-

Both Gabi, a mesélő

Annyira ismerős ez a helyzet, leírhatatlanul meghitt a hangulat, és szerencsére olyan sokszor átélhettem, hogy milyen az, amikor megszűnik körülöttünk a világ. Nem létezik más, csak a gyereked tekintete, a történet, amiben éppen benne vagytok, és a mese világa... meg az érzés, hogy ez ITT és MOST van, ketten vagytok, és a mesén keresztül egymásra figyeltek, mert minden jó mese rólunk szól. És a környezet erre nagyon ráerősít. Na, ez pont egy ilyen bekuckózós, nemfelejtős pillanat, ezért is képzeltem magam rögtön oda.

D.Tóth Kriszta, az álmodozó

Lenyelem az utolsó korty zöldteát, kibújok a papucsomból, leveszem a kimonómat (vagy mimet), és felakasztom a helyére. Dekorációnak sem utolsó. Leheveredek. Mintha a testem egy laza felhőbe süppedne. Érzem, ahogy a finom vászonszövet simogatja a bőröm, a párna puhája átöleli a tarkómat, és lassan, fokozatosan elhalkul a külvilág zaja. Besüt a nap, ez sem zavar, inkább jólesik, ahogy a szemhéjamat melegíti. Vagy szemhéjaimat, elvégre kettő van. Ébrenlét és álom között lebegek, azon a határon, ahonnan még van talán visszaút, de már bármi megtörténhet. Most pedig már tényleg majdnem alszom, egy csepp nyál összegyűlik a szám sarkában, mindjárt elindul lefelé az arcomon. Nem érdekel. Délután kettő van, és én annyira dekadens vagyok, hogy itthon alszom, egyedül, a napfényben... simán belefér, hogy folyik a nyálam. Ebben a pillanatban megszólal a telefonom. Felriadok az agresszív, éles hangra, és a hirtelen mozdulattól bevágom a jobb térdemet a LINNMON asztallapba. Gondolkodás nélkül veszem föl a telefont. „Halló? Mikor végzel, mama? Mikor jössz haza?” A francba. Az iroda zaja, egy kicsit sem fokozatosan tér vissza a fülembe – inkább úgy, mintha valaki hirtelen fölcsavarná a hangerőt. Megköszörülöm a torkom, és válaszolok neki: „Még befejezem ezt a cikket, kicsim, és már indulok is”...

Fiala Borcsa, a konyhabubus

Kamaszkoromban arról ábrándoztam, hogy majd lesz egy mesebeli vidéki házikóm, benne egy gigantikus konyhával, ahol egész nap sütit sütök, levest kavarok és húst pácolok, miközben a pörgős szoknyám körül gyerekek hada, kutyák és macskák tömkelege sertepertél. Ez a nagycsaládos rusztikus kép, mondjuk, manapság legfeljebb rémálmaimban jön elő, idővel ugyanis kénytelen voltam belátni, hogy nekem két gyerek plusz egy nudlikutya bőségesen elég púp feladat. Az egyetlen dolog, ami nem változott, az a konyháról szőtt álmom. Még mindig egy hatalmas konyháról ábrándozom, ahol kedvemre kibontakozhatok. Az új IKEA-konyhában nagyon tetszik a letisztultság, a szolid háttér, amit biztosan kiegészítenék színes edényekkel, vibrálóan vidám csetreszekkel és ezerízű lekvárokkal, befőttekkel. Amellett praktikus is, mert könnyen patikai tisztaságúvá lehet varázsolni. Bár a lakásom – köszönhetően a két kamasz gyerekeimnek – néha bizony szalad, de a konyhámat, ami az én személyes szentélyem, még egy nyolcfogásos brunch főzése után is pikk-pakk helyre pofozom.

Szentesi Éva, a... Szentesi Éva

Tökéletesen érezném magam ebben a sötét enteriőrben, ha lenne benne még egy nagyon fontos dolog. Mégpedig egy hatalmas, pezsgőfürdős kád. Nekem ugyanis az égvilágon semmire sincs szükségem ebben az életben, csak erre a magamba fordulós hangulatra, egy gyönyörű, budoárszerű szobára (mint amilyen ez is itt), és egy nagy kádra, ami valahol a baldachinos ágyam és a bugyborékolós fürdőkád között van elhelyezve. A kádban olvasnék, az ágyban pihennék, a fésülködőasztalnál pedig szépítkeznék... és írnék. Ki sem mennék soha többé sehova.

Szőcs Lilla, a szépítkező

Visszavonhatatlanul a fürdőszoba és a házi wellnes megszállottja vagyok. Régen persze nem értettem, mi értelme van egy bazi nagy fürdőszobának. Anélkül a nappali nagyobb lehetne, több embert lehetne hívni, és persze nagyobb házibulikat csinálni. Ma már inkább a városban megy az ereszdelahajamatbulik, és a lakás a kis barlang ahová visszavonulhatunk. Úgyhogy bármilyen elcsépelten is hangzik is, de nincs jobb annál, mint amikor nap végén veszel egy forró fürdőt... és egy finom arcpakolással ázol a kádban... 

Zimre Zsuzsa, a társasági ember

Mióta öregszem, a baráti kapcsolatok nagyobb hangsúlyt kaptak az életemben mint a pasik (mondjuk, ez elég aggasztó) . A csajokkal havonta kétszer-háromszor találkozunk, főzünk, mozizunk, sírunk és nevetünk, és közben azon mélázunk, hogy 18 és 40 évesen pont ugyanolyan lököttek vagyunk, és ugyanazokon a dolgokon pörgünk. Hol azonnali krízisintervencióra van szükség, hol ünneplünk – amit az élet hoz. Elterülünk a kanapén, búsan ülünk a szőnyegen, visítva fetrengünk egy fotelben. Néha becsatlakoznak a férjek, rokonok, barátok és „nyuszika üzletfelei” is, hogy egy – vagy több – fröccs mellett röhögjünk az életünkön. 

Képek forrása: IKEA