(Mielőtt perverz ősanyának kiáltanál ki, aki ezt a típust vonzza, rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy a továbbiakban nem az én volt/lesz/létező pasijaimról van szó.)

Ezek a férfiak szerencsés helyzetben vannak, mert tulajdonképpen nem is kell leválniuk az anyjukról. Amint annyi idősek lesznek, hogy az apjuk félve, de büszkén kölcsönadja a kocsikulcsot, és már ciki anyunak hazavinni a szennyest, már találtak is helyettest, aki ugyanolyan gondoskodó, óvó, de cserébe vicces, nem unják... és még szexelni is lehet vele: barátnőt. Lacika hétvégén még hazamegy a szüleihez, van süti, de unja magát, a lakás olyan régimódi, a szobája faláról nem bírja lekaparni a régi autós poszter maradékát, no meg hát egy férfi (aminek 14 éves kora óta tartja magát) mégsem öleli meg az anyját, ezért minden szeretetvágyával átmegy a barátnőjéhez, feleségéhez, élettársához, akármilyéhez. Nincs ellenére az elköteleződés, mert így bebiztosíthatja magának az anyapótlékot, és egyébként is, egy feleségről tudjuk, hogy szeret főzni, rendet tartani a házban, beágyazni, vasalni, odabújni, gondoskodni, szeretgetni, rendszert tartani, és néha még ugyanúgy zsörtölődik is a széthagyott szennyes zoknik miatt, mint a mama. Kell ennél több?

Anyuskám, én szerelmes vagyok!

Ha nagy érzelmi válság van, oda lehet bújni hozzá, szexnek álcázni a gyengédség iránti vágyat, vagy abban megélni azt, lehet élvezni a buksisimogatást, a meleg vacsorát, a tudatot, hogy nincs egyedül. Közben teljes mellszélességgel férfinak is érezheti magát, hiszen ő már nem anyuci pici fia, saját keresete, autója, lakása van, nem kötik a szülei hülye szabályai. Most már ő a férfi a házban. Dagad a melle a büszkeségtől, a pocakja meg az anyukája hétvégi sütijeitől. Ez az egész idill aztán akkor romlik el, amikor megjelenik a kistestvér. Akarom mondani: a közös gyerek. Ekkor ez a fajta férfi hisztirohamokat kap a féltékenységtől. Már nem tud szeretkezni, mert a nőben az anyát látja, a saját anyját, a gyerekben meg a vetélytársat. Annak a kis csomagnak több figyelem jut, több vasalt ruha, még több simogatás és gügyögés, ő meg mehet pelenkát venni a hiperbe – már megint – , és lemarad minden jóról. Igazságtalan! Kérem vissza a mamát! Ööö, a feleségemet!

Nem mész sehova!

Még azt is megkockáztatom hogy sokuk azért van ennyire az egyenjogúság ellen, mert attól félnek, hogy az anyukapótlékaik nem maradnak otthon vigasztalni őket, ha valami fáj, enni adni, amikor éhesek, rendszert vinni az életükbe, vagy megjelenni velük egy hivatalos eseményen. Rettegnek tőle, hogy a puha, gömbölyű kar, amihez odabújnak esténként, és ami anyai simogatással ajándékozza meg őket, munkában acélosodik, férfias lesz, olyan kar, ami cégeket irányít, eltartja magát, és tulajdonosának a végén nem lesz ideje vacsorát főzni, mosni... vagy jó anyja lenni a gyereküknek.

Nem értik, hogy a nőket nem a diszkrimináló szabályok, törvények és a lehetőségek hiánya tartja otthon, nem attól ölelnek, szeretnek, gondoskodnak, hanem annak ellenére.

Haragudhatnánk az évszázados elnyomás miatt a döntéshozó férfiakra, mondhatnánk, hogy ha így bántok velünk, akkor fityiszt nektek vacsora, de nem. Úgy vagyunk kódolva, hogy szeressünk, öleljünk, gondoskodjunk, mert ez esik jól. Ha közben még önmagunk is lehetünk, ha nem állítanak be házi robotként, ha van munkamegosztás, közös teherviselés, ha mi is gazdálkodhatunk az ugyanakkora fizetésünkből, ha ugyanúgy megbecsül a társadalom és a munkaerőpiac is, akkor még őszinte is lesz a mosolyunk. Könnyebb úgy szeretni, ha minket is szeretnek, megbecsülni, ha minket is megbecsülnek. Ha ezt a nagyra nőtt óriáscsecsemők is megértik egyszer végre, kiköpik a cumit, és felnőnek, még a végén jobb lesz a világ. De legalábbis kevesebbet vasalunk. 

Fenyvesi Zsófi