–

Belecsúszol, és sokszor észre sem veszed

Körülbelül huszonegy éves lehettem, amikor valahogy minden beindult körülöttem: késői kamaszkorom, egy rendesen el nem gyászolt báty, és mindehhez az egyetemi évek szokásos, őrült kavalkádjában elmerülve észre sem vettem, hogy mi történik velem. Hajtott a napról napra élés, hajtott a buli, a társaság, és hát… valószínűleg hajtott a fel nem dolgozott problémáim elől való menekülés. Nem volt olyan nap, amikor ne lett volna valamilyen program, amin „mindenképpen” ott kellett lennem, és ha véletlenül kimaradtak napok, akkor nálunk gyűlt össze sok ember minden este. Így lett lassan, de biztosan, szinte észrevétlenül állandó esti társam az alkohol.

Az ivásban semmi tudatos döntés nem volt, csak a sodródás

És – feltételezem – annak megszeretése, hogy a napom egy részében könnyű, de legalábbis könnyebb lett minden teher, nem gondoltam a nehézségekre. Alkohollal a szervezetemben kevésbé kísértett a múlt, a szorongásaim átmenetileg alábbhagytak, és nem mellékesen én voltam a „fasza csaj”, aki minden buliban benne van, haver, nem préda nő, de reggelig nyomja, és versenyt iszik az egyetemi csoporttársakkal, akik pasiként dőlnek ki mellőle, és már a hajnali villamoson is csak hárman vagyunk talpon a nagy csapatból, akik együtt indultak neki az éjszakának.

Visszanézve – azt hiszem –, hogy csakis így tudtam erősnek és kemény nőnek, azaz simán csak kemény embernek látszani egy olyan helyzetben, amikor belül szüntelenül sírtam és nyüszítettem, mint egy elhagyott kiskutya.

Oldódás felesekkel

Rendben, esténként ittam, ahogy az egyetemisták. Ami nincs rendben, hogy minden áldott este ittam. Ami pedig még inkább nem volt rendben, hogy idővel az órák után is rögtön a kocsmába mentünk lazítani… Aztán idővel már a reggeli, órák előtti találkozóknál is bevágtunk egy fröccsöt vagy egy felest. A furcsa az volt, hogy végig láttam magam kívülről, mégis csináltam, mert feloldott, és mert egyre több és több kellett az oldottsághoz.

Jól sikerült szigorlat, kisiklott élet

Aztán emlékszem, amikor egy XIX. századi magyar- és világirodalom szigorlat után szokás szerint stoppoltam hazafelé a vidéki campusból, és valami furcsa remegés tört rám, elkezdett folyni a víz a hátamon, és szédelegtem. Akkor, ott az út szélén, a tűző napon jöttem rá, hogy éppen józanodom ki, és ezzel egy időben rám tört a vágy, hogy beüljek az egyetem melletti kocsmába, ahova a többiek mentek.

Elindultam vissza, de csak egy vécéig jutottam, ahol hideg vízzel mostam az arcom, hosszú perceken keresztül, remegve bőgtem és ittam. Vizet, rengeteget. Ez valahogy helyre tett, és szembesített azzal, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam.

De szólni senkinek nem mertem. Annyit tettem, hogy – ugyan a szigorlat ötös lett, azaz a részegségem később némi kétes igazolást kapott – visszatértem a „csak” esti ivásokra, akkor már egyre gondosabban ügyelve arra, hogy a családom ebből még annyit se lásson, mint azelőtt (az sem volt sok, szinte külön éltünk). Közben rettegni kezdtem magamtól és a jövőmtől. Ott volt anyukám, aki ugyanazt a fájdalmat gyűrte, kezelte magában, de ő pia nélkül, munkába és társasági életbe menekülve. Nem mertem neki szólni, nem akartam neki szólni, hiszen még a fia elvesztését sem tudta kezelni.

