, fájdalomra – rákbetegek és HIV pozitív emberek, Chron- és inszomnia tünetekkel küzdők mind-mind könnyedén juthatnak legálisan marihuánához, és mivel rengeteget kapnak, csurran-cseppen a barátoknak, ismerősöknek is.

Egy viszonylag friss törvényjavaslat értelmében egy grammig bárki mászkálhat fűvel, de a pontos szabályokat igazából senki sem követi – olyannyira társadalmi rutinná vált a „füvezés”, hogy a rendőr szeme se rebben, ha keresztülsétál a jaffai bolhapiac bárjain, és annyian szívnak, hogy az arra járó szimplán csak a levegőbe szippantva betép.

Ebben a közegben élek és alkotok több mint tíz éve, és bevallom őszintén, én, aki másfél évtizeddel ezelőtt még klasszik „gateway drog”-nak tartottam a marihuánát, én, aki egyenesen megvetettem a szívogató gimis osztálytársaimat, én, aki egyébként soha semmilyen más „drogra” nem csúsztam rá – pedig a tévés évek során úgy szállt körülöttem a por, mint babahintőpor a bölcsiben –, semmi kivetnivalót nem találok a tudatos kannabisz-használatban.

Dohányozni nem jó – mert füstöt szívunk a tüdőnkbe, és ez káros az egészségre. Ezt száz százalékban aláírom – én magam nem is szívok cigit, ha nincs benne semmi pláne, sosem izgatott, sosem váltam a rabjává. Ha épp utazunk, nincs a listámon, hogy utánanézzek: hogyan és hol szerezhetnénk füvet SOS – napokon át észre sem vesszük, hogy most épp nem szívunk. Nincsenek elvonási tüneteink, nem zabálunk többet, nem zuhanunk depresszióba – éljük az életünket, hiszen szerethetem én bármennyire Madonnát, nem fogok haldokolni, ha, mondjuk, két hétig nem hallgatom a zenéjét. Hozzá lehetek szokva, hogy otthon fürdőkádam van, de nem lesznek fizikai tüneteim a kádtalanságtól, ha akár hónapokon át csak zuhanyozni lehet, mert úgy hozta az élet.

Ne legyünk (ál)szentek

Manapság nagyon menő azt az alapelvet követni, hogy „minden, ami függőséget okoz, az rossz, és mint ilyen, meg kell szabadulnunk tőle” – ám, mint oly sok mindent az életben, én ezt a kérdést is kicsit komplikáltabban látom. Hiszen mondhatnám azt, hogy az egészségem megőrzésének jegyében mostantól minden áldott nap jógázom, hogy soha többé nem használok sót, nem eszem semmit, amiben cukor van, leállok az olajhasználattal, mondhatnám, hogy én akarok a társadalom legesleghasznosabb tagja lenni, így örökre leállok a nejlonzacskók és műanyageszközök használatával, a kocsit biciklire váltom, sőt, talán repülőre sem ülök többet. Mondhatnám, hogy azért, hogy én lehessek a legjobb férj, a legjobb fia apámnak, a legjobb barátja a barátaimnak, egy életre leszokom a pletykáról, a füllentésről, sosem kerekítek drámát vitákból, mindig én leszek az, aki elnézést kér, megbocsát és a megoldásra törekszik.

És minden bizonnyal minden fenti döntésemmel jót tennék a világnak, a benne élőknek és saját magamnak – már csak azért is, mert kimozdulok a komfortzónámból, és új szokásrendszerekkel színesítem az életem a régiek helyett.

De miért kellene egyes szokásokat a „rossz szokás” és „veszélyes függőség” kategóriába sorolni, míg másokat az „én ilyen vagyok, így szeretek élni – senki ne mondja meg nekem, mi a jó nekem” kategóriába?

Miért jobb rászokni a zöldteára, mint a kávéra, miért jobb a pszichiáter által felírt szorongásoldót és antidepresszánst nyelni, mint évente kétszer elutazni egy őserdőbe vagy egy sivatagba, és begombázni a barátokkal? Miért jobb napi három proteinturmixot inni, és két órán át súlyokat emelgetni, mint elmenni egy goa partira, ahol khat dzsúszt szürcsölve önfeledten táncolunk órákon át?

