–

Drága Tomikám!

A megszólítás nem puszta pátosz, tényleg nagyon drága vagy. Van neked fogalmad arról, hogy mennyibe kerül egy új Saab – az egy autó, fiam, nem is rossz –, aminek az oldalához ma reggel csak úgy, szórakozásból hozzávágtál egy patkányfej méretű követ? Segítek, többe, mint amennyit ki tudok venni a sarki bankautomatából. Nagyjából tízszer annyiba. Még jó, hogy az ilyen kocsikat nem annyira könnyű megrongálni, úgyhogy szegény jármű megúszta a nyolc napon túl gyógyuló sérülést, én pedig a tíz évig tartó családi csődeljárást.

Ha még egyszer ilyet csinálsz, a szemed láttára, rituálisan kivégzem a kedvenc gőzmozdonyodat, Thomast, a hulláját elásom a kertben, a fejfájára pedig ráírom, hogy a világ összes meseolvasó gyereke hibáztassa nyugodtan Herczeg Tomikát.

Ennyit erről. A többi, felbujtóként, társtettesként vagy magányos elkövetőként a számládra írható bűncselekményedet már megírtam az előző fejezetekben, egyfajta prognózisként arra, milyen lesz a te gyereked.

De most még csak kétéves vagy, ezért statáriális ítélet nélkül kiengedtelek a játszótérre az anyukáddal. Ott még egy rakás értékes tárgy van, amit átadhatsz az enyészetnek. Én most nem mentem veled. Azt mondtuk neked, hogy apának dolgoznia kell, mert egy gyógyuló munkaalkoholista fiaként ez az egyetlen indok, amit további kérdezősködés és akadékoskodás nélkül elfogadsz. Ezt köszönöm neked. Apád fia vagy, ezért már most tudod, hogy a szamurájoknak igazuk volt: a férfi életének három értelme van. Kötelesség, fegyelem, halál. Ha szem előtt tartod ezt a három parancsot, akkor mindenre elegendő időd jut.

Arra is, hogy egyszer majd, amikor én már öreg vagy por leszek, felnőtt bizonyossággá izmosodjon benned a gyermeki remény: apád mindennél jobban szeret téged. Szerelemben születtél a legcsodálatosabb nő méhéből, akire Isten valaha ráfordította sugárzó arcát. Nincs nagyobb kincsed nála, és nem is lesz, bármit halmozz fel a talmi javakból. Fogantatásod első pillanatától nem mozdul mellőled sem testben, sem lélekben. Önmagából táplált téged zokszó nélkül, dúdoló odaadással akkor is, amikor a szíve alól kicsorgó anyatej minden kortya könnyekig fájt neki. Gondolatai körülötted táncolnak a nap 24 órájában. Megtartó biztonságot és játékos szabadságot ad neked, olyan fokút, amilyet soha senkitől nem fogsz megkapni az életben sem szerelemből, sem barátságból, sem pénzért.

Egyetlen igazi kincsed van, az édesanyád, aki mindennap meghalna és feltámadna azért, hogy te élhess. Őrizd meg a végső pillanatig, és utána is.

Én tizenegy évvel a te születésed előtt elvesztettem az anyukám. Ő feladta. Megharcolta a harcait becsülettel, és csak aztán adta fel. De a te édesanyád soha nem fogja. Soha. Te se tedd. Tudom, hogy nem fogod, mert erős vagy, okos és bátor. Herczeg vagy. Nagyobb Herczeg, mint én. És mi kitartunk akkor is, amikor már senki.

Hogy mi van velem? Méltatlan vagyok arra, hogy az apád legyek, főleg, ha azt látom, milyen édesanyát ajándékozott neked az Úr. De mindent elkövetek, hogy méltóvá váljak rád és rá. Sok bennem a bizonytalanság, a kétely és a félelem. Ezt persze, nem biztos, hogy látod rajtam, de ideje volt megtudnod. Apának lenni nem könnyű, a te apádnak még kevésbé. De amióta megszülettél, a Nap számomra miattad kel fel reggel. Jobb emberré tettél, és már tudom, hogy ez volt az első küldetésed, amiért ideirányítottak téged. Ezt kipipálhatod.

