–

Vasárnapi virágvásár. Közepesen semleges élmény, van ennél érdekesebb, az biztos. Rengeteg paradicsompalánta, kaktuszok és divatos kerti növények – meglepően drágán. Lassan csordogál a délelőtt, amikor egyszer csak azt hallom, hogy hangosan szidni kezdik az anyámat.

Előfordul ilyen az emberrel, ha valami olyat tesz, amit nem kellene, vagy éppen olyat, amit nagyon is kellene.

Olyan azonban ritkán fordul elő, hogy úgy szidják az anyját, hogy  éppen ott áll mellette, és tényleg őt szidják.

Mert hozzányúlt a húsevő növényhez az istenadta. Ki akarta próbálni, hogy a Vénusz légycsapója tényleg olyan gyorsan összezárja-e a csapdáját, mint ahogyan azt írják? Hogy nyugdíjas korában van-e olyan gyors, hogy el tudja rántani az ujját időben, vagy nem? Kíváncsi volt, mint egy gyerek, pedig már idős nagymama. És ezt tilos volt a kofa úr szerint.

Kofa úr nagyhangú, magas, napszemüveges, haját lófarokban hordja, és láthatóan szeret mérgeskedni. Ordít anyámmal, hogy miért nyúl hozzá, miközben ki van írva, hogy nem szabad.

És valóban, ott kornyadozik egy ártáblához hasonló kis táblácska a növénykék között, rajta centis ákombákom betűkkel, hogy „Ne piszkálj!” Ordít anyámmal, hogy „már ki tudja, hányadik ember nyúl a növényhez, miközben azt nem szabad, hiszen tönkremegy”. „Dehogy megy ettől tönkre!” – válaszol anyám, aki úgy tudja, hogy egy ilyen csapda többször is ki tud nyílni. Erre kofa úr már bömböl, hogy „honnan tudja ilyen biztosan?”, anyám csöndesen legyint, hogy esetleg onnan, hogy „neki kertészmérnök az eredeti foglalkozása”, de hagyjuk is, odébb áll egy másik standhoz. Kofa úr tovább pöröl, hogy „most nézzék meg, nem normálisak az emberek, szinte nincs már egyetlen ép növénye sem, mert mindegyiket megnyomorgatják ezek a nulla IQ-val rendelkező ostoba népek”.

Én mélyeket lélegzek, azon dolgozom, hogy ne vágjam kofán az urat, ez sikerül is.

Szedegetem össze a gondolataimat, hogy miként lehetne a kofa urat továbbképezni marketingből, esetleg megkérdezni tőle, hogy a húsevő növények mennyire vannak már hozzászokva a kurvaanyázáshoz. De kofa úr még mérgeskedik, fel-alá járkál a növényei mögött, mint egy oroszlánszelídítő, aki épp most vert vissza egy durva és alattomos támadást, és még tartania kell az alfahímes pózt. A tombolisták ilyenkor még nem fogékonyak a jó szóra, ezt a boltok hűtőpultjai előtt hisztiző gyerekekről is tudjuk.

Közben hallok egy apukát, aki az ovis gyerekével veszekszik, mert a komisz kölyök hozzá akart nyúlni a húsevő növényhez, pedig ki van írva, meg ő is szólt előre. Kofa úr tehát alvállalkozókkal dolgoztat immár, ügyesen kiszervezte a korholást, dominálja a piacot, már csak azt kellene valahogy megoldani, hogy valaki vegyen is valamit nála.

Anyám közben a távoli paradicsompalánták között nézeget, látszólag túl van a légycsapós krízisen, én pedig elképzelem, hogyan lesz kofa úrból egyszer értelmes, ép lelkű ember.

Hazamegy a vásár után, megszámolja bevételét, leltárba veszi kornyadozó, megtapogatott húsevő növényeit. Elfáradt a mai bosszankodásban, amit a vásárban átélt a bámész piszkálékony embertársaitól. Megnézi, hol tart, és rájön, hogy nem pont ezt álmodta annak idején. Felidézi magában a kezdeteket, amikor még csoda volt számára minden olyan növény, ami valahogy állatokat csalogat magához. Eleinte nehezen hitte el, hogy van ilyen, de mikor először kipróbálta, hogy a Vénusz légycsapója tényleg összecsukódik, ha hozzáér, akkor örökre a szívébe zárta ezeket a növényeket, és úgy érezte, ennek szenteli életét.

Mert igen, ő is kipróbálta, hiszen át akarta élni azt, amit nehéz elképzelni.

Ezek szerint minden vevőben pont az a gyermeki kíváncsiság él, ami az ő életét új pályára állította!

És akkor rájön, hogy nem mindenki hülye a piacon, hanem csak egyvalaki, de az nagyon.

Hogyan is képzelhette, hogy a nézelődők nem fogják piszkálni a növényeket, hiszen ő tette ezeket a pultja első sorába! Olyan alacsonyan sorakoznak az ő féltett kincsei, hogy a kisgyerekek az orruk előtt látják. Azok a kicsik, akik nem tudnak még olvasni. És rájön, hogy a pultját néző embereket rabul ejti a látvány, és nem veszik észre az aprócska táblát, ahol kéri szépen őket, hogy ne nyúljanak a növényeihez! Mert honnan tudná mindenki, amit ő gondol, hogy nem jó kimeríteni ezeket a légycsapókat fölösleges teszteléssel. Hiszen ez csak neki evidens, mindenki másnak újdonság!

Másnap reggel aztán felkel, készít egy nagy rajzot, ami arra figyelmeztet, hogy a növény megszenvedi a piszkálást, ezt fogja odatenni a pultra, hogy az ovis és a gyengén látó idős ember már messziről észrevegye. És kitalálja, hogy az érzékeny növényeit a biztonság kedvéért a pult hátsó részére fogja tenni, ahol még láthatók, de nem lehet könnyen hozzájuk férni. Esetleg egy magasabb dobozra kitesz egy példányt, hogy közelről is meg lehessen nézegetni, ez ott lesz mellette, és ezen mutogatva fog lelkesen mesélni arról a csodáról, amire mindenki kíváncsi. És már mosolyog magában.

Amíg így elképzelem őt, magam is kofa úrrá változom. Rájövök, hogy hány olyan helyzetet gerjesztek magam körül, ami miatt mérgeskedni szoktam.

Hány figyelmeztető táblát kellene rajzolnom, hogy mindenki értse, mik azok, amik nekem fontosak.

Hiszen nem olvasnak a gondolataimban, miközben hálás lehetnék nekik, hogy érdeklődnek aziránt, amit én is szeretek.

Ha kofa úr észreveszi anyámban önmagát, és ha én megpillantom magamban a bennem élő kofa urat, kicsit talán nyugodtabb lesz a világ.

És a légy zümmögését is meg lehet hallani, ahogy közelít a Vénusz légycsapójához.

Kökéndy Ákos

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ DNY59,  shene