Csak hogy világos legyen, szó sincs arról, hogy a magam hedonista életmódját akarnám bárkire ráerőltetni, azt sem állítom, hogy a felsorolásokban említett „b” verziók jobbak, egészségesebbek vagy célravezetőbbek lennének. Kizárólag azt állítom, hogy nem kell minden szokásrendszert leépíteni, csak azért, mert mások szerint máshogy kéne élni. De akkor mégis mi diktálja, mely függőségeinktől volna jó megszabadulni – ha nem az, mi legális vagy illegális, mi ciki vagy nem ciki társaságban, és mit fogad el, vagy utasít el az anyukánk, párunk, szomszédunk?

Honnan káros?

Papíron nem veszedelmes függőség fodrászhoz járni, de ha valaki heti háromszor költ el tízezret a hajára, mert „még mindig nem tökéletes az árnyalata”, nem árt többet a családi kasszának és saját magának, mint azzal, ha pár havonta vesz néhány gramm füvet, és az erkélyen ülve egy pohár bor mellett megváltja a világot gondolatban, vagy csak vihog kicsit a szomszédasszonnyal. Nincs a drogok listáján a pletykálás sem, non-stop mások nyomorán vagy mázliján lovagolni olyan, mintha önként mondanánk le arról, hogy értelmes témákról beszélgessünk – ismerek jó pár pletyka junkey-t, akik vámpírként várják, hogy előkerüljön egy szaftos pletyi, mert ha nem pletykálhatnak, még a mindennapi karakterüket is elveszítik, egyszerűen megszűnnek kommunikálni.

Ha én azon kapnám magam, hogy nem tudok funkcionálni, mert annyi bort vedelek/kávét iszom/időt töltök az Instán/energiát ölök abba, hogy milyenek a körmeim, a hajam, a szemöldököm/pénzt költök webshopokban, és mindez veszélyezteti a családi boldogságot, a karrieremet, valamint hanyatlik az egészségem, világos lenne számomra, hogy változtatni kell. De nem mindenkinek az – és azt hiszem, ez az igazi probléma.

Nem az a gond, hogy hány liter pálinkát fogyaszt el a magyar évente – sokkal inkább az, hogy nem beszélgetünk eleget-, elég nyitottan- és elegen a hétköznapi függőségeinkről.

Fontos megjegyeznem: láttam embereket brutálisan szétesni, láttam személyiségeket és arcokat eltorzulni súlyos drogfüggőség kapcsán – ijesztő, szomorú, és senkinek nem kívánom, rendkívül veszélyesnek tartom. Nagyon fontos, hogy a hedonizmust és nyitottságot ne keverjük össze az önrombolással. Aki több pénzt költ drogokra, mint amennyit keres, ne tegye – de, mondjuk, jobb semmire sem több pénzt költeni, mint amennyit keresünk, én még egy hűtőszekrényt sem vettem hitelre soha életemben. Aki delíriumban hever félnapokat, veszélybe sodorva az életét, aggasztva a családját, semmiképpen se tegye, és kérjen segítséget – ahogyan az is, akik egyébként egyáltalán nem drogozik, de, mondjuk, minden éjszaka titokban betolja a hűtő teljes tartalmát, vagy olyan brutálisan munkaalkoholista, hogy az alvás, a szerettei, és a józan esze rovására megy a melómániája.

Korfüggő?

Amikor néhány hete Athénban jártam egy barátnőmmel, és egy átlagos hétköznapon, fényes nappal kiültünk egy taverna teraszára meginni egy-két korsó sört, szemtanúi voltunk, ahogy az étterem szépen-lassan partihelyszínné változik: ötvenes-hetvenes helyiek poharazgattak, majd néhányan táncra perdültek, és mire leszállt az esete, már szalvétákat dobáltak a levegőbe a piros műszőrmét, kék melírt, és fából készült nyakkendőket viselő nénik és bácsik az asztalok tetején ropva. Nem, nem nyugdíjasmuri volt, ilyen egy kedd délután a Monastiraki bolhapiacon.

