Így maradtam le az igaz szerelemről, de találtam valami mást, ha csak kis időre is – Rendhagyó útinapló Veronából

–

A reptér annyira hatalmas, hogy belső járatokkal visznek át bennünket az egyik terminálból a másikba. Ezek a járatok leginkább a metrókhoz hasonlítanak, csak kisebbek és modernebbek, mármint az itthoniakhoz képest, meg ülések sincsenek bennük. A reptér fullos és modern, még sohasem jártam Münchenben, most is csak eddig jutottam. Négy órán keresztül várakozunk, türelmesen, mintha nem volna jobb dolgunk, mintha most itt lenne a legjobb a világon. Bevallom, jó épp most elszakadni otthonról egy kicsit.

A négy órát alaposan kihasználom, írom a könyvem, átdolgozom az egyik fejezetet, mert eszembe jutott valami sokkal jobb az egyik részhez. A fülemben Nirvana szól, az MTV Unplugged in New York felvétel az írós zeném, mert eléggé hangos, hogy ne halljam a világot, annyira viszont nem harsány, hogy elterelje a gondolataimról a figyelmet.

Utazunk Veronába a magyar médiacsapattal, stylistokkal, újságírókkal, operatőrökkel, fotósokkal és bloggerekkel, megyünk megnézni az új Calzedonia fürdőruha-kollekciót. Valaki most egyből azt gondolja, milyen klassz kis csajos program ez, mások meg, hogy mennyire mázlista vagyok. Amúgy talán az vagyok, ez már nekem is eszembe jutott egyszer.

Sosem jártam még Veronában. Sosem utaztam még egyedül.

A médiacsapat tagjaival sem találkoztam még, látásból ismerjük csak egymást, legfőképpen a munkáink alapján. Nem beszélgetünk odafelé, mindenki magába fordulva várakozik, olvasunk, írunk, szörfölünk a neten. Mire Veronába érünk, valamennyire oldódik a hangulat, elfoglaljuk a szobáinkat, átmegyünk az ötszáz méterre fekvő étterembe, és a prosecco-parmezán-serrano szentháromságában ismerkedünk tovább.

Annyi csak a baj, hogy kevés az idő, nem lesz érkezésünk ma várost nézni, mert hatra oda kell érnünk a show-ra, pedig nagyon szeretném megnézni Júlia erkélyét, ahová állítólag mindig méteres sorok állnak, és félelmetes az erkély melletti fal előtti zsúfoltság. A szobámban még van időm pihenni, kicsit kinyújtózni az ágyon. Előveszem az ékszereket, amiket külön erre az estére magammal hoztam, próbálgatom őket a ruhámhoz, és örülök neki, hogy ez a két nap a valóságról való lekapcsolódásról szól. Nem akarok híreket olvasni, nem akarom tudni, hogy mi van itthon. Mégis elér engem is az információ, hogy bezárják a Magyar Nemzetet és a Lánchíd rádiót. Hát megkezdődött – gondolom magamban… vagyis folytatódik.

Egy órával később transzferrel megyünk a bemutatóra, megnézzük a divatkiállítást a fürdőruhákból, és a kreátorok terveiből, majd elfoglaljuk a helyünket szinte teljesen elöl. Elkezdődik a fél órás látványkavalkád, baromi csinos nőkkel, eszméletlen táncosokkal (van közöttük egy hosszú hajú fiú is), és csak ámulunk, meg összemosolygunk a többiekkel, hogy hú ez mennyire állat.

A show utáni fogadáson és partyn kissé zavartan ácsorgunk a többiekkel. Zavarban vagyok még én is, aki azért élete során viszonylag ritkán mondhatta volna ezt magáról. Érzem, hogy ez nem annyira az én terepem, itt mindenki elképesztően stílusos és divatos.

Minden, amit a merészségről, a stílusosságról és a divatról gondoltam eddig, meg kell szoroznom legalább tízzel.

Van itt japán delegáció, amerikai, portugál, orosz... na meg mi, magyarok. Vannak feketék, sárgák, fehérek, vörösek, melegek, heterók, ki tudja, milyen beállítottságúak, kicsik, nagyok, közepesek. Közben azon gondolkozom, hogy álldogálok még itt egy kicsit, nézegetem ezeket a szép embereket, aztán visszamegyek a szállodába, átöltözöm, és nyakamba veszem a várost.

Ezt a tervem viszont két táncos fiú szakítja meg, akik elkezdenek a fotófal előtt táncpárbajozni, ahol néhány perce még menő bloggerlányok pózoltak a kameráknak. Egy perc alatt ujjongó tömeg verődik köréjük, mindenki őket videózza, tapsolnak, éljeneznek nekik, és ezzel rendesen megcsinálják a bulihangulatot. Már nincs is kedvem lelépni, inkább kérek egy Moscow Mule-t.

Az egyik fellépő táncos ráadásul hátközépig érő, göndör hajú, két méter magas férfi. A japán bloggerek sorban állnak előtte, hogy szelfizhessenek vele.

Én meg nem merek hozzá odamenni.

Reggel felkelünk, a nyakunkba vesszük a várost, és végre elmegyünk Júlia erkélyéhez, ami fél kilenckor nyit, és még nincs ott egy lélek sem. Van helyünk és időnk fotókat meg videókat készíteni, új haverom, Irina megfogdossa az erkély alatt álló Júlia-szobor melleit, és arra biztat, hogy tegyem én is.

Azt gondolom magamban, hogy vajon mikor szól ránk a kapubejáratban álló biztonsági őr, hogy itt taperolja Irina a szobrot, de oda se bagózik az ember, én meg mondom neki, hogy dehogy fogom meg a mellét, hagyjon már. Persze később kiderül, hogy ez egy hagyomány, vagyis úgymond szokás:

aki Veronában jár, az feltétlenül menjen el Júlia erkélyéhez, és fogdossa meg a szoborlány mellét, mert akkor isten bizony megtalálja az igaz szerelmet!

Na, tessék, így maradtam le erről is. Mármint az igaz szerelemről, rajtam már ez a legenda se fog megkönyörülni...

(Kattints a képre, és lapozható lesz a galéria:)

Sétálunk vissza a szállodába, állunk a zebránál, piros a lámpa. Az utcából kanyarodik ki egy busz. Rajta egy muszlim nő, nagyjából velem lehet egyidős. Nézi, hogy vagyok felöltözve, látom, hogy tetszik neki a ruhám, majd a szemembe néz, és elkezd mosolyogni a kendője alól. Visszamosolygok rá. Aztán ő erre nagyon megörül és integet nekem.

Én pedig visszaintegetek.

Szentesi Éva

(A kiemelt képet köszönöm Emmer Szabinának. A többit én készítettem.)