A többi az én dolgom. Kevesebbet fogok dolgozni, hogy veled legyek, és szeretnék feloldódni a játékaid önfeledtségében. Arra vágyom, hogy büszke légy rám. A műsoraimra, az írásaimra, az önkéntes szolgálatomra – még a hegymászásaimra is, amikre el foglak vinni, ha már megtanultad, hogy az életben mindenben meg kell kapaszkodni, ami nem folyékony, vagy nem levegőből van.

De legjobban arra vágyom, emésztő erővel, hogy büszke legyél rám családfőként.

Arra, hogy nekem mindent elmondhatsz, mert én mindig meghallgatlak, és mindig el tudom mondani, én hogyan döntenék, de aztán hagyom, hogy te válassz a kínálkozó lehetőségek közül. Nem tudlak megvédeni mindentől, de sohasem fogom eltitkolni előled, hogy az út, amire rá akarsz lépni, hová vezet. Annyit már most elárulhatok, hogy amikor felérünk egy hegyre, nem a célt találjuk meg, hanem újabb csúcsokat. Mindig vannak újabb csúcsok. Az út lényege az út maga. Erő és derű – ezt adhatom neked, és ezt meg fogod kapni tőlem.

Én mindig itt leszek veled. Nem tudom, hogy szeretsz-e és tisztelsz-e majd úgy, ahogyan most, ártatlanságod és önzetlenséged gyorsan elmúló első éveiben. Ha fogsz is, azt ráadásnak, ajándéknak tekintem. Kiérdemelt jutalomnak. De mindig itt leszek veled, az utolsó lélegzetemig. Sok nevetés és sok fájdalom vár ránk közösen, de együtt fogjuk végigcsinálni. Én leszek az első, aki a csatatérre lép veled, és az utolsó, aki távozik onnan.

Arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem. Előbb-utóbb minden gyereknek meg kell bocsátania a szüleinek. Egyszer majd, remélem, sok év múlva, egy kicsit ki fogsz ábrándulni belőlem, mert rájössz, hogy apa nem a nagyvilág hatalmas királya, amilyennek most látod őt, csak egy gyarló ember, aki sokat hibázik. Nem is önfeledt bohóc, akinek csak egyetlen könnycsepp van az arcán és az is festett. Lehet, hogy néha szégyenkezel majd miattam, és ciki leszek, akit legszívesebben letagadnál a barátaid elől. Néha túl szigorúnak és türelmetlennek, néha túl gyerekesnek tartasz majd. Nem baj. Én akkor is ott maradok melletted, mögötted, ha kell, ölelő karjaidtól három lépésre, hogy a közelségem ne égessen meg téged, de a távolságom se ítéljen fagyhalálra. Ezt eldöntöttem, és apád egy parancsot mindig betartott: amit saját magának adott.

Kérlek, bocsáss meg nekem azért is, hogy egyszer meghalok. Az élet neked most örökké tart, és jól van ez így.

Amikor a strandon a labdát dobod nekem, azt érzed, hogy mindig elkapom, az idők végezetéig. Sajnálom, kisfiam, de egyszer nem leszek ott a dobás végén. Egyszer majd anya sem. A labda azonban sohasem merül el, csak akkor már a te kisfiad nyújtja a karját érte. Így leszünk mégis együtt örökké, te és mi.

Egy József Attila nevű költő bácsi szerint „akit anya szült, az mind csalódik végül”. De mi mindig szerettünk, és mindig szeretni fogunk, odaát is. Örökké te leszel az elsőszülött fiunk, és közösen legyőzzük a nagy időt is.

Drága Annám!

