–

Miközben épp azon fáradozott, hogy megszülessen, én a kaposvári megyei kórház kertjében ugrándoztam a halastó partján. Hat és fél éves voltam, amolyan funkcionális egyke, akinek már úton volt a kistesója, de kapott hat és fél év osztatlan figyelmet és szeretetet a szüleitől, amit senki nem vehetett el tőle. Ennek az érzésnek ösztönös magabiztosságával, 1981. július 17-én nagyon szerettem volna egy aranyhalat. A második unoka érkezésének mámorától megrészegült nagyapám pedig beleállt a vízbe, és megpróbált kifogni nekem egyet. Nem kérhettem tőle olyat, amit ne igyekezett volna teljesíteni. (Pontosan tudom, hogy az öcsém erre most a fejét csóválva azt mondja: „persze, mert mindig is te voltál a kedvenc unokája!”) Sosem felejtem el a mami arcát, amikor meglátta hites urát térdig csuromvizesen a kórházfolyosón… aranyhal nélkül. 

Aztán megszületett Bandika. Ráncos volt, lila és olyan undok képet vágott, amikor először szembenéztünk egymással, hogy megijedtem tőle. Megkapta a fél szobámat és a teljes anyámat, aminek olyan nagyon nem örültem.

De szerencsére gyorsan átaludta az éjszakát, és mire kettőt fordultam, úgy kikerekedett, hogy többé nem úgy nézett ki, mint drága zsugás Kútvölgyi nagyapánk, úgyhogy a szüleink hajlandók voltak lefüggönyözés nélküli babakocsiban is kivinni az utcára. Viccelek. Hat hónapos korára nagyon szép gyerek lett a mi Bandink, és ez azóta sem változott. És rettentő idegesítő. Ez sem.

Egyszer átvarrta a mutatóujját varrógéppel. Amikor bosszantotta, hogy nem látta, mi történik az utcán, kimászott az ablakba, és a második emeletről, 15 méter magasból figyelte az életet, védőháló nélkül. Az állatkertben az ágaskodó medvét akarta utánozni, de megcsúszott a lába, és úgy ráharapott a korlátra, hogy egy egyenlő oldalú háromszögnyi darab kitört a két fölső metszőfogából, így aztán öt és hétéves kora között úgy nézett ki, mint egy vámpír. Ha ebédelni ment a család, mindig rántott sajtot rendelt, de a kedvence a nokedli volt üresen – ahogy anyánk készítette. Állt anyu a mosogatónál, az egyméteres Bandika meg hátulról ölelte a lábait, csimpaszkodott, mint egy kismajom, és nagy, barna szemekkel kérlelte, hogy „anyuci, légyszíveskérlekszépen csinálj nekem nokedlit!” És akkor az anyánk nekiállt a nokedli tésztáját keverni és szaggatni. Természetesen.

Mert a Bandinak tányérnyi barna szemei vannak, és ha azzal kér valamit, akkor egyszerűen nem lehet neki nemet mondani.

Tízéves múlt, amikor a szüleink elváltak. Kapafogú, „himpókos lábú majdnemkamasz”, akit semmi más nem érdekelt, mint hogy az utcánkban parkoló nyugati kocsi „mennyit visz”… Miután eltört a családunk, mi is kettétörtünk kicsit. Én menekültem az egyetemre amint lehetett, ő pedig otthon próbált túlélni, két tűz között. Azt hittük, túl vagyunk életünk nagy tragédiáján, innen már csak élni kell valahogy. Pedig.

Tizenhat évesen kémiaóráról hívtuk ki a gimnáziumban, és nem kellett mondanunk semmit. Ránk nézett, meg sem lepődött, hogy mit keresek ott, amikor nekem dolgoznom kellene Budapesten. És tudta, hogy aznap örökre megváltozik az életünk. Milyen érdekes, apánk tablója alatt borultunk egymás nyakába hárman, csak apu sírt, mi ketten akkor még nem tudtuk siratni anyánkat. Hosszú éveknek kellett eltelni, hogy egyáltalán beszélni tudjunk róla rendesen. Mindenki dolgozott a saját gyászán, meg közben próbáltunk felnőni, én pedig az anyja is lenni egy kicsit, mert akkor lett volna csak igazán szüksége rá. Én nem tudom, hogyan, de túléltük. Őt, az elvesztését, egymást, azokat az éveket.

Aztán mindenki elkezdte a saját életét, mert nem volt más választásunk, mi ketten pedig, valami közös, mégis külön-külön manifesztálódó tudattól vezérelve „csakazértis” egyedül próbáltunk boldogulni. Boldognak lenni. Valahogy. Bárhogy.

Ma már tudom: fel kellett nőnünk külön-külön ahhoz, hogy igazi barátokká váljunk. Én levetettem magamról anyánk szerepét (na, jó, igyekszem levetni, itt-ott nyomokban még mindig anyut tartalmazok, és azt hiszem, ez így is marad), ő fölvette egy kicsit apánkét. Néha nézem kettejüket, és nevetek: annyira hasonlítanak egymásra. És rám is hasonlít. Egyszer azt mondta valaki, hogy olyan, mintha a karikatúrám lenne – Bandinak mindene ugyanolyan, mint nekem, csak egy kicsit nagyobb. Hosszabb szempillák, karakteresebb orr, húsosabb száj, nagyobb fej (örökké hálás leszek neki, amiért létezik nagyobb fejű ember nálam!), több szőr.

A munkában viszont totál mások vagyunk. Én inkább precíz, készülős, strukturált, ő többnyire nagyvonalú, laza, spontán. Ez egy új tudásunk egymásról. És remekül működik a kettő együtt! Még friss, de szinte elmondhatatlanul izgalmas tudás.

