Öt majom üti egymást

Nem kell sokat keresgélni az internet kiapadhatatlan információhalmazában, hogy az ember rábukkanjon az úgynevezett „Öt majom–kísérletre”, melynek többféle variációja létezik.

A kísérlet szerint tudósok rögzítettek egy létrát egy ketrecbe, melyet öt majom lakott. A létra tetejére egy banánt raktak. Természetes kíváncsiságuk által vezérelve a majmok nekiiramodtak a létrának. Azonban valahányszor egy majom elindult felfelé a fokokon, a kísérlet rendezői vízzel spriccelték le a másik négyet.

Hamarosan a majmok a víztől való félelmükben elkezdték verni azt a társukat, aki a banánért indult volna, így kis idő múlva már egyikük sem akarta, vagy ha akarta is, nem merte megközelíteni a banánt.

Később kicserélték az egyik majmot egy új, tapasztalatlan majomra, aki mit sem sejtve kérte volna a banánt, de a többiek jól elverték.

Ezt követően kicserélték lépésenként a második, harmadik, majd a negyedik és az ötödik majmot is. Kivétel nélkül mindegyik megpróbálta a banánt megszerezni, de a többiektől kapott verésből gyorsan tanultak: a banánért nyúlni tilos. Mi több, azt is megtanulták, hogy egy újonnan érkező, banánért induló társukat meg kell verni.

A végén tehát a ketrecben öt olyan majom maradt, akiket ugyan sosem spricceltek le vízzel, de mélyen beléjük volt kódolva a tiltás, hogy „a banánért nem megyünk fel”, és tudták, ha valaki mégis megpróbálna felmászni a létrán, azt meg kell verni. A banán pedig megrohadt a létra tetején – az új majmok számára ismeretlen okból.

Az üzenet

A sztori, bár kétségkívül tanulságos, valójában sohasem történt meg.

Nem több egy internetes mesénél, ami némi ihletet merített ugyan egy 1967-ben publikált kísérletéből. Lássuk, mit tanít nekünk ez a modern kori fabula, mert mégis fontos üzenete van!

Emberi természetünk árnyoldalából adódóan a legtöbb emberi közösség, beleértve ezáltal a munkahelyi közeget is, pletykákkal, apró manipulációkkal, rosszabb esetben áskálódással tarkított.

Nem mondom, hogy nem lehetne ezek ellen semmit tenni, de sajnos Magyarországon nincs nagy kultúrája annak, hogy megtanítsák az embereknek, hogyan kell egy szervezetben viselkedni. Bár néhány multinacionális vállalat fektet némi hangsúlyt a belső kommunikációra, valójában az egymás tiszteletét, az asszertív kommunikációt már az iskolai rendszerben tanítani kéne. Minden későbbi próbálkozás csak tűzoltás.

Legkésőbb munkába állásunkkor megtanulunk pletykák és ármánykodások között élni és dolgozni. Nem szeretjük, nem jó nekünk, néha áldozatai, máskor bizonyos mértékig művelői vagyunk a műfajnak, de annyira az emberi természet részének tekintjük, hogy túl tudunk lépni rajta, és az esetek szerencsés hányadában nem hátráltat minket jelentősen az életünkben. Nem helyes, nem szeretjük, de megtanuljuk valamelyest a helyén kezelni.

Van azonban egy minősített eset, ami még a leginkább rosszindulatú pletykánál is sokkal mélyebb nyomokat hagy az ember személyiségén: a bullying. Magyar szót nehéz rá találni, talán a leckéztetés áll a legközelebb hozzá, de az hordozhat magában  egyfajta joviális, oktató-nevelő jelentéstartalmat, ami talán kissé bagatellizálja a bullying jelenségét.

Kiközösítés, bántás, bűnbakszerep

A bullying gyermekközösségekben is gyakori: megleckéztetni, csúfolni, szívatni, kiközösíteni, rosszabb esetben elverni az újat, a kisebbet, a gyengébbet, a sorból kilógót.

Amiről azonban ritkán beszélünk, az az, hogy ugyanez a jelenség fennmaradhat felnőtt közösségekben is, kiváltképp jellemző ez a militarista és félmilitarista szervezetekre, valamint, feudalizmusából és merev hierarchiájából fakadóan az egészségügyre is.

Lehet, hogy már nem fizikai erőszak formájában jelentkezik, de a verbális erőszak, a nyílt megszégyenítés, a kiközösítés, a csúfolás ugyanolyan fájdalmas, mint bármilyen tettlegesség. Sőt, talán mélyebb sebeket is hagy az ember személyiségén, mert sokszor pont ott ostromolja az emberi lelket, ahol a leggyengébb a védelmi vonala.

Miért csinálják?

