Busz 1

Állunk a nagy fehér, bérelt busz mellett, nyüzsgés, zsivaj. Kirándulni mennek, három napra, hiszen ők már hatévesek, elsősök. Még egyszer elsorolom neki, mire figyeljen, hogyan vigyázzon, és mire gondoljon, ha esetleg hiányoznánk neki… Mert nem lehet telefont vinni, sőt, mi sem „zavarhatjuk őket”.

Az osztály most csak egymásra figyel és kikapcsolódik. „Kapcsolódjunk ki mi, szülők is” – üzeni a tanárnő.

Ez hülyeség! – dohogok magamban, nevetségesnek tartom, hogy három napig arra kell majd gondolnom, hogy „csak nehogy mégis telefonáljanak”, mert akkor baj van. Még egy puszi, egy ölelés, egyeztetik, ki kivel ül… és már fent is vannak a buszon. 

Utazás előtt
Utazás előtt

A sötét üvegen át nem látom, hova ült, rohanok körbe, kémlelem az ablakokat, míg el nem kapom egy integetés erejéig, és már mennek is. Én meg persze sírok. Tiszta hülye vagyok, érzem, mert a többi szülő nem sír, néznek ők is a busz után, integetnek, mosolyognak.

Törölgetem a könnyeim, jó lenne, ha nem látnának így, „ciki vagyok”.

Persze… néhányan észreveszik, elhangzik pár súlytalan vigasz. Kedvesek, és nem tehetnek arról, hogy én ennyire mélyen élem meg a dolgokat. Ő sem tehet róla, aki minden bizonnyal vidáman traccsol a nagy fehér buszon, úton az autópálya és egy tartalmas, izgalmas kirándulás felé. Aztán megy mindenki a dolgára, megyek én is. „Pár nap múlva találkozunk” – mondjuk egymásnak búcsúzóul.

Busz 2

Állunk a nagy kék, BKK busz mellett. Nincs nyüzsgés, nincs zsivaj. A megállóban egy nagyon rossz állapotban lévő hajléktalan ül. Nem úgy néz ki, mint aki felszáll majd a buszra. Rajta kívül csak pár fiatal várakozik, fáradtnak tűnnek, érthető, péntek este van. Én is elfáradtam, dolgos hét volt ez is, csak lekísértem őt a buszhoz, hogy legalább addig is együtt legyünk és dumáljunk.

Későn értem haza, ő már épp indulni készült. Megmutatta a finom sminkjét, megdicsértem, hogy mennyire csinos. Elsorolta, hogy mi lesz a programjuk, hogy merre megy és kikkel, esetleg iszik egy pohár rozét, és lehet, hogy beleszív valamelyik  osztálytársának a csajos cigijébe, de csak pár slukkot.

Ne aggódjak, a füves cigibe viszont nem fog, megfogadta, és be is tartja.

Hablatyolok valamit arról, hogy „szerintem a normál cigibe se nagyon kellene, hiszen tudja, hogy mennyire káros és büdös, de ő majd eldönti”.

Telefon van, nem is kérdés, hogy viszi-e magával, kérem, hogy hívjon bármikor, nyugodtan, itt már nincs tanárnő, aki ezt megakadályozhatná. Felszáll, leül az ablakhoz, nem sötét az üveg, tisztán látom őt. Megköszönöm, hogy őszinte velem, és azt kívánom, hogy érezze jól magát. Megnyugtatóan visszainteget.

Eltelt tíz év
Eltelt tíz év

Kigördül a busz a megállóból, nem megy messzire, nem megy az autópályára, csak a Széll Kálmán térre. Ott találkozik a többiekkel.

Egyedül maradok a végállomáson, nincsenek integető szülők, nincsenek vigasztaló szavak.

Azt kívánom, bárcsak itt lenne a többi szülő is velem. Nem sírok. Legalábbis nem úgy, hogy csorognának a könnyeim. Ez valami egészen más… itt belül. Hiszen kívül is az. Ez már egy tíz évvel későbbi „osztálykirándulás”, ők már tizenhat évesek, igaz, hogy megint elsősök, de már a gimnáziumban.

Hazasétálok, és közben arra gondolok, hogy mennyire haragudtam arra a nagy fehér buszra tíz évvel ezelőtt, most viszont azt kívánom, bárcsak újra ott állhatnánk mellette…

Riesz Eszter