–

Reggel 6:00

Épp nagyon álmodom valamit, amikor egy pihe-puha pofazacskó hozzáér az enyémhez, és az álomvilágba behatol egy éles hang: Anyaaa! Hány óra? Kimehetünk már? Félálomban elsőként a bőre érintése ébreszti fel az idegrendszeremet, és vált ki belőlem valami végtelen boldogságot és szeretetet. Aztán ránézek az órára, realizálom, hogy tényleg reggel van, és el kell indítani a napot. A testemen végigfut a fizikai fájdalom, hogy ki kell takaróznom, meg kell mozdulnom, ki kell csoszognom a konyhába megmelegíteni a tejet, és át kell szállítanom a gyereket a kanapéra. Szerencsére sokszor előfordul, hogy inkább Marci vállalja a reggeli műszakot. Olyankor a világ legnagyobb mázlistájának érzem magam. Amúgy egyik percről a másikra változom át gondoskodó tündérből borzalmas reggeli szörnnyé, aki ingerült, fáradt, gonosz és haragszik a gyerekére, amiért korán kel... még akkor is, ha pontosan tudja, hogy erről egyáltalán nem tehet a kis embercsíra.

7:30

Indul a nap, valamelyest simulnak a vonások, a hangulat békés, majd jön az első hiszti az öltözködés miatt. Kergetem a gyereket a lakásban, próbálom szép szavakkal, próbálom erőszakkal, próbálom fenyegetve és kajával korrumpálva. Hol az egyik, hol a másik jön be. Ha a szép szó, akkor mintaanyának érzem magam, akiről azokat a csodás könyveket írták, amelyekben a szülők hangos szó nélkül, mély párbeszédekkel nevelik a gyereküket. Ha éppen a másik három módszer valamelyike vezet sikerre, akkor jön a lelkiismeret-furdalás meg a szaranyaság-érzés.

8:30

Közeledik a bölcsibe indulás pillanata, és alig várom, hogy kiürüljön a lakás, végre csend legyen, meg tudjam inni a kávémat, és nekiálljak a dolgaimnak. Aztán a cukira beöltözött gyerekem elköszön, becsukódik a liftajtó, és máris hiányzik. Úgy nézek utána, mintha évekre távozna, pedig csak néhány órát leszünk külön.

9:00

Lerogyok a kanapéra, megiszom a kávémat, és belátom, hogy mennyire klassz kicsit egyedül. Persze már pörög az agyam, hogy hol kezdjem a to do listet. Mosok, főzök, takarítok, cikket írok, skype-olok a WMN értekezletébe, de a háttérben folyamatosan fut a program: mit csinálhat az én drága kincsem? Biztos jól felöltöztettem? Remélem, megeszi a tízórait (mindig megeszi), szépen játszik a társaival, senki nem bántja, és ő sem bánt senkit. Egyszerűen nem lehet leállítani az anya-agyat. Rohangálok, teszek-veszek, és ötpercenként nézek az órára, hogy mikor mehetek már érte, várom a delet, majd ahogy kúszik fel a mutató, rémülten realizálom, hogy mindjárt indulnom kell, pedig még a felét sem végeztem el annak, amit terveztem.

11:55

Megint késésben vagyok, pattanok a biciklire, nehéz a tekerés, nem esik jól az őszi szélben, mégis nyomom a pedált, ahogy csak bírom, mert a napom fénypontja, amikor nyílik a bölcsi ajtaja, és meglátom a csillogó szempárt.

12:05

Csak öt percet késtem, amikor odaérek, és már rohan is felém a gyerekem a világ legszélesebb mosolyával, és úgy ölel át, ahogy soha máskor.

12:20

Hazamegyünk, kész az ebéd, ettől dagad a mellem, mert úgy érzem magam, mint a tökéletes háziasszony, aki meleg, egészséges ételt tesz az asztalra (kivéve, amikor nem így van, és mirelit pizza vagy paradicsomos tészta a menü), a gyerekem befalja, és elismerősen bólogat evés közben. A világ szép és kerek, persze lehet, hogy a következő napon ez a jelent úgy zajlik, hogy semmit nem eszik meg, és kétpercenként felugrál az asztaltól, amitől kikészülök, kiabálok, zsarolok, tehetetlen vagyok és a világ legbénább anyájának érzem magam.

13:20

Evés után a délutáni pihenő időszaka anyai létem Achilles-pontja. Gyors, de véres, sok áldozattal járó csata ez. Teljes kudarc, kiborulás, majd a végén a mámorító siker: végre alszik.

14:00

Mellette fekszem, nézem, ahogy az előbb még a fejemen ugrándozó kisördög most már tökéletesen megrajzolt angyalként szuszog mellettem, és a csontomig hatol az a szerelem, amit az ember csak a gyereke iránt tud érezni, amit nem lehet elképzelni, nem lehet felkészülni rá. Pedig öt perce még kiabáltam rá tehetetlenségemben, hogy aludjon már el.

15:00

Ébredéskor odabújik hozzám, a testmelegemből szívja az erőt, hogy néhány perc múlva már fel-alá rohangáljon, vitatkozzon, ellenkezzen, keresse a határait. Én pedig néha elveszítem a türelmemet, hangosabban szólok rá, nem tudom kezelni az újabb kihívást, közben lelkiismeret-furdalásom lesz, majd az egészet elfelejtem, amikor ott ül az ölemben, és minden idegszálával a mesére koncentrál, amit már harmadszor olvasok fel neki. Az első kettőnél még elváltoztatom a hangom egy-egy szereplőnél, ettől állati menő színésznőnek képzelem magam, harmadszorra már nincs kedvem, a negyedik előtt egy másik mesekönyvért könyörgök, majd újra elveszítem a türelmem, kiabálok, de két perc múlva már együtt színezünk, amitől újra jó és újra idilli állapotok uralkodnak az otthonunkban. Közben mond valami állati vicceset, a szívem elolvad a gyönyörtől, hogy mennyire jópofa kis figura ez a Barni.

17:30

Mikor ér már haza Marci?

17:35

Hol van már?

17:40

Hat perce írta, hogy öt perc múlva indul, és még  mindig elérhető.

17:42

Miért online még mindig?

18:00

Barni trappolva rohan az ajtó felé: megjött apa! Ez a nap fénypontja mindkettőnknek. Imádom őket!

18:30

A konyhában teszek-veszek, a nappali zeng. Valamin megint összevesztek. Barni leszívja Marci utolsó energiatartalékait. 

19:30

Végre a kádban. Harsány kacagás a fürdőből. Apa és fia teljesen egy hullámhosszon, békében, vidáman. Jó lezárása ez a napnak.

21:00

Megint kikészített az altatás alatt. Holnap majd kiguglizok valamit a témában. Ez így nem mehet tovább.

23:00

Befekszünk mellé. Ő szuszog, mi meg mosollyal az arcunkon alszunk el a gyönyörtől megrészegülve, hogy ezt a hároméves álomban elpuhult testet/lelket mi hoztunk létre.

Így telnek a napok, az édeni gyönyört és végtelen szeretetet néha düh, tehetetlenség, unalom, elkeseredettség piszkolja be. Egyik nincs meg a másik nélkül, és ettől igaz, kerek. Ettől a sok, színes érzelemtől élet az élet.

Pásztory Dóri

Fotó: Csiszér Goti