–

A gyümölcsöket méregetem a piacon: alma gúlában felpolcolva, fürtökben banán, jó néhány kivi, apró dobozban eper. Majd valami hirtelen megragadja a figyelmemet, és ellenállhatatlanul vonzza a másik irányba. Akaratlanul fordulok a tavaszt hozó, ismerősen édes illat felé. Jácint. Az ártatlan kis virág úgy repít vissza az évtizedekkel ezelőtti múltba, hogy ha akarnék, sem tudnék ellenállni. Közelebb lépek a férfihoz, aki előtt egy papírdobozon négy cserép jácint sorakozik. Leguggolok, hogy újra beszippantsam az ismerős illatot, és még több emléket, régmúltba veszett élményt csaljak elő a lila kis virágból.

Nagyanyám nagy kertje tele volt a gondosan ápolt rózsáival, karcsú fenyőkkel, bokorrá nőtt rózsaszín hortenziával, illatos kajszibarackfával. A polgári ház csendesen bújt meg Nyíregyháza belvárosának közelében, háborítatlan nyugalmát nagy ritkán törte meg egy-egy távoli hangfoszlány, vonat dudálása vagy busz fékezése. Mintha a gyermeki idillt védte volna a pihe-puha csendbe burkolózott kert, amelyben minden évszakhoz más-más illat kapcsolódott. A nyár az aromás sárgabarackkal indult, majd átvette helyét az édes rózsa, és a kánikulában felszeletelt frissítő dinnye illata. Ősszel az elmúlást jelző levelek között trappoltam végig, lépteim nyomán ide-oda röppentek a szomorkás színű levelek, és a novemberi eső áztatta avar fűszerezte be a levegőt. Télen a csend leple alatt rejtőzködő kisvárosban csak a szomszéd kutyák ugatását lehetett hallani, az utcákon alig-alig jártak, és fehér csipkés függönyök mögé rejtőztek a város lakói. A kéményekből magasba emelkedő füst szétterítette a környéken a szén oly jellegzetes illatát. A hideg, csípős telek után megváltásként töltötte be a kertet a tavasz frissessége. A kis cselédház oldalában, a vályogépület hűsével keveredett két sornyi jácint illata: fehér, rózsaszín és lila apró harangvirágai úgy árasztották magukból az édes illatot, hogy szinte kedvem támadt belebújni, hogy megmártózzak benne.

– Gyere, ültessük el a jácintot! – mondta nagyanyám mindig ősz elején, és bevitt magával a spájzba, ahol kincsként őrzött lisztes zacskókban sorakoztak a hagymák, amelyeket valamikor tavasz végén szedtünk ki a földből. Talán ő is a nagyanyjától tanulhatta, hogy iskolakezdéskor ültetjük a jácintot, és iskola végén kivesszük a hagymát a földből pihenni. Imádtam, ahogy a földet az ócska, ütött-kopott kézi ásóval emelgettem, és ő figyelte, hogy elég mély gödröt ások-e? Az én reszortom volt a hagymákat locsolni, hogy még aznap el is felejtkezzek az egészről, és valamikor tavasz elején az illat emlékeztessen arra, hogy mit is csináltunk ősszel. Ez a mi közös tevékenységünk volt, a mi közös illatunk.

Vannak dédelgetett, tudatosan őrzött emlékek, és vannak, amelyek ott pihennek valahol mélyen arra várva, hogy egy illat, egy mozdulat, a pillanatban rejlő erő elementáris erővel hívja elő őket.

A jácintillatú emlékek sűrűjéből előkerültek a bejgli sütések a téli konyhában, miközben ő a réztálban dagasztotta, gyúrta ráncos kezével a tésztát, én a székről a tál felé hajolva itt-ott belecsíptem az élesztős süteményalapba.

A kisvirág előhozta a rejtvényfejtéseinket, amikor a nyári konyha piros műbőr garnitúráján a Füles felé görnyedve próbáltuk kitalálni, hogy melyik német zeneszerzőre gondoltak, és hogy mi a tallium vegyjele. Ahogy azt is, amikor a házi rétestésztát és cérnametéltet a hűvös udvari szobában, aprólékos figyelemmel az asztalra terítve szárítottuk meg. Ahogy megengedte, hogy a padláson gyűjtögetett Nők Lapjákból kivágjam a híres színésznők képeit. Ahogy elmesélte, hogyan kell a hideg szobában a takaró alá fújva megmelegedni – ahogy ő tanulta még a háború alatt. Ahogy a féltve őrzött vendégszobában, ahol minden puccban állt egy hirtelen betoppanó látogató érkezésére, a kincseket jelentő könyveihez engedett, és megmutatta nekem Dickens szomorkásan izgalmas világát és Szabó Magda varázslatos könyveit. Ahogy egy nap a nagy házat szellőztettem, és amikor a spalettát húztam fel, az öreg bútorokról felszálló porfüggönyön áttörő napsütésben azon gondolkodtam, hogy ő most vajon hol van – mert akkor már egy másik világból figyelt engem.

A férfira nézek. Kétszázötven forint – mondja. A kezébe adom a pénzt, felveszem a lila jácintot, és viszem magammal haza az édes illattal együtt az ültetések, a bejglisütések, rejtvényfejtések élményét. Nemcsak a kisvirágban. Hanem a szívemben is. Ahol megbújva, mint Nyíregyházán az egykori kert, mindig ott volt.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha tetszett ez az írás, látogass el a szerző Facebook-oldalára, ahol a könyveiről is találsz információt!

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Elzbieta Sekowska