–

Nem emlékszem az anyámra. Vagyis emlékszem, de már csak rövid hajjal vagy kendővel. Pedig az ismerősök azt mondják, a hajamat tőle örököltem. Több mint húsz évvel ezelőtt hosszú, heroikus küzdelem után alul maradt a rákkal szemben. Mesélhetnék arról, mi mindent tanultam és tanulok tőle azóta is. Küzdelemről, félelemről... vagy arról, hogy mi értelme van megtanulni egy idegen nyelvet a halálod előtti fél évben. Mint ahogyan azt is, hogy sírni csak sokat és bátran szabad. De engem mostanában nem ez érdekel.

Emlékszem a szőrtelenítő illatára, ami belengte a szobát. Emlékszem, hogy amikor már nehéz volt a járás, és botot kellett választani, úgy döntött, nem az alig észrevehető, összecsukható fajtát választja segítségnek. Nem, az én anyám egy elegáns antik bottal járt az utcán alig 35 évesen. Azt hiszem, büszke volt olyankor, talán nagyon is. Amikor fűzőre szorult, isten tudja honnan, de kettőt is szerzett magának. Az egyik egy fehér, csipke is volt rajta, ma azt gondolom, inkább volt szexi, mint praktikus, és persze volt az a fűző, ami valóban segítette törékeny testét. Csinosan öltözött mindig, még akkor is, amikor ki sem lépett az ajtón. Kivéve, amikor már felöltözni sem bírt. Arra viszont akkor is nagyon ügyelt, hogy a kendő a fején mindig rendben legyen. Ez volt az ő „haja”, és bár végül a sajátja valamennyire visszanőtt, gyenge és ősz maradt. Előszeretettel és büszkén hordta a kendőket, volt neki több tucat, kapta őket. Megtanult egy csomó kötési formát, a kendőit mindig az alkalomhoz- és a kedvéhez megfelelően választotta. Volt parókája, de sajnos csak műhajas. Kibírhatatlanul szenvedett tőle, alig láttam rajta, meleg volt és műanyag, a szó minden értelmében. 

Sosem titkolta, hogy beteg, ha az emberek kérdezték. Azt sem, hogy haldoklik. Sosem volt célja úgy tenni, mintha nem lenne beteg, mint ahogyan sosem csinált előnyt belőle, pedig lett volna rá alkalom. Nem a megmásítás vagy a másnak mutatás volt a cselekedetei mögött, hanem a méltóság megőrzése, és annak képviselete, hogy még akkor is, amikor nehéz, megmaradjon az, ami valójában volt: igazi nő! 

Amikor megtudtam, hogy egy eredeti hajból készült paróka több százezer forintba kerül, úgy döntöttem, én is eladományozom a hajamat. Végtére is csak nem kell fodrászhoz mennem egy darabig, gondoltam. Az alatt a két év alatt, amíg növesztettem, és bátran meséltem az okáról, jelentőséget tulajdonítottam neki. Úgy éreztem, ez részemről is egy áldozat. Amikor tegnap levágták a 40 centimétert, arra jöttem rá, hogy igazából nem nagy ügy. Nekem. De másnak, egy ugyanolyan igazi nőnek, mint az anyám is volt, nagyon is fontos! 

Miattad vágattam le, még ha nem is ismerhettelek igazán...

Anna

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/kittirat roekburi