Idén nyáron, a 37. születésnapja környékén, Velencén ültünk a víkendházuk teraszán. Felújítás alatt állt a házikó, csodálattal néztem, ahogy az öcsém, ez a szakállas férfi egyszerre szórakoztatja a két és féléves kislányát és tárgyal a mesteremberekkel, miközben a feleségével, Adrival próbálják kitalálni, mi legyen a műholdpóznával, amit az előző tulaj szúratott betonba a kis ház teraszának egy teljesen lehetetlen pontján. Aztán leült mellém a fehér padra, töltött két fröccsöt, én pedig kimondtam neki azt a mondatot, amit annyiszor kimondtunk már egymásnak: „kellene csinálnunk valamit együtt”. De ez most valahogy másképp hangzott, mint a megelőző tíz év alatt annyiszor. „Csináljuk meg” – ezt válaszolta, és bólintott, mintha ez lenne a világon a leginkább magától értetődő dolog.

Mert a Bandi számára valahogy minden olyan magától értetődő. Ezért is bírom annyira.

Akkor, ott, azon a júliusi estén rájöttünk, hogy annyi különböző munkahely és munkakör, tévéműsor és más projekt után most először a közös életünkben előállt a helyzet, amely lehetővé teszi, hogy végre tényleg kitaláljunk és megvalósítsunk valamit. Együtt.

És megszületett egy műsor ötlete, ami testvérekről szól, amelynek két testvér a riportere, és amelyet nem csak testvéreknek készítünk. Abból indultunk ki, hogy egy embernek kevés meghatározóbb, hosszabb távú és rá jellemzőbb kapcsolata van, mint az, ami a testvéréhez fűzi. A testvéredet látod felnőni, látod sikeresnek, látod megbukni és fölállni, ott vagy mellette, amikor öröm vagy szomorúság éri, támogatjátok egymást a veszteségek idején, miközben a közös gyökereknek köszönhetően pótolhatatlan és utánozhatatlan kapocs fűz össze benneteket. Összetett, konfliktusoktól és feszültségektől sem mentes, kifinomult emberi kapcsolat ez, amely meghatározza a sorsodat és a személyiségedet. Ezek után villámgyorsan meglett a formátuma is az új, közös műsorunknak. Meg a címe: Helló, tesó!

Bocsánat, hadd írjam le ezt még egyszer, olyan nagyon jó érzés: ez lesz a címe az új, közös műsorunknak. Az öcsémmel.

Ebben az új, közös műsorunkban az öcsémmel (elnézést, abbahagyom, eskü) testvérpárokat mutatunk meg. Izgalmas, érdekes embereket, akik mindketten ismertek – vagy egyikük az, a másikuk kevésbé, illetve egyáltalán nem. Elvisszük őket számukra kedves emberekhez és helyszínekre, felkeressük a közös múltjuk rég nem látott tanúit, és közben beszélgetünk, kalandozunk eszünk, iszunk, nevetünk és persze sírunk is, mert nem lennénk magyarok, ha nem sírnánk, amikor családról van szó. Nem igaz? Dehogynem.

És miközben pörög a roadmovie, mi, ketten Bandival (és a nézőkkel) belecsöppenünk egy család életébe, múltjába és jelenébe, a vendégeinket pedig teljesen egyedülálló módon ismerjük meg.

A Helló, tesó! dokuportré-sorozatot mi magunk (a WMN Produkció) gyártjuk, és láthatjátok majd a tévében és a YouTube-on is. Az első évada 12 részből áll. Találkozhattok benne többek között Haumann Petra és Máté színészekkel; Péterfy Bori énekes-színésszel és bátyjával, Péterfy Gergely íróval; Verrasztó Evelyn és Dávid olimpikon úszókkal, a Trokán-lányokkal, Annával és Nórával; Czutor Zoltánnal és Anettel, akik együtt kezdtek zenélni anno még Szegeden, aztán nagyon másfelé kanyarodott az útjuk; vagy éppen Papp Gergő Pimaszúrral, aki bátyja, a Balázs Béla-díjas dokumentumfilmes, Papp Gábor Zsigmond társaságában egy egészen más arcát mutatja meg, mint amit eddig láttunk. 

És az a helyzet, hogy közben adásról adásra rólunk, a mi kettőnk kapcsolatáról is egyre több kiderül majd.

Húsz évet töltöttünk a nagy magyar médiában egymás nélkül. De azt hiszem, megérte várnunk rá. Jólesik együtt dolgozni, megnyugtató látni, ahogy a javunkra fordítjuk a különbségeinket, miközben a hasonlóságaink összeadódnak. Azt hiszem, utoljára gyerekkorunkban töltöttünk együtt annyi időt, mint mostanában… úgyhogy nekünk már mindenképpen megérte kitalálni ezt a műsort.

A közös munka során nemegyszer eszembe jut az a bizonyos júliusi délelőtt a kaposvári megyei kórház udvarán. Azt hiszem, ha a nagyapánk mégiscsak fogott volna egy aranyhalat, tudom, mit kívántam volna tőle.

Azt, hogy szülessen egy kisöcsém, akivel majd egyszer, 37 év múlva létrehozhatunk valamit együtt a szívünkből, a lelkünkből meg a tehetségünkből – de addig se unatkozzunk, amíg odáig eljutunk. 

Az én beteljesült kívánságom eredményét először november 6-án mutatja be a Spektrum Home csatorna, és onnantól minden kedden láthattok majd egy újabb testvérpárt. A tévés premier után pedig természetesen a WMN YouTube-csatornájára is kikerül minden epizód. 

Remélem, ti is legalább annyira szeretni fogjátok a tesókat, mint mi. Íme, öt perc belőle, csak úgy, tőlünk – nektek:

D. Tóth Kriszta

 A képek a szerző tulajdonában vannak