Hogy a bullying elkövetőit mi hajtja, azt sokszor ők maguk sem tudják, mint ahogy az új majmok sem tudják a mesében, miért is verik a banánért induló újat. Személyiségünk gyökerei olyan mélyre nyúlnak, hogy sokszor nem látunk rá mindennapi tetteink valós motivációjára. Talán ők is áldozatok voltak valaha. Talán mások gyengeségeinek felnagyítása mögött elbújhatnak, és így feledésbe merülhetnek a saját hiányosságaik. Talán szorongásaikat oldják kegyetlenkedéseikkel. Talán más, ennél mélyebben beágyazott, és ezáltal jobban elfedett okuk van – furfangos az emberi lélek.
Attól viszont, hogy az elkövetőknek maguknak is megvannak a mélylélektani sebei, a bullying még nem oké.

Bántó, fájdalmas, alig elviselhető stresszt okoz, komoly sebeket ejt a mindenkori áldozatok lelkén, és soha nem segíti a sorból kilógó alkalmazkodását. Rákényszeríti az áldozatot a „megszoksz vagy megszöksz” stratégiára, rossz példát mutat másoknak, és egy idő után továbbörökítődik generációról generációra.

A bullying gyakran zajlik nyilvánosan, kollégák és kortársak előtt, ám csak a legritkább esetben avatkozik be bárki. Számtalan oka van ennek is. Véleménye a legtöbb szemlélőnek van a helyzetről, de legtöbben néma tanúi maradnak egy ilyen folyamatnak, melyben némely embertársuk kegyetlenkedése által egy másik ember súlyosan sérül.

Nincs olyan, hogy „megérdemelt bullying”!

A sorból kilógás, az áldozat vélt vagy valós hibái nem jogosítanak fel senkit a módszeres és szisztematikus leckéztetésre. Ennél kifinomultabb, bátrabb és mindenekelőtt emberségesebb megoldásokkal kell a beilleszkedést segíteni egy emberi közegbe – még akkor is, ha nehéz.

A tömegnek igenis van felelőssége a bullyingban. Némasága hallgatólagosan legitimálja azt, míg, ha kifejezi nemtetszését, helyteleníti, elítéli a zaklatást, megtörheti a folyamatot. Ha munkahelyi közegről beszélünk, a mindenkori vezetők felelőssége megkérdőjelezhetetlen, de az érintettek közvetlen munkatársainak is jelentős szerepe lehet a bullying megállításában. Ehhez viszont közbe kell lépni, véleményt kell nyilvánítani, el kell ítélni azt.

Kezdő orvosként én is voltam bullying áldozata – hiszen napjaink egészségügyi társadalma sem különb bármely más emberi közegtől, sőt, híres-hírhedt mértékben tekintélyelvű, hierarchikus és olykor kegyetlen.

Világosan emlékszem arra a stresszre, amit néhány – rangban tán felettem álló, de emberileg semmiképp sem különb – kolléga váltott ki bennem munkába állásom környékén. Naponta többször kellett elviselnem a gúnyos odaszólásokat, a megalázó helyzeteket, olykor a nyilvános megszégyenítést vagy a fennhangon tett megjegyzést, hogy „talán át kellett volna gondolnom, erre a pályára való vagyok-e?”. Mindez olyan mély szorongást okozott bennem, hogy nem maradt energiám arra, hogy javíthassak a mindennapi működésemen, tanulhassak, beilleszkedhessek a közegbe, amiből valóban kilógtam. A pályakezdés miatt eleve tele voltam félelemmel és kétellyel, és mindez ezerszeresére nagyítódott az engem ért verbális sértegetések fényében.

Lehet nemet mondani rá, sőt kell is  

Végül az idő, néhány támogató sorstárs, a bennem lassan felülkerekedő méltóság és büszkeség valamelyest oldott a feszültségemen, de igazi gyógyírt a közegváltás adott: megismerhettem, milyen egy igazán támogató, kollegiális, egymásra odafigyelő munkahelyi társaságnak a tagjává válni, ahol a bullying nemhogy nem elfogadott, hanem egyenesen tilos. Mintát láttam arra, hogy lehet ezt jól is csinálni.

Bár sosem felejtem el, milyen volt egy munkahelyi bullying áldozatának lenni, valójában hálás vagyok érte. A példán keresztül megtanultam, milyen NE legyek sosem másokkal, és megtanultam, mennyit segít egy frissen érkező szorongásának oldásán, beilleszkedésén a valós támogatás, a türelem és az elfogadás, javítván ezáltal a munkateljesítményét is. Ezt az érzékenységemet talán sosem szereztem volna meg, ha nem kell felnőtt fejjel, friss diplomásként, hónapokon át a saját bőrömön elviselnem az egzecíroztatásomat.

Akárhogy is, a bullying nem oké. Vegyük észre, bárhol is látjuk, és ne feledjük szerepünket: rajtunk is múlik, hogy megtelepszik-e egy emberi közösségben, amelynek része vagyunk.

Máté-Horváth Nóra