–

Ülök a gép előtt, lassan az egész nyarat átdolgoztam, idén még nem dugtam a lábam a Balatonba. Istenem, mit nem adnék egy jó kis semmittevős nyaralásért! Döglés a vízparton, barnuló hátam, büfékaja, visszhangzó passzusok a regényből, amibe beletemetkeztem, kedvenc embereim körülöttem. Meddig bírnám vajon? Nem szokott sokáig menni. Nem mintha képtelen lennék a pihenésre, de a teljes passzivitás nem nekem való. Sem a személyiségem nem teszi lehetővé (mint azt nem olyan rég felfedeztem), sem a neveltetésem. 

Útra kelni egyenlő kalandot keresni, élményt szerezni. Nem azért indulunk el, hogy bezáruljunk. Körülnézni megyünk, megismerni, megkóstolni, megszagolni, megjárni és megélni.

Ha az idő valahol véges, akkor végképp ki kell maxolni. Nekem azt kellett  megtanulnom, hogy ebbe viszont beletartozik az is, hogy időnként csak üljünk, és hagyjuk, hogy minden szeglet, hang és illat leülepedjen. Felfedezni és mélyre szívni egyformán fontos. Még ott, helyben.

Mutatom

Huszonévesen jártam először Hollandiában. Amszterdam már akkor is Európa egyik legmenőbb városa volt, mindenki látni akarta. Amszterdam nem a passzív pihenésről szól, oda nem aludni jár az ember. Nem is emlékszem, mit láttam akkor belőle (nem, nem azért, mert nem voltam magamnál), csak arra emlékszem, amikor átruccantunk Hágába. Meg akartunk mártózni a tengerben (különösen meleg április volt), de az éhség hamarabb utolért minket. 

Egy tágas teret képzeljetek el század eleji, díszes épülettel – úgy nézett ki, mint egy régi kaszinó. Hófehér stukkókat a ragyogóan kék ég előtt – Abbáziát hittem addig ilyennek. Átlagos holland munkanap, amikor emberek jönnek-mennek előttünk. Mi meg letelepedtünk egy olasz kávézó teraszára, és ott ragadunk úgy három órára. Néha kirendeltünk egy újabb előételt. Csak bámészkodtunk, és hagytuk, hogy az a tér megtörténjen velünk. Hogy örökre bevésődjön. 

Aztán egyszer csak felálltunk, tettünk három lépést, és az épület mögött ott volt a beach – így emlékszem (és többé nem jártam Hágában, hogy le tudjam lecsekkolni). Ha lett volna akkor okostelefonunk GPS-szel, nincs az idillnek ez a váratlan meglepetése, az ücsörgés egy tulajdonképpen jelentéktelen helyen. Utána már voltam olyan laza, hogy levegyem a pólóm és a melltartóm, és ne csak a fehér hasam süttessem a holland irodisták között a homokban, az ő ebédszünetükben. Ennek a kettőnek volt értelme abból az „amszterdami” útból.

Menni és menni

Egyébként az az ember vagyok, aki reggeltől ágyba zuhanásig gyalogol, ha kimozdul az életéből. Be kell, lássam, kicsit rá is kattantam az okostelóm lépésszámlálójára. 18 ezer lépés alatt úgy érzem, „nem futottam ki magam”, van még bennem kilométer. Viszont fölötte átlépek a kizsigerelés tartományába, amit a szabadságom alatt hülyeség elkövetni.

De róni az utcákat, bámulni az épületeket, elveszni a kirakatokban, fél napig keresni a megfelelő helyet, ahová érdemes beülni – elemi igényem, ha utazom. Igazi turista vagyok, akkor is, ha ciki. Minden utcasarkon úgy érzem, hogy a következőig még muszáj elmenni, mert ott valami izgalmas vár.

Fáj otthagyni a városokat, mielőtt be nem kebeleztem minden színüket, arcukat, zamatukat. Akkor is, ha képtelenség. Akkor is, ha tudom, hogy nem utoljára látjuk egymást.

Az segít csak az ilyen emberen, ha valahová tényleg visszatérhet.  

Ha majdnem úgy járhat egy helyre, mint a Balatonra. Természetesen. Időről időre. Régi ismerősként, félig-meddig hozzátartozóként. És akkor persze mindig valami mást tapasztal. Már nem kell kipipálni a fő látványosságokat, már nem telik idő azzal, hogy megértsük a város szerkezetét. Már vannak kedvenc helyeink (ha nem is törzshelyek), „szokásaink”, azt is pontosan tudjuk, mit akarunk aktuálisan látni vagy csinálni. Ahogy egy-egy könyvhöz vissza-visszatér az ember, úgy kell az úti célokhoz is.

„Hegyek között-völgyek között”

A másik megoldás az olyan megveszekedett aktívoknak, mint én: a természet. Nem folyton a civilizációs ingereket hajszolni meg kultúrát falni, hanem a nagy csöndbe (ami persze tele van zajjal és zörejjel, tulajdonképp zenével) átlépni. Minden alkalommal rájövök, hogy az igazi kikapcsolódás a természetben ér. Erdőben nem lehet passzívan pihenni. Hegyek között, folyó mellett, tavak közelében nincs olyan, hogy az ember csak ül a fenekén.

De olyan sem, hogy a fejedben reggeltől estig vágtában peregnek a képek.

Izland ma a világ egyik legkedveltebb úti célja, pedig nincs egy rendes múzeuma, nincs teraszos kávézója, nem süt a nap (vagy ha igen, az még hidegebb időt jelent), és nincs valami fényes építészete sem. Természete az van, de nincsenek még fái, erdői sem. Van helyettük kopár táj meg rengeteg vízesés, és olyan gleccserek, gejzírek, sziklák és vulkánok, hogy a fél világ ott tolong már, mert látni akarja. És még senki nem panaszkodott a rossz időre. Izland feltölt hosszú időre, mert igazi, és mert megmutatja, ki is az ember a természethez képest. 

Itt minden szép, minden jó

Nem tudom, mit jelent passzívan nyaralni, mert nem tudom, mit jelent passzívan élni. Nem tudom, milyen lehet, ha az ember nem visz magával régóta vágyott könyveket az utazásra; ha nem rohangál a gyerekei után reggeltől estig; ha nem akarja nekik a világot megmutatni; ha nem megy velük a vízbe játszani; ha nem keresi a legjobb vendéglőt a környéken; ha nem kíváncsi arra, mi van a külvárosban; ha nem szereti a poros utat róni; a fákon a turistajelzést követni; ha nem csomagol szendvicset az útra; ha a helyiekkel nem elegyedik szóba, csak ül egy szállodában, a medenceparton koktélt szopogatva, a pedikűrözött lábfejét fotózva és az esti korzózásról ábrándozva.

Pedig minden érdekes a világon, nincs olyan hely, amit nem érdemes megismerni. Csak az a kérdés, jelen akar-e lenni az ember ott, ahol éppen van. Semmi sem lehet fárasztóbb, mint ez elől menekülni.  

De majd elmesélem, hogy sikerült az egyensúlyt megtalálnom, mert amint most kiteszem a pontot, úgy elhúzok a városból, hogy mire kimondom: csá!, már a nyomomat sem látjátok. Majd küldök képeslapot!

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Tais Policanti