–

2017. június 21.

Ülök az ágya szélén, nézem, ahogyan húzza a zokniját. Ő azt hiszi, beszélgetni jöttem. Időnként, ha jól állok a készülődéssel, fogom magam, és betelepszem mellé, míg öltözik. Nem tudja, hogy igazából bámulni akarom. Tökéletesnek látom, és olyan mohón próbálom befogadni a részleteket, mint az egy év után újra felbukkanó tengert nyaraláskor. Rám néz, valamit mond, nevet is. Most olyan szépen élünk, a világon nem lehet nála boldogabb kisfiú. Senki más, csak én látom, hogy a szemében más is van. Ma örül neki, hogy mellette ücsörgök, tudja, hogy azt jelenti, nem vagyok sietős. Úgy intéztem, hogy ne legyek az. Ma van a születésnapja.

2009. november 2.

„Az iskoládat, bírjál már magaddal!” – pöröl anyám öreg spánielünkkel. Sétálni viszi, és ő pörög és forog, tényleg nem bír magával, pedig már benne van a korban. A fiam decemberben lesz másfél éves, már régóta jár, de most valamiért négykézlábra ereszkedik, és az ugráló, izgatott kutya mögé kerül, tetszik neki, ahogyan ugat, forgolódik. Még ott az arcomon a mosoly, ahogyan nézem, amint nekiesik az imádott kutyánk a nevető gyereknek a földön. Hiába mozdulok, már késő, rángatja, harapja, ahol éri. Mire felkapom a fiamat, tele van harapással, a fülén vérző luk. Sírunk kétségbe esve mindketten, anyám jajveszékel, a kutya vadul ugat. Végül nem vétózzuk meg az állatorvos javaslatát. Már jeges a föld novemberben, kemény munka az ásás a kert sarkában...

2009. október 23.

A fiam mellett a délutáni alvásban keresek menedéket. A két kezem a térdem közé szorítva alszom el, a szememből az orromon át a számba folynak, az ágytakaróra csöpögnek a könnyek.

Hetek óta így alszom el, tudom, mi vár rám, de nem tudom, mikor történik meg.

A komód felett az órára nézek, anyai reflex, tudni akarom, hánykor aludt el, mennyit aludt, ha ébred. Az ébredésre nem emlékszem, a másik szobában állok, a vonalban anyám. Csendesen sír, nem zokog. „Azt hiszem, vége.” Az öltözésre nem emlékszem, rohanok haza, az autóban ülök, hosszú az út az erdőn át. Kipróbálom, milyen kimondani. „Meghalt az apám”.

2009. július 17.

A budai utca emelkedőjén igyekszem izzadva feltolni a babakocsit, szitkozódom, miért épp most csörög ez a telefon. „Nem veszem fel, hadd csörögjön” – haragszom meg a hívóra. De csak nem hagyja magát, újra csörög, kitartóan. Jól van, na, hát felveszem! Lefelé haladunk már, a kocsi majd’ kigurul a kezem alól, nem is emlékszem, hova indultunk, fordulok vissza, öntudatlanul lépkedek haza. A fiam apja volt. „Meghalt reggel apám.”

2008. július 12.

Három hete felborult a világ. Nem találom a helyem, ideges és riadt vagyok, nehéz a szoptatás, félek a jövőtől, folyton bőgök, és csak az segít, hogy kényszeresen beosztom a napokat, az időt. Most éppen fürdetés előtti sétára indulok, percre beosztva lépek ki a lifthez a babakocsival. Csörög a telefon, és ideges hangon szólok bele, aztán csak hallgatok, a séta most még inkább mentőöv. Gondolkodom, miként lehet, hogy nem is apám mondta el, hanem az anyám, hogy meghalt a nagymamám.

2008. június 20.

Még majdnem süt a nap, este fél kilenc van. A vajúdónak erkélye is van, kimegyek oda, próbálom hívni az apám. Nem számítok rá, de mégis felveszi, hallom a hangját, mély és meleg, most nem beteg hang, a papa hangja az. „Papa, képzeld el, hogy itt vagyok már bent a kórházban. Képzeld, papa, nagyon-nagyon fáj!” – Kislány vagyok újra, de most szülni fogok, félek, és egyedül vagyok. Életemben először érzem ezt a magányt.

A papa tudja ezt, kórházban van ő is, az intenzív osztályon fekszik. Ő a halállal, én a szüléssel maradtunk kettesben.

Ők még küzdenek, én biztos, hogy megszülök. „Apámra gondolj, ha fáj!” – mondja, és hozzáteszi, „Te az én lányom vagy.”

2008. június 21., 8:10

„Te vagy a fiam” – mondom, miközben a kezemben érzem a meztelen kis feneket, magamon a remegő, pici testet. Nem hiszem el még, megszültem őt, én egyedül, sikerült nekem. Hatalmas gyerek, hatalmas mindene, a mancsa, az orra, a fülei. Kitolják anyámhoz, megnézheti ő is. Hallja, azt mondja egy férfi: „Meghozták a birkózót”.

Négy nappal később a kórházból a kórházba megyünk, nem egyből haza. Büszkén cipelem a hordozót, csodálják apám orvosai a csomagot. Ismernek már évek óta, az utóbbi hónapokban néztek a nagy hassal, ahogy másztam fel apámhoz az intenzívre. Mára lekerült végre az osztályra. „A fiú unokám” – mondja valakinek, de inkább magának. „Megnézhetem a lábát?” – kérdezi, lehúzza a pici zoknit, lehajol a kicsi lábhoz, és megpuszilja. Állok ott felettük, és egyszerre vagyok végtelen szomorú, végtelenül büszke. Hisz haldoklik az apám, hisz most már van egy kicsi fiam, Milán.

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/sakkmesterke