–

Épphogy elhelyezkednék az ülésemben a kis útközi pihenő után, amikor zajos papírhajtogatás közepette az ölemben találok egy Európa-térképet. A térdemen szoknyaként bukik alá Észak-Franciaország, a derekamnál Madrid, a könyökömnél Itália. A férjem nem bízik az autóba szerelt „műholdas nőben”, ennek ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy beírjuk a célt, amihez persze sokféle út vezet, de egyik sem az, amit ő elképzelt a térképei alapján. Végre elindulunk, a navigáció végzi a dolgát, és vígan haladunk a sztrádán, amikor oldalra pillantok, és az ideges pislogásból már tudom, hogy kezdődik a buli. A férjem precíz útiterveit ugyanis egyetlen navigáció sem képes követni. –„Juditka, vedd már elő azt a térképet!” – rivall rám, és kuszán égnek áll a haja az idegtől. Közben a nő elégedetlenül közli, hogy eltértünk a tervtől, és szemrehányóan hozzáteszi, hogy újra kell mindent tervezni. Persze, mert a férjem fogta magát, és kihajtott az egyik lejáraton. A nő csak nyomja a szöveget, ő meg folyamatosan fittyet hány mindenre, amit az vartyog. A képernyőn kibogozhatatlanul kígyózik valamiféle terv, ami mostanra tényleg nem vezet sehová. Alighogy elindultunk, máris idegbeteg vagyok. Nem elég, hogy tévúton járunk, de folyamatosan engem szekíroz a térképpel, aminek a vonatkozó részét szemüveggel is alig látom. Az én hibám, ha a nő hülyeséget mond, és az is, ha az út másfelé halad, mint ahogy ő elképzelte. Úttalan dűlőkön döcögünk kilátástalanul, ember által nem járt tájakon. „– Kapcsold ki a spinét, már úton vagyunk!” – mondja elégedetten, és beletörődve nézem, hogy a GPS szerint a várható érkezés időpontja két órával ugrik előre éppen.

Útdíj-idill

Önmagában az a tény, hogy autóval behajtasz egy kártyás sorompó elé, és mögéd mások is felsorakoznak – elzárva ezzel a visszafelé utat –, elegendő ahhoz, hogy szikrákkal telítődjön a levegő, és a kellő pillanatban berobbanjon. „Juditka, most hova dugjam???” – hallom a férjem hangját valahonnan kintről. A feje kilóg az autóból, a karjával nyújtózkodik. Az autó fülsiketítő sípolással jelzi, hogy szerinte így is túl közel vagyunk az automatához, a műholdas nő egyre hajtogatja, hogy haladjunk tovább. „Hát, oda, nem látod, hogy ott villog, hogy hova dugjad ???? Nem oda, a másikba, a má-sik-ba, nem bal-ra, jobb-ra !!!!” – tagolom, mintha nem lenne épeszű. „Juditka, hogy engedtek volánhoz téged, a másik a jobbra, ez a balra!!!!!!!” – miközben alaposan bevágja a fejét az ablakba. „Ez egy hülyebiztos valami, nem látsz a szemedtől????” – igyekszem visszavágni, de azért gyenge ponton talált, nem mindig jön össze a bal és a jobb. „Akkor én egy hülye vagyok” – mondja, és vérig sértődve végre eltalálja a helyes lukat. Nem ám akármivel, a lehető legnagyobb címlettel, ami a kezébe akadt. Csak azért, hogy jó legyen a hangulat, és a kaszinóban érezzük magunkat. Záporozik az apró, már deréktól kifelé lóg az ablakon, hogy begyűjtse a kétkilónyi fémpénzt. Idegből nyom egy padlógázt, én pedig szerepem szerint néma sértettségben ülöm végig a következő húsz kilométert.

Hideg vagy meleg

Nők és férfiak között a hideg és a meleg kérdése örök vitatéma. Kvintesszenciája mindennek a nyári autós utazás, amikor a kérdés: „megdögleni a melegben vagy megfagyni a légkonditól?” körül összpontosul. A magam részéről én utálok órákon át izzadni, a férjem utál a – szerinte – jéghideg levegőtől „benáthásodni”. Az út elején mosolyogva engedünk a másiknak. Nyitva a tető, az ablak, patakzanak a könnyeim, a hajamat vadul rángatja a szél, miközben hőség honol a kocsiban. Később nagyvonalúan megengedi, hogy egy darabig menjen a légkondi, és én a fejtámaszommal átadhatom magam az olvasgatásnak. Egyszer csak elindul a lelki terror. Halk torokköszörüléssel kezdi, aztán jön a köhécselés, végül tüsszögni kezd. Míg elnyom az álom, orvul elzárja a klímát, így arra ébredek, hogy a nyakamról is folyik a víz. Innentől ádáz koreográfia szerint, ő lehúz, én bekapcsol, ő kikapcsol, én felhúz. „Soha többé nem utazom veled nyáron” – vágom a fejéhez, ő pedig tudja a választ. „Ne utazz egyáltalán, ha velem ennyire nehéz.” Egyikünk sem aggódik, mind a ketten pontosan tudjuk, hogy senki mással nem tudunk olyan jól veszekedni, mint egymással. Dehogy adnánk ezt fel!

Az utastérben nincs csomag, nincs evészet!

Vannak, akik nagyon kényesek az autójuk tisztaságára. Én nem tartozom közéjük. A férjem viszont igen. Az autós utazás szabályai szerinte a következők:

– Egy utas, egy koffer

– Az utastérben nincs motyó, nincs szatyor

– Evés az útmenti autogrillben

– Palackok az italtartóban

Mire elegánsan a garázsba libbenek, ő már bepakolt, és vörös a feje a dühtől. „Juditka, mik ezek a szatyrok?” – és egyáltalán nem kíváncsi a válaszra, miközben a gyerek rollerével épp a kalapomat nyomja agyon. Tízórányi autózás után – épphogy megérkezve a hotelbe – engem nem izgat a jármű tisztasága, a balkont fotózgatom. Tüntetően lihegve becsörtet a szobába, és egy kupac szemetet tol az arcomba. „Ezt szedtem össze utánatok.” A választ úgyis tudja. „Máskor utazzunk repülővel, akkor megúszod mindezt” – és a foghegyről odavetett mondat még kerek kis veszekedéssé fejlődik.

Mert minden egyes autós balhénknak van takaros bevezetése, tárgyalása és befejezése, mindenki tudja a szerepét, az arányokat, a mértéket. Ahogyan mi veszekszünk az autóban, azt tanítani kéne. Már ha lenne esetleg olyan, aki nem tudja, mi az autós veszekedés…

 

Kárpáti Judit

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/NadyaEugene