A zseb-dzsigoló köszöntője – Lilitől, Artúrnak

–

Van, amikor valakivel annyira összefonódott már az életed, annyi közös sztoritok van, hogy hirtelen azt sem tudod, melyiket meséld el. Írhatnék persze arról, hogy gazdinak lenni felelősség, meg menhelyes kutyust magadhoz venni milyen klassz dolog, és igen, kicsit hasonlít a szülői léthez, mert elfacsarodik a szívem, ha az állatorvos megszúrja. Aggódom érte, ha beteg, és anyatigrisként kelek a védelmére, ha valamelyik hülyegyerek (értsd: másik kutya) bántja a futtatóban. Szóval leírhatnám a gazdivá válás összes közhelyét. Artúr meg valószínűleg jól oldalba pisilne, így kérvén ki magának, hogy ilyen általánosságok szintjén szóljak róla.

Hát ezt érdemli ő? A hetedik kerület királya? A Madách tér sztárja? Akit Serrano sonkával várnak a földszinti bisztróban? Aki után elepednek a környék kétlábú és négylábú asszonyai? 

Artúr egy jelenség. Ezt már akkor tudtam, amikor először ölbe vettem. Megszeppentségnek nyoma sem volt. Kíváncsian, érdeklődően nézelődött, figyelte az embereket, nyújtogatta a nyakát. Meg akart ismerni mindenkit, és azt akarta, hogy őt is megismerjék. Mert nem tűri, hogy ne ő legyen a figyelem középpontja. Képes addig provokálni bárkit a szomszéd ülésen utazó nénitől a teraszon mellettünk limonádézó angol lányokon át a vendégségbe érkező barátokig, ameddig el nem nyeri az illető teljes figyelmét. Őt nem lehet ignorálni, ő azt kikéri magának. 

Felszegett fejjel, peckesen sétál, mint aki pontosan tudja, hogy ő egy fess férfi, és tartással kell közlekednie. Fürdőzik a figyelemben, jobbra-balra forgatja a fejét, amikor dicsérik. „Igen-igen, nézzétek meg, tényleg ilyen szép vagyok, gyönyörködjetek bennem!”.

Beképzelt kis zseb-dzsigoló, engem is mindig levesz a lábamról.

„Legyen meg az én akaratom!” – ez a jelszava. Ha nem akar ruhát felvenni, kibújik belőle, ha nem akar hazamenni a futiról, akkor a hívó szóra odadöcög hozzám, vesz egy hajtűkanyart... és otthagy. És közben folyamatosan néz, és esküszöm, röhög rajtam. Tudja, hogy az én akaratom áll az övével szemben, de az ő szándékai négy lábon állnak. Az enyémek meg kettőn. Ha haragszik rám, kiköpi a jutalomfalatot, őt nem lehet csak úgy lekenyerezni. Ha már egyszer elárultam, kijátszottam, vesztegessek meg mást, az ő megbocsátása nem eladó.

A lányoknak udvarol, a fiúkkal haverkodik. Igazi baráti köre van, egy kiterjedt belvárosi network. Ismeri a környék valamennyi vendéglátósát, ha nem megyünk végig a törzshelyein, hiszti van. Befeszített mellső lábak és nyöszörgés, mert kell a simogatás, kell a pacsi, Tökivel kánonban kell megugatni a Madách térre betévedő idegeneket. Úgy kerek a nap, ha velük is találkozott, ha nem kell beérnie az én társaságommal, mármint a személyzetével, ugye.

Egy igazi szívrabló. Anyát őrzi, ha a konyhában főz, apával meccset néz, nagymamámmal meg gyakorlatilag azt csinál, amit akar. Mamának minden vicc, minden őrületes cukiság, mindegy, hogy Artúr az asztalon szaladgál, beleeszik az ebédjébe vagy szétrágja a rádióújságot. A kiskutyának lehet. Tépkedi a nadrágom szárát, ha telefonálok, mert: hogy képzelem, hogy nem rá figyelek... aztán összeszidom, mire hozzám bújik. Tudja, hogy ettől meglágyul a szívem, ezzel elnyerhető a bűnbocsánat.

Olyan, mint én. Odakap, felcsattan, háborog, kapkod, borogat, megbotlik, hebrencskedik. Aztán bocsánatot kér, nem így akarta, bújik, örül, jóvátesz. Tud mindent. Érti az összes hangsúlyt, gesztust, pillantást. Néha figyelembe veszi, néha ignorálja. Mikor milyen kedve van.

Két éve mindennap az ajtóban ugrál, amikor hazaérek. Két éve melengeti a szívemet azzal, hogy amikor reggel lejövök a galériáról ugyanolyan extázissal fogad, mintha egy hete nem látott volna.

Két éve nem hagyja, hogy elhagyjam magam.

Két éve figyel azokkal a beszédes, barna szemekkel, és tényleg szól hozzám. Hogy ő itt van, hogy nem vagyok egyedül, hogy figyeljek rá, mert neki csak én vagyok. Nekem meg ő. Négylábú legjobb barátom. Artúr.

Kormos Lili

 A képek a szerző tulajdonában vannak