Pár nappal ezelőtt a Facebook feldobta egy tavaly májusi emlékemet. Önfeledten vigyorgok a mólón Podersdorfban. Tisztán emlékszem arra a napra. Szabadságon voltam én is és a férjem is, gondoltuk, kirándulunk egyet. De délelőtt volt még egy fontos esemény. Akkor egyeztettem a nőgyógyászommal a leleteim alapján a műtétem időpontjáról.

Ekkor már jó ideje próbálkoztunk, hogy legyen kisbabánk. Nagyon élveztük az életünket kettesben is, és tudtuk, hogy egy élet is kevés lenne így együtt, de mindketten szerettünk volna gyereket. A korábbi PCOS-diagnózis miatt sejtettük, hogy nem lesz egyszerű a dolog. Valójában szerintem egyikünk sem lepődött meg, hogy hiába próbálkoztunk, a teszt mindig negatív maradt.

Mivel nem vagyok az a „belenyugvó típus”, megkerestem az orvosomat, és kértem, csináljunk valamit, mert a különféle gyógyszerek hatástalanok voltak. Ekkor következett egy sor laborvizsgálat, valamint a férjem kivizsgálása is. Szerencsére nála minden rendben volt, nálam pedig nem maradt más, mint az, hogy apró lyukacskákat égessenek a petefészkeimre, hogy végre ki tudjon onnan lökődni egy kis petesejt, és ha már ott járunk, akkor vizsgálják meg a petevezeték átjárhatóságát is.

Vártam azt a május végi napot, hogy történjen valami. Hogy végre többet tudjunk. Azt gondoltam, minden rendben lesz, hiszen miért is ne lenne minden rendben. De tévedtem. Nem sokkal az ébredés után a nőgyógyászom arról tájékoztatott, hogy sikerült a petefészkekre megcsinálni a lyukakat, viszont egyik petevezetékem sem átjárható. Próbálták többször is megnyitni őket, sikertelenül. Ezenkívül a hasfalamon találtak endometriózisra utaló nyomokat is. Ezeket most égetéssel szétroncsolták, de később majd foglalkozni kell ezzel is.

Két módon volt esélyem a teherbe esésre: az egyik a lombik, a másik a csoda. Valahogy úgy gondoltam, hogy a lombik lesz az eredményesebb.

A műtét után két hétig voltam otthon, és a fizikainál majdhogynem keményebb volt a lelki felépülés. Rengeteget gondolkodtam, hogy ez miért velünk történik. Sokszor kerültem a gödör aljára ebben a két hétben. Rossz érzés volt, hogy én vagyok az, aki miatt a nehezebb utat kell végigjárnunk. Végül nem tartottam magamban ezeket a dolgokat, átbeszéltük a férjemmel, sikerült megnyugodnom, és nem süllyednem bele a problémákba.

Rengeteget segített Ördög Nóri Pozitív című könyve is, ami nagyjából a műtétemmel egy időben került a boltokba. Gyorsan beszereztük, és amíg otthon lábadoztam, pár nap alatt el is olvastam. Mire eljutottam a könyv végére, megért bennem is az elhatározás: ha már ezt dobta a gép, akkor menjünk, és csináljuk a lombikprogramot.

Minél hamarabb bele akartam vágni. Emiatt nem a győri, hanem a tapolcai intézetet választottuk. Lehet, hogy sokkal többet kell odáig autózni, de rövidebb a várakozási idő. Szerencsére hamar kaptunk időpontot az első konzultációra.

Amikor július elején úton voltunk Tapolcára, valahogy megkönnyebbültem. Tudtam, hogy nekünk most már csak azt kell tennünk, amit az orvosok mondanak. Innentől kezdve az ő feladatuk megoldani azt, hogy lehessen kisbabánk. Nekünk, úgymond, csak sodródni kell az árral.

Ezeket a tapolcai látogatásokat igyekeztük mindig kicsit feldobni, hogy pozitív élményként maradjanak meg. Miután végeztünk az intézetben, elmentünk a Balaton partjára ebédelni és fürdőzni egyet. Így, amikor hazaértünk este, tényleg olyan volt, mintha tartottunk volna egy kikapcsolódós napot.

Ahelyett, hogy távolabb lökött volna minket egymástól ez a probléma, még erősebb lett a kapcsolatunk – hálás vagyok ezért az életnek.

Mert megerősített abban, hogy jöhet bármi, azt mi megoldjuk.