Társaságban egyedül maradni 

Ott maradtam magammal… és a tudattal, hogy édesapámat az alkoholizmusa miatt hagyta ott csecsemőkoromban az anyukám. Igen, reggelenként sokszor féltem, hogy mi lesz velem, de estére mindez elmúlt, elindultam újra és újra…

Aztán körülbelül három évnyi fent és lent, de mégis folyamatos ivás után, egy nyáron úgy alakult, hogy a nálam hét évvel fiatalabb húgom távoli rokonai meghívtak minket az igazi vidéki Toscanába magukhoz. Nem sok kedvem volt menni, maradtam volna bulizni, pörögni, de akkor a kis csitri húgom a sarkára állt, és kijelentette, hogy „márpedig mindenképpen megyünk”.

Kevés dologra emlékszem annyira tisztán, mint arra, hogy amikor odaértünk, kihívott a malomból átalakított ház csodálatos és óriási kertjébe, leültünk a fűbe, és csak annyit kért, hogy, ameddig ott vagyunk, ne igyak semmit, ha meg tudom tenni. Szinte sokkos állapotba kerültem, és furcsa módon nem a pia hiánya és az ingerszegény környezet hatására, hanem azért, mert ebben a pillanatban láttam meg magam a kicsi húgom által tartott tükörben, és jöttem rá, hogy ő erre tudatosan készülhetett. Azt hiszem, csak bólintani tudtam. Azóta sem kérdeztem, hogy a családot is bevonta-e, hogy anyukámnak mi volt ebben a szerepe, de tény, hogy ennél hatékonyabb módon nem lehetett volna engem fejbe vágni, talán csak egy szívlapáttal.

Így alakult, hogy a világ egyik legszebb helyén úgy töltöttem el minden hiányérzet nélkül közel egy hónapot, hogy csak a természet, az őrült olaszok és a kistestvérem voltunk jelen, és pár nap alatt az alkohol, az elszalasztott bulik, a mámor gondolata sem foglalkoztatott.

Szerencsém volt, őrült nagy szerencsém, de ehhez kellett valaki, aki felismerte a bajt, és alám is nyúlt. Sosem lehetek elég hálás neki/nekik ezért.

Utóélet   

Mondhatnám, hogy Kriszta vagyok. Alkoholista. 7665 napja tiszta… De hazudnék. Nem vagyok úgy tiszta, ahogy egy Anonim Alkoholisták csoportban kéne lennem. Azóta is – az eltelt huszonpár év során – sokat buliztam, ittam is rendesen vagy szolidan, de csakis alkalmilag. Volt olyan hat–hét év az életemben, amikor egyetlen korty alkohol sem került a szervezetembe, mert még a konyakmeggyet sem kívántam – eszembe sem jutott, hogy innom kéne, hiába volt otthon bárminemű alkohol. De vannak jó bulik, szuper beszélgetések, szép nyári esték, amikhez azért dukál egy–két fröccs. Másnap pedig leginkább úgy ébredek, hogy akkor ez most egy időre elég is volt.

Már rég nem tartok tőle, hogy visszacsúszom abba az egyetemista állapotomba.

Merj szólni!

Lehet mondani, hogy „áááá, minden egyetemista vedel, mint a gödény, és ember lesz belőlük”, lehet legyinteni nyugodtan. De nem egy embert ismerek, aki így is maradt, olyat is, aki velem egyidős, és belehalt ebbe, olyat is, akinek az életéért küzdenek, de olyat is, aki „csak szimplán” elvesztette a vagyonát, a családját és a barátait. Pedig „csak” az egyetemen kezdett el inni. Köztük ugyanannyi nő van, mint férfi.

A pasik leginkább beleálltak ebbe a „férfias” szerepbe, nem gondolták, hogy segítségre lenne szükségük, míg a nők elkezdtek rejtőzködni a problémájukkal, végül teljes elszigeteltségbe ragadva.

El sem tudták képzelni, hogy lehet segítséget kérni. Pedig ha sikerül, akkor a szégyen akár büszkeséggé is válhat, nem mellékesen pedig talán nem döglünk bele idejekorán az alkoholizmusba.

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/John Fedele