Szellő a bőrömön. Esőillat. Hópehely az orrom hegyén. Hullámok a talpam alatt. Vágta a mezőn. Vihar elől bekuckózás. Fakopáncs a szemközti akácfán. Orgonaillat. Tavasz. Nyár. Ősz. Tél. Nappal. Éjszaka. Ezek mind természetesek számunkra. Mint ahogy az is természetes, hogy reggel felkelünk, élünk, hogy a szeretteink is élnek, egészségesek. Pedig valahol mélyen, tudjuk, hogy minden mulandó, halandó. Mi is. A szeretteink is. Törékenyek vagyunk. Mint ahogy a természet is.

Anyaként erre jöttem rá. A természet, az anyatermészet olyan csodákkal, szépséggel ajándékoz meg minket, ami szavakban nehezen kifejezhető. „Csupán” az élet, amit ad nekünk. A városokban élve olyan szinten eltávolodtunk tőle, hogy el sem hisszük, hogy a szemét, amit kidobunk, hol landol.

Úgy érezzük, a vásárlás, non-stop beszerzés a kulcs a boldogsághoz, minél több mindent birtoklunk, annál jobb lesz.

Érdekes. Ehhez képest én pont a fordítottjában látom a kiutat.

Utálom hogy az instant örömök, az eldobhatóság dominál. A kapcsolatok is eldobhatók. Minden. Semmiért ne kelljen küzdeni. Könnyítse meg az életünket minél több eszköz. Lehet, hogy én vagyok furán összerakva. De számomra örömöt okoz minden peluscsere. Minden alkalommal eszembe jut, milyen klassz, hogy nem kerül a kukába.

Amikor környezetbarát szerekkel mosok, mosogatok, takarítok, boldoggá tesz, hogy nem ártok vele senkinek.

Amikor alufólia helyett méhviaszos csomagolót, műanyag helyett bambusz szívószálat, papír helyett textil zsepit, tampon vagy eldobható betét helyett moshatót, vagy intim tölcsért használok, amikor a boltba kicsi, nagy vászontáskákkal és tárolódobozkákkal megyek, amikor a termelői piacon vett, még forró kenyeret rögtön a nádkosaramba teszem, amikor vegán ételt készítek, flakonos tusfürdő és sampon helyett szappant használok, lekapcsolom a villanyt, fürdés helyett röviden tusolok, ásványvíz helyett csapvizet iszom, kerülöm a pálmaolajat, fast fashion bolt helyett turiban vásárolok, amikor a vacak minőségű plasztik csillivilliségek halmozása helyett kevés, ám tartós, fantáziát megmozgató, szép természetes anyagból készült játékokat veszek, filc helyett krétával, ceruzával rajzolunk, szelektíven gyűjtjük a minél kevesebb hulladékot, akkor Minden. Egyes. Alkalommal. örömöt érzek. Hogy nem ártok.

Ha szemetet látunk a játszótéren, felszedjük.

Ha látunk valakit, aki épp szemetel, szólunk neki, segítünk kukát keríteni.

Ha a tónál sós puffancsot akarnak dobálni a kacsáknak, jelezzük, hogy ezt nem kéne.

Ha találok valami újabb megoldást, amivel kiválthatok bármilyen káros hatást, én arra rárepülök.

A gyerekeink is ebben a szellemben nevelkednek.

Egyesek kinevetnek. Van, aki indulatos lesz tőle, mondván hogy van elég baj, tennivaló, mit kell tetézni. Van, aki szerint ez „beteges, nem normális, nincs jobb dolgom?”.

Talán igaz, talán tényleg túlzottan próbálok tenni valamit. Mondhatni ezobioökorexiás vagyok. Vállalom.

De én legalább teszek valamit.

Aki gyönyörködött már tájképben, úszott már a tengerben, mondta már orángutánra, hogy „húdecuki”, annak nem tudom elhinni, hogy fontosabb az a tíz másodperc, amíg elöblít egy újra használható szívószálat.

Kevesebb vacak kell az életünkbe, a szó szoros és átvitt értelmében is kevesebb szemét, kevesebb eldobható.

És nem kifogás, hogy drágább a fajáték, a viaszos csomagoló, a mosható pelus, mert ez szimplán nem igaz. Vagyonokat költünk el az évek során vackokra, míg ezen tartós tárgyak nagy részét csak egyszer kell megvenni, vagy sok-sok évente lecserélni. Az áruk minden esetben megtérül.

A ráfordított időt, energiát pedig a törődés, a szeretet itatja át, aminek igencsak hiányát szenvedjük manapság. Törődésből, szeretetből, szépségből sosem elég.

Kapcsolódni kell egymáshoz, a tartós örömökhöz, a természethez. Ahonnan származunk. Ami nélkül meghalunk. Ha nem mi, a gyerekeink vagy az unokáink biztosan.

Szabó Anna Eszter