–

– Folyton ideges. Komoly a felelősség. Emberi életek múlnak rajta. Ne foglalkozz vele! – mondja az asszony a lányának. Bogárszemei mélyen ülnek, egy finom vonalú párna rajzolódik ki a szeme alatt. A haja a homlokánál rövidebb, óvatosan félresöpri, de két tincs visszaugrik a szomorú bogarakhoz, és egy pillanat alatt megint eltakarják azokat. A lányának magyaráz, de a kislány nehezen érti, miért ideges megint az apja, aki egy megyeszékhely bírója.

– Nagy a felelősség. Nem lehet bírni – mormogja a kislány. – De, ugye, nem bánt megint téged? Anya, csak téged ne bántson.

Az asszony arca erre a mondatra beárnyékolódik, majd a kezeit a mellei fölé kapja, és csontos ujjaival elkezdi piszkálni a kulcscsont alatti részt. Eddig nem volt észrevehető, mert a kardigán takarta a vöröses foltot, aminek a közepén egy megvarasodott seb ül, most azt kapargatja. A körmei nincsenek manikűrözve, a körömágynál véres bőrdarabok lógnak, mintha ollóval nyirbálná folyton. A haja szoros copfban hátrafogva, a két tincs előremered a homlokához, mint két lehajlított szarv, de semmi ördögi nincs benne.

– Apa nem bánt. Apa jó ember. Csak kicsit ideges – kimondja az asszony a szavakat, úgy köpi, mint a gép, akibe beprogramozták, mit kell érezni, még akkor is, ha semmi köze a valósághoz. Közben betakarja a lányát, a másik ágyon a fia már régen alszik, az éjjeli lámpát felkapcsolva hagyja, tudja, hogy félnek a gyerekek a sötétben.

A nappaliban ott ül a férfi, a megyeszékhely bírája, Isten igazságos szolgálója, a megtéveszthetetlen, és megvesztegethetetlen földi helytartó. Legalábbis szereti, ha így beszélnek róla. Aki nem így szól, azt ellehetetleníti, lekaraktergyilkolja, hamisan megvádolja, megbecsteleníti, vagy simán csak elkobozza a vagyonát. Kicsi és ideges férfi, a szája széleit folyton benyálazza széles nyelvével, az arcán nem látszódik érzelem. Alig lehet ötvenéves, mégis olyan barázdált és lógó az ábrázata, mintha ezer éve idegeskedne, szorongana, és üldöztetve lenne valami miatt. Lassan az asszony felé néz, észreveszi a kulcscsont alatti sebet:

– Mondtam, hogy tüntesd el, ne lássák a gyerekek!

Az asszony megremeg. Nem szól semmit. Próbálja magát nyugtatni belül, hogy a férfinak mennyire nehéz gyerekkora volt, verte az apja, az anyja meg közben egy szót se szólt, sőt azt is végignézte, hogy az anyját verik, de akkor sem tehetett semmit, mert gyerek volt. Most meg már felnőtt, élet és halál ura, az isteni igazság földi szolgálója, a törvény és a kegyelem, nem mer vele senki ujjat húzni. És csak ideges. Csak folyton ideges a nagy és nehéz felelősség miatt, amit a vállára vett a nép nevében.

A következő pillanatban az asszonynak már nincs ideje ezen gondolkodni, mert a férfi lerántja az asztalra a fejét, ami hatalmas koppanással csapódik bele a nehéz faanyagba, a halántékánál kiserked a vér, a vörös, zselés anyag egy csíkot húz, egészen le az álláig, és rögtön követik a könnyek, amik hígítják a színét. A nő némán sír, a férfi egy szót sem szól, csak üti, monoton és tűpontos ütemmel.

Két óra múlva a ház annyira néma, mintha odakint egy vírus megölte volna az egész emberiséget, és senki sem maradt a földön, csak egy távoli világból ideküldött drón kamerája pásztáz körbe éppen egy elpusztult civilizációt.

Az asszony a kanapén fekszik, bogár szemei nyitva, a plafont nézi, a kezei összeszorítva. Aztán felül, annyira gépiesen, mint ahogyan azt a sok hazugságot mondta pár órája a lányának. Feláll, nem néz semerre, arca mintha üveg volna, visszapattan róla minden életszilánk. Felmegy a lépcsőn. Ruganyosan jár, akár egy macska, akit ledobtak. Éppen annyira nesztelen is. Ruha sincs rajta, a teste csupa folt, nem tudni, ebből mennyi a rászáradt vér, és mennyi az ütésnyom. Végül is mindegy, már ő sem tartja számon a saját testét. Belép a hálószobaajtón, a férfi mozdulatlan. Altatót vett be, úgy, mint minden este lefekvés előtt, különben nem tudna aludni. Az asszony tudja ezt, hiszen általában ő készíti ki neki az erős gyógyszert. Hányszor gondolt arra közben, hogy kicseréli méregkapszulára, de sose volt mersze megölni az élet és a halál urát, az Isten megvesztegethetetlen szolgálóját, az igazság bajnokát. Rettegett tőle, de azért boldogsággal töltötte el, amikor eszébe jutott, hogy mi volna, ha soha többé nem kelne fel a férfi.

Az asszony az ajtóban áll. A kezei ökölbe szorítva. Lassan lépked, egyre közelebb az alvó férjéhez, majd egészen közel hajol hozzá, és akkor látja, hogy egy hatalmas, nedves tócsa teríti be a padlót, amibe véletlenül belelép, ekkor már az orrát is megcsapja a nyers hús meg a friss vér szaga. Ordítana, de alig jön ki hang a torkán, és csak annyit tud suttogni:

– Vége van, Viktor.

Aztán észreveszi, hogy a fia egy konyhakéssel a kezében ütemesen zokog a sarokban.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/ArminStautBerlin