Pluszpoén egyébként az első tapolcai látogatásunk után, hogy hazafelé elkeveredtünk egy kihalt útszakaszra, és egyszer csak a földekről egy hatalmas gólya nekilendült, és átszállt előttünk az úton. Soha ilyen közelről nem láttunk még gólyát. Majdnem megszakadtunk a nevetéstől, hogy milyen rohadt vicces kedvében van ez a gólya, mert előttünk aztán repülhet, a klasszikus értelemben nem hozhat nekünk kisbabát. Legalábbis ezt gondoltuk akkor.

Következett még egy-két tapolcai látogatás, de végül megegyeztünk, hogy számunkra csak a lombik lehet opció. Augusztus elején a következő év áprilisára kaptunk időpontot az államilag támogatott beültetésre. Elég sokkoló volt. Tudtuk, hogy hosszú a várólista, de azért ez mégis fájt. Szerencsére van lehetőség arra is, hogy soron kívül végigcsináld a procedúrát. Persze ezt önköltségesen. Az addig összespórolt pénzünk még kevés lett volna hozzá, de úgy számoltunk, hogy szeptember végére, október elejére össze tudjuk gyűjteni a hiányzó összeget. Addig is az volt a tervünk, hogy kiélvezzük a nyarat.

Miután a műtét után felépültem újra elkezdtem sportolni. TRX, futás, biciklizés. Hajtottam ezerrel. Hétvégente pedig jött a lazítás – a rozé fröccsök támogatásával. Augusztusban nyaralni indultunk Esztergomba, amit már mindketten nagyon vártunk. Végre tényleg kikapcsolódhatunk. A nyaralás második napja környékén furcsa dolgok kezdtek velem történni. Délutánonként aludnom kellett (amit egyébként sosem tettem), nem bírtam megenni az ottani kajákat. Folyamatos hányingerrel és szédüléssel küzdöttem. Értetlenül álltunk a rosszullétem előtt.

Tipikusan terhességi tüneteim voltak, amik nem lehettek volna. Azt gondoltam, hogy az agyam szórakozik velem. Úgy döntöttem a hazaúton, hogy csinálok egy terhességi tesztet, és ha látom, hogy negatív, akkor csak eljut az elmémig, hogy nem vagyok terhes, és akkor megjön végre (ekkor egyébként már öt hete késett, de hát sosem volt rendszeres ciklusom gyógyszer nélkül, így nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki).

Másnap reggel az első dolgom volt megcsinálni a tesztet. Pozitív lett. Azt hittem, hogy rossz a teszt. Szerencsére olyat vettem, amiben két tesztcsík van. Így gyorsan megcsináltam a másikat is. Szintén pozitív. Azt hittem, hallucinálok. Gyorsan felébresztettem a férjemet, hogy nézze meg ő is, mert én biztos megbolondultam. De ő is két csíkot látott mindkét teszten.

Nem mertük elhinni. Nem éltük bele magunkat, megfordult a fejünkben sok negatív forgatókönyv, így nem is szóltunk róla egyelőre senkinek.

Hétfőn már hívtam is a nőgyógyászomat, hogy sürgősen időpontra van szükségem hozzá. Szerda este kilencig kellett várnunk, hogy megtudjuk az igazságot. Amikor elmondtam a nőgyógyászomnak a történteket, ő jelezte, hogy ilyenkor azért nagy a kockázat a méhen kívüli terhességre. De gyorsan kiderült, hogy mi is a helyzet odabent. A képernyőn egyszer csak megpillanthattam az akkor kilenchetes kis csodánkat. Aki ott volt, ahol lennie kellett, és gyönyörű volt a szívhangja is.

Mi lehet a titok nyitja? Talán az, hogy mivel tudtam, úgysem lehet gyerekünk természetes úton, megszűnt bennem a görcs. Mert hiába mondják, hogy „nem szabad rágörcsölni”. Mivel szeretnél kisbabát, naná, hogy rágörcsölsz, és mindig reménykedsz, hogy ez végre az a hónap lesz, amikor majd összejön.

Mindenesetre hihetetlen, hogy a kisfiunk megküzdött a benti akadályokkal, és akkor is jött, amikor elvileg nem jöhetett volna. Egy igazi kis harcos, aki most már itt van velünk, a kezünkben foghatjuk, és magunkhoz ölelhetjük.

Ő az, aki miatt most már elhiszem, hogy tényleg léteznek csodák!

 Mervó Klaudia