Természetesen toltam az Instagram live-ot a helyszínről, így hazaérve a barátnőm édesanyja rákérdezett: „És komolyan, kora délután ott lötyögtek az öreg alkeszek?”

Első pillanatra le sem esett, miért feltételezi, hogy akik mulatoznak, mind alkoholisták, ahogyan az sem, hogy jön ide az, hogy hány évesek voltak – számomra a látvány semmivel sem volt megdöbbentőbb vagy szokatlanabb, mint mikor a Kazinczy utcán sétálva belefutok egy csapat dorbézoló hipszterbe, akiket sem alkesznak, sem nyominak nem néz senki, csak mert épp jól érzik magukat. Az ítélet persze nem a barátnőm mamájának a hibája – Magyarországon negyvenen túl már nem nagyon „illik” hedonistáskodni, mi több, intézményesítettük, hogy „alkoholisták, inni a kocsmában kell”.

Ami engem illet, én kicsit ennek a fajta ítélkezésnek is betudom, hogy Magyarországon a kocsmák többsége hangulattalan, sötét lyuk, ahová emberek kizárólag inni érkeznek, majd a lehető leggyorsabban berúgnak, és mennek tovább – míg Miamiban nyolcvanas nők szürcsölnek koktélt zebramintás úszódresszt viselve a medenceparton, Olaszországban pedig a családi ebéd első fogása természetesen a bor. Itt, a Kárpát-medence lankáin hasonlóan megy a füvezés is – elfüggönyözött szobák mélyén, kettesben a Netflix-szel, egyfajta ki nem mondott száműzetésben a világból. Így egyáltalán nem csoda, hogy az emberek befordulással és antiszociális viselkedéssel azonosítják a marihuánát – sokszor maguk a felhasználók is.

Lerövidített út a célod felé

Szerintem viszont a drogok nagy része – beleértve a kávét, a tortát, a cigarettát, az alkoholt, és a füvet is – pont oda visznek, ahová egyébként is tartottunk, csak sokkal gyorsabban. Aki paranoid, azt üldözési mániába taszítja. Aki azt sem tudja, mit akar kezdeni a napjával, csak céltalanabb lesz, hódolva a hétköznapi függőségének. Aki eleve félúton volt az ideg-összeroppanás felé, gyűlölni fogja magát, hogy megette azt a fél tábla csokit – vagy azt, hogy kora délután betépett.

Aki pedig teker egy cigit és kever egy koktélt, mert ünnep van, mert úgy is viháncolnak a kreatív agysejtek, adjunk nekik még egy löketet, azzal vélhetően semmi más nem történik, mint hogy lesz egy emlékezetes estéje. Ha pedig még alkot is közben – legyen szó képzőművészetről, irodalomról, előadóművészetről vagy zenéről –, várhatóan kicsit más  szemszögből közelíti majd meg a témát, és más mélységekig hatol.

Erre szokás azt mondani: „de akkor nem is a művész alkot, hanem a drog”. Visszakérdeznék – a reggeli kávéd után a Nespresso viszi suliba a gyerekeket?

Egy kanál só után, amelyet a levesbe öntesz, már nem te élvezed a vacsora ízeit, hanem a só-démon, akivé váltál? Ha három órát töltöttél azzal, hogy összerakd a tökéletes outfitet, a perfekt frizurával és makulátlan sminkkel, hogy magabiztos légy egy randin vagy egy munkaértekezleten, már nem is te nyilvánulsz meg, hanem a kacatok, amiket magadra aggattál? Ugyan.

Mi és a szokásaink elválaszthatók vagyunk egymástól – de nem kötelező leválnunk az összesről. A személyiségünk és az élet minden területén sokfelé ágazó függőségeink összeforrnak – de nem definiálnak minket, csupán addig, míg büszkén azonosulunk velük. Az addikciók persze skarlátbetűk lesznek a környezetünk szemében, és mindig lesznek, akik a napi elfogyasztott Cola Zero, elszívott spangli vagy a Facebookon töltött idő alapján kategorizálnak be minket – ám szerencsére, ahogyan minden más függőségről, a másoktól várt visszaigazolásról is le lehet szokni.

Steiner Kristóf