Ennek a naplónak az olvasói közül többen csak most tudják meg, hogy már van egy kislányunk is. Te. Herczeg Anna. Ha azt kérdezed, hogy örültem-e neked, és hogy mennyire, akkor elég annyit tudnod, hogy éppen a Parlamentben dolgoztam, amikor anyukád megírta nekem, hogy kislányunk lesz. A miniszterelnök irodája előtt ugráltam és kiabáltam örömömben fél órán át. Nem dobtak ki, ezért a következő tudósításom már érted írtam meg, és minden, amit valaha tenni fogok, érted is teszem.

Mindig kislányt akartam. Kislányt is.

Te vagy az első olyan ajándék azt életemben, amire úgy vágytam, hogy semmiféle befolyásom nem volt arra, megkapom-e.

És megkaptam. Szerelmes vagyok beléd, és bizony elvárom, hogy te is szerelmes legyél belém. Amikor majd hatéves leszel, és megkérdezed tőlem, hogy elveszlek-e feleségül, akkor anyát gondolkodás nélkül kirúgjuk, és te leszel az én hercegnőm, jó?

Oké, most viccelek. Nagyon sokszor fogok viccelni, mert az apukád már csak ilyen. Élt egy Rejtő Jenő nevű író bácsi, és az apukád tőle tanult élni, írni, ahogyan az ő apja is. Szerinte „az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan”. Mi ketten azonban meg fogjuk érezni az ebben rejlő óriási lehetőséget, és elviselhetővé tesszük a lét elviselhetetlen könnyűségét, amiről egy másik író bácsi, Milan Kundera írt. Végtelen hosszúságúra nyújtjuk az életünket, tele csodálatosan nehéz, közösen mégis elérhető célokkal.

Megmutatom neked, hogy mi teszi a férfit, és bebizonyítom, hogy a férfi csak annyira tud férfi lenni, amennyire a mellette lévő nő nő. Ez fordítva is igaz. Ha az kell ehhez, hogy babákat öltöztessek, megtanuljak hajat fonni, játékcsészéből játékteát igyak, vagy elefántölő puskával seggbe lőjem azt a nyamvadék fiút, aki csak rosszul mer rád nézni, gondolkodás nélkül megteszem.

Soha nem hagylak el, ahogyan a szívet sem lehet kitépni a testből, és tovább élni nélküle. Együtt dobogunk tovább, egy ütemre.

Kérlek, te is bocsáss meg nekem azért, hogy csak „elég jó” apád tudok lenni, nem pedig tökéletes, amilyet megérdemelnél. Sajnálom, hogy néha sok kicsi, a végén pedig egy nagy csalódást fogok okozni neked. Egyszer talán elmész. Lehet, hogy sokszor. Lehet, hogy nagyon messzire. De tudom, hogy te is visszatalálsz hozzám.

Addig pedig édesanyáddal, akinél édesebbet cukrászmesterek sem tudnának kikeverni neked, megmutatjuk az utat abba a messzibe, és megtanítunk egyedül járni rajta. Igen, félteni foglak és veled is túl szigorú, túl engedékeny leszek néha.

Még tinédzser korodban is, amikor a te drága apukádból egy idegesítő seggfejjé válok a szemedben. Mert azzá válok, tudom… De ott leszek. Én vagyok a haza, amit el kell hagynod, de ahová mindig visszajöhetsz. Babázok veled, de egyszer, jó sokára, nem velem fogsz játszani, hanem a te kislányoddal. Mi odafentről figyelünk majd rozéfröccsözve. Így leszünk örökké együtt veled is, te és mi. Örökké te leszel az első lányunk, és közösen veled is legyőzzük a nagy időt.

Drága Tomikám, drága Annám!

Élt egy öreg gyerek, úgy hívták, hogy Weöres Sándor. Ő is költő volt. Sokbőröndnyi útravalót adott az embereknek, de minden igazságát összesűrítette néhány sorban, amik elférnek a hosszú utatokra összekészített tarisznyáitokban.

„Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek a javára tegyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

Másszatok bátran! Mi itt vagyunk a létra alján.

Herczeg Zsolt