-

Amikor szép voltam... és el is hittem

Réges-régen nem bánt már az, amit egyszer azok mondtak, akik miatt így gondolom, és mégis, milyen sokáig, milyen hosszan hatnak azok a szavak, amiket egy érzékeny szakaszban, tizenéves koromban nekem szántak. Úgy nőttem fel, hogy a szüleim egészen kiskoromtól biztosítottak róla: szép vagyok. Ültünk a vacsoraasztalnál, az édesapám megsimogatta az arcomat, és azt mondta édesanyámnak: „Fantasztikus, milyen szép homloka van". Máskor ugyanezt elmondta a kezemre, a szememre, a számra, az alakomra. Ezt tette édesanyám is, néha még talán túlzásba is vitte. Mégis, hogyan lettem akkor önmagam számára a csúnya lány? Volt időm ezt elemezni az elmúlt évtizedekben, amikor próbáltam visszatalálni a kislányhoz, akinek azt mondták, hogy szép. És ő el is hitte.

„Bocsáss meg, madárijesztő!”

Olyan tíz és húsz éves korom között lettem szépből csúnya. Hiába volt a rengeteg gyerekkori megerősítés, a tinédzserévek mégis képesek voltak mindezt elhalványítani, és olyan csúful átszínezni, mint amikor egy eredeti műre egy kontár ráfesti a tehetségtelen művét. Talán csak én vagyok ilyen érzékeny, és másokon, más személyiséggel nem ütnek ekkora léket a közepükbe találó megjegyzések?

Ezek belém vésődtek, és ha már ezer élmény, siker és emlék el is mosta őket, valahol mélyen mégis gyökeret vertek, ezért időnként még ma is elhitetik velem, hogy én vagyok a csúnya lány.

Judit kislányként...

Biztos vagyok benne, hogy az egykori gimnáziumi osztálytársam, Matyi (ma ugyanennek az iskolának az igazgatóhelyettese) soha nem tenne már olyat, hogy fejbe dob valakit egy kosárlabdával, majd azt mondja neki: ne bámuljon rá azzal a ronda fejével. Ahogyan a másik srác, Dani sem mondaná senki képébe, amikor nekimegy a lépcsőn felfelé haladva (elmés utalással az orosz irodalmi alkotásra): „Bocsáss meg, madárijesztő!”. Azt hiszem, felnőtt fejjel az a másik osztályba járó fiú sem tenné meg senkivel, amit velem: egy marék kétforintost dobott a blúzomba, és amikor azok mind egy szálig kihullottak, megjegyezte, hogy gondjaim lesznek majd a szoptatással.

Még a közvetlen családom számára sem mindig volt egyértelmű, hogy a szó nem mindig száll el, van, hogy billogként, láthatatlanul rám pecsételve ott marad. Mert akkor nem feltételezem, hogy tinédzserként olyan sokszor elmondta volna a bátyám, hogy tehén vagyok, a nyomaték kedvéért még németül is: kuuuuuhe. De szerinte az orrom sem volt megfelelő, nemes egyszerűséggel úgy ítélte, ez nem is orr, ami nekem van, mert az másképp néz ki, nekem tehát olyan nincs is. Már fiatal felnőtt voltam, de azt is nehéz elfelejteni, amikor a bátyám felesége egy bécsi kávézás alkalmával kifejtette, mennyire nem szeretné, ha a gyerekei majd rám hasonlítanának...

Mégis szép vagyok?

Valahogy azért az eszemmel mindig is tudtam, hogy nem volt igazuk. A bátyámnak és a feleségének lányai lettek, és mindketten nagyon hasonlítanak rám. Bátran állíthatom, hogy mindketten gyönyörűek. A szoptatással nem voltak gondjaim, és egyéb tekintetben is – szó szerint – megállják a helyüket a melleim a mai napig. A madarak nem riadnak el tőlem, sőt még gyerekem is született egy roppant jóképű, magas és atletikus pasitól. Nemrég pedig elvett feleségül egy másik, minden tekintetben kiváló férfi.

S ha már a kisfiamnál tartunk, bármennyire is gyerekesnek tűnik, de talán pont a bántások miatt vagyok túlontúl is büszke arra, hogy ő mennyire szép. Mert hiú módon és kevélyen azt üzenem vele: tessék, nézzétek, íme, a csúnya lány gyönyörű gyereke! Az mégsem lehet annyira csúnya, aki ilyet tud szülni.

... és most

Mindezek ellenére kettős érzés él bennem saját magamról. Az egyik, amelyik elhiszi, amit a szülei mondtak. Ezzel a képpel jövök-megyek és intézem életem ügyeit. Ilyenkor még azt is elhiszem, hogy magabiztos vagyok. És van a másik, ami akkor bukkan elő, amikor nem is számítok rá. Ilyenkor nem nézem meg magam a videón, mert egy csúnya lányt látok. Nehézzé teszi az esküvői képeim nézegetését is, és csak az segít, hogy a férjem biztosít róla: szerinte igenis nagyon szép vagyok.

Nincs mit megbocsátanom. Az élet ment tovább, ráadásul csak utólag jöttem rá, hogy bizony lenne miért bocsánatot kérniük azoknak, akik egykor bántottak. Nincs bennem harag, talán csak egy kis dac.

Dac, ami arra elég, hogy a fiamnak elmeséljem, ami a mamájával történt, és megtanítsam arra, hogy ha mást becsmérel, a külseje alapján ítélkezik és gúnyolódik, az cseppet sem ártalmatlan dolog. Hogy egy életre nyomokat hagyhat, és ha elhangzik valami, aminek számára nincs súlya, akár viccnek is tűnhet, az máson azért még mély sebeket tud ejteni.

Kárpáti Judit

Kiemelt, legfölső képünk illusztráció, forrás: Flickr