„Úgy élünk, mintha nem lenne holnap, aztán belepusztulunk annak a helyreállításába, amire vigyázni könnyebb lett volna”
Ma van a Föld napja, ami évről évre egyre fontosabb téma kellene hogy legyen, hátha akkor valóban észbe kap mindenki, és ráébred, egy bolygónk van, azzal kell okosabban gazdálkodnunk. Nem is szimbolizálhatja semmi jobban környezetünk érzékeny állapotát, mint a csodálatos, ámde törékeny királylepke példája, ami heroikus küzdelmet folytatva vándorol Kanadától Mexikóig, és vissza, generációkon át. Kökéndy Ákos írása.
–
Családi legendáink közé tartozik a rokon pap bácsi, aki idős korában tanult meg autót vezetni. Nem ismertem, így csak találgatni tudom, vajon mi vette rá erre a sebességváltásra. Talán azt érezte, hogy rövidebb az élete, mint a buszra várók sora. Az viszont biztos, hogy folyamatosan beszélt vezetés közben, kommentálta a látottakat, az eseményeket. Amolyan offline gamerként motyogott, csak nem lájkokat várt, hanem lelki békét. Anyukám egyszer mellette ült, amikor egy gyalogos óvatlanul az autója elé lépett. A pap bácsi fékezett, a fejét ingatta, majd mosolyogva így szólt:
„Testvérünk kissé túlzottan is hisz a feltámadásban!”
Idén egészen későn van húsvét, hosszan kellett várni erre az ünnepre, az aszályos hetek után végre megjött az eső, és rengeteg rügy kifakadt már, mire elmentek a harangok Rómába. A gólyák már visszajöttek, fecskét is egyre gyakrabban látni, a rétisas fiókái már kilósak, a rigók etetik a fészekaljat. Úgy néz ki, mintha minden rendben lenne. Mintha nem pusztulnánk el soha, mintha nem pusztítanánk el lassan mindent magunk körül. Mintha magát kötözné a sonka és magát hímezné a tojás. Mintha ingyen letölthető lenne a feltámadás, és könnyedén a felhőben tárolhatnánk a legfontosabb emberi értékeinket.
Azt, hogy a menny és a pokol milyen közel van egymáshoz, jól mutatja egy varázslatos kapcsolat, ami a szent azték jegenyefenyő és a pompás királylepke között alakult ki. A királylepkék vándorlása olyan jelenség, amelyet lélegzet-visszafojtva figyel sok ember Amerikában. Ez a lenyűgöző szépségű nagy lepke milliószámra jelenik meg egyes helyeken, majd rövidesen eltűnik, hogy megint máshol bukkanjon fel. Lassú, vitorlázó repülése alig éri el egy átlagos kocogó sebességét, de vándorlása során Kanada déli részétől egészen Mexikóig eljut, hogy ott áttelelve visszainduljon északra.
Ez a maratoni futás százszorosa.
Egyetlen lepke sem tud megtenni ilyen hosszú távot, a királylepke sem. De nekivág, mert nincs más választása. Négy nemzedéken keresztül tart az éves migrálása, tehát lepkemama dédunokái érnek vissza a telelőhelyre! Mindeközben virágok millióit látogatják meg, hogy rövid életük folyamán növények millióinak életciklusát lendítsék tovább.
Ehhez azonban az kell, hogy ezek a meseszép rovarok találjanak olyan növényeket, amelyeken a hernyóik felnevelkedhetnek, és megtalálják a telelésre használt fákat is.
A tavaszi megújulás, a feltámadás ünneplése közben tanulhatunk a lepkék metamorfózisából. Az ember legszebb lelki folyamatait, belső fejlődését, az alkotótevékenység gyötrelmes fázisait is megpillanthatjuk az életét szemlélve. A szezámmag méretű petéből pár nap múlva kikel a 2 mm-es kis hernyó, és folyamatos növekedésnek indul. Ehhez az kell, hogy megfelelő növények legyenek a közelben, amiket szakadatlanul rágcsálhat.
Egyre nagyobb lesz, eközben többször le kell vedlenie feszülő kültakaróját. Ha ilyenkor nézzük meg, hiába is keressük rajta a királylepke jegyeit, csak egy szép, csíkos hernyót látunk. Ebbe a hernyóba bele kell látnunk a jövő lepkéjét! Az utolsó vedlés után nagy rügyre hasonlító, mozdulatlan bábbá alakul, a felszínen semmi nem látszik, belül azonban minden átrendeződik a másfél hetes rejtett folyamatban. Ha ebben a fázisban kinyitnánk a bábot, döbbenten látnánk, hogy nem egy félig hernyó, félig lepkeszerű lény van benne, hanem egy kaotikus massza. De ebből megformálódik egy teljesen új kinézettel és belső tulajdonságokkal bíró új alak, a lepke.
A báb felnyílása után egy fura, csapzottnak tűnő jószág jelenik meg, aminek még egy órára van szüksége ahhoz, hogy szárnyait kibontva teljes szépségében tündökölhessen.
Aki valaha megvalósított már ötletet, az tudja, hogy milyen varázslatos az ötlet kipattanása (pete), milyen monoton feladat a fejlesztés (hernyó), és teljesen természetes, hogy a végső megjelenés előtt újra kell szerkeszteni mindent, amihez nyugalom kell (báb). A lepkék is mesélnek tehát nekünk arról, milyenek vagyunk, csak meg kell tanulnunk olvasni ezt a mesét.
És hát sokszor nincs mese. A pompás királylepkék száma drámaian csökken. Hazánk népességfogyása is aggasztó, de ha azt mondanák a statisztikusok, hogy húsz év múlva már csak Borsodban és Baranyában élnek majd utódaink, akkor elég nagy lenne a pánik. Ez van húsz éve a királylepkék népénél. Megszűntek a természetes élőhelyeik, egyre kevesebb olyan fa van, amin áttelelhetnek. Mert egészen elképesztő módon a telelésnél pontosan azokra a szent azték jegenyefenyő-példányokra telepednek Mexikóban, amiken a dédszüleik vészelték át az előző telet. De a globális éghajlatváltozás ezeket az erdőket sem kíméli, kiszáradásuk a nyugati királylepkék végét jelentheti.
Ma már rengeteg ember azon dolgozik, hogy a mexikói hegyekben kicsit magasabban is megtelepedjen ez a jegenye, mert ott talán kihúzhatja a következő évtizedek felmelegedését, téli szállást nyújtva a lepkéknek. Mások olyan növényt ültetnek a kertjükbe, a farmjukra, amiken felnevelkedhetnek a hernyók. Ezeket a tápláléknövényeket korábban a növényvédelem vegyszerei szorították háttérbe. Több szervezet is azon munkálkodik, hogy kampányaival felhívja a figyelmet rá: a királylepke még megmenthető.
Pazarlunk, herdálunk, úgy élünk, mintha nem lenne holnap, aztán belepusztulunk annak helyreállításába, amire vigyázni könnyebb lett volna.
Így létezünk a családunkban, a munkánkban. Talán túlságosan is hiszünk abban, hogy a feltámadásunkat majd megoldja más.
Ne legyünk már ennyire hernyók! Húsvétkor bábozódjunk be kicsit, aztán irány a napfény! Tovább kell lendítenünk mindent, mert helyettünk nem teszik meg mások!
Kökéndy Ákos
