Nekem igenis fáj

Hiába járok példaszerűen a vizsgálatokra, mégis minden évben már jó előre izgulok, és szeretnék mihamarabb túlesni az egész macerán. Mert annak élem meg. A mammográfia nekem fájdalmas, egyesek szerint azért, mert a kismellűeknek ez rosszabb, de ez egyáltalán nem biztos, hogy így van, szerintem van olyan nagymellű nő, akinek szintén kellemetlen, ahogy két lap közé préselik a mellét. Azt sem szeretem, hogy viszonylag sokat kell várni az eredményekre, és addig izgulhatok, mi újság. Idén pont ezért nem is a megszokott mammográfiára jelentkeztem be, hanem egy komplex szűrésre, amiben a mellpréselős vizsgálaton kívül az ultrahang is benne foglaltatik, annak azonnali eredményével. A kórházban, ahol a vizsgálatot végzik, elég hamar sorra kerülök, jóformán még fel sem készültem rá, de máris a kápóként szigorúan rám morduló, termetes fiatal nő kezei között találom magam. Talán még soha nem fájt a vizsgálat annyira, mint most, szerencsétlen melleim felváltva lapulnak ki annyira, hogy a farmeremet markolom, nehogy elsírjam magam a nő előtt. Persze erre általában azt mondják, hogy „ne nyavalyogjon, ez nem fáj”, de nekem igenis fáj, és mivel mindenkinek más a fájdalomküszöbe, jó lenne, ha elfogadottá válna, hogy ami az egyiknek semmiség, az a másiknak pocsék érzés. Mielőtt kiszabadulnék a kínzókamrából, a nő utasít, hogy ne is öltözzek fel, menjek a szomszéd szobába az ultrahangra. Az asszisztensnő felfektet az ágyra a készülék mellett, én meg remegve fekszem percekig, miközben a szakorvosra várok. Nem vagyok nyugodt, és azt is tudom, hogy ez is kínlódás lesz, mert nagyon érzékeny vagyok, ami ugyan az ágyban a férjemmel szerencse, itt most komoly erőpróba. Úgy is lesz, amikor elkezdődik végre a vizsgálat, az orvos nem érti, miért ficánkolok, miért nem tudok ellazulni és nyugton maradni. Már folyik a hónaljamból a víz, amikor elkezd kérdezgetni, volt-e a családban daganatos megbetegedés. Sorolom az eseteket, tulajdonképp a családom életét az idegen nőnek.

A nagymamám mellrákját taglalom épp, amikor megszólal; „Hát, én most sajnos látok itt valamit.”

Rövid az élet?

Ez tényleg az a helyzet, amikor lelassul az idő, és emiatt minden, ami történik, örökre az agyadba vésődik, teljes vizualitásában. Ahogyan oldalra fordítom a fejemet, és látom, amint a nő mutatja a kis fehér nyíllal a fekete foltot, és azt mondja, „körülbelül egy centi”. Aztán kiesem a pillanatból, és máris ott a kétségbeesés a könnyekkel, meg az első gondolatom. „Istenem, a kicsi fiam”… Majd jön a következő kérdés, „megcsináljuk-e azonnal a biopsziát vagy visszajövök később?”. Utálom a gondolatát, hogy egy tűvel a mellembe szúrnak, de egyből rávágom zsigerből, hogy „persze, legyen most. Csak hadd szóljak a férjemnek!” Erőt kell merítenem, és ő kint vár rám. Megkérdezte, hogy lemondjon-e egy programot, vagy megoldom magam, és nagyon örülök, hogy az ösztönöm azt súgta, idén jöjjön el velem. Hívom, hallom, cseng a telefonja kint a váróban. Meghallom a hangját, és már bőgök is, megütközve rakja le.

Aztán megint az asztalon fekszem, és megint a farmeremet markolom, a tű nagy, és hiába mondják, hogy „ez most tényleg nem fáj”, nekem igenis fáj.

Az egész délelőtt fáj, akkor is, ha tudom, hogy ez még nem kell, hogy rosszat jelentsen, és többnyire tényleg nem jelent rosszat.

Forgatókönyvek az agyadban

De sajnos, ahhoz, hogy ez, vagy ennek az ellenkezője kiderüljön, még hosszú napokat kell várni a szövettani eredményre. Napokat, amikor ugyanúgy dolgozni kell, a kisfiamat ellátni, lehetőleg úgy, hogy semmit ne vegyen észre, mert felesleges lenne őt terhelni ezzel a – felnőtteknek sem való – bizonytalansággal és várakozással. Nappal elfoglal a munka, este a leghülyébb netes tartalmak terelnek el, éjszaka viszont semmi sem segít, alvás nélkül, ébren, sírva telik az idő. Hiába akarsz tudatos lenni, és nem agyalni, ez kivitelezhetetlen, legalábbis én még nem vagyok azon a szinten. Mivel az már biztos, hogy ami ott van a jobb mellemben, azzal akkor is foglalkoznom kell majd, minimum a megszokottnál gyakoribb szűrővizsgálatok erejéig, elkezdem keresgélni, milyen alternatívái vannak ennek. Abban biztos vagyok – szakértők véleménye nélkül is –, hogy a mellpréselős mammográfia nem fog használni, ha nem éppen árt. Így találok rá a CT-lézermammográfiára (Computed Tomography Laser Mammography). Ez a vizsgálat minden olyan kellemetlenséget mellőz, amit egyébként elszenvedne az ember, ráadásul nincsen semmilyen mellékhatás, és bármikor megismételhető. A másik felismerés, amire a várakozás napjaiban jutok, hogy létezik egynapos teszt, azaz, ha felmerül a gyanú, és biopsziára kerül sor, akkor nem kell az átlagos két hetet kivárni, és addig egy szintén nem éppen egészséges, extrém mértékű stresszben élni. Az egynapos szövettan persze plusz pénzbe kerül, ahogy a fenti vizsgálat is, de legalább eldönthetem, megér-e 20-30.000 forintot, vagy rendíthetetlen nyugalmú ember vagyok, aki magas fájdalomküszöbbel rendelkezik, és maradok a jól bevált rendszernél. Számomra nem kérdés, mi mellett voksolnék.

Az én történetem vége

Amikor már minden lehetséges verzió lejátszódott a fejemben, és az egész család végiggondolta titokban, mégis mi lesz, ha Az lesz, megérkezik a leletem. Vártunk már sok leletre, jó párszor éltük át ugyanezt, csak éppen mindig más volt a főszereplő. Klári nagymamám, aki túlélte a holokausztot és három szívinfarktust, a mellrákot is legyőzte, igaz a bal melle bánta. Apám nyolc éve adta fel... a tágabb családra nem áll itt rendelkezésre elegendő hely.

Mire megérkezik a leletem, van időm átgondolni, mit kell még elrendeznem életem konfliktusai terén, és hol lehetnek olyan repedések, amikre nem is gondoltam eddig.

A férjem intézi az egészet, átadtam neki, tőle szeretném hallani, akár a jót, akár a rosszat. Amikor hív, és beleszól, tudom egyből, az ő történetük... mégsem az én történetem. Egyelőre biztosan nem. Édes, drága, kisfiam!

 

Kárpáti Judit