„Jaj, anya, te ezt nem érted!” – mondta olvasónknak a lánya, és ő eltöprengett, kikért, hogyan és mennyire rajongott tinédzserkorában. Spoiler: a lánya tévedett.

„Semmi nem hasonlítható ahhoz a mentális és fizikai kimerültséghez, amit a napi 24 órás, heti hétnapos folyamatos jelenlét okoz” – írja olvasónk az anyaságról. Nehéz vele vitatkozni. És mégis olyan sokan csináljuk!

„Dönthetnék magamtól úgy, hogy a leárazott terméket veszem, hogy támogatom az óvodát, használt ruhát vásárolok a fenntarthatóság miatt, hogy nem ülök kocsiba gyakran, mert óvom a környezetet. De minden szükségszerűvé vált, és nem döntés kérdésévé, ez pedig nyomasztóvá teszi a mindennapokat is.”

Ezernégyszáz forintot kapsz egy órára, és a hőségriadóban langyos vizet, miközben a forró kukoricatáblák között dolgozva egyetlen hibát sem követhetsz el, ha nem akarod, hogy megalázzanak és hazazavarjanak. Pedagógus olvasónk döbbenetes beszámolója a napszámról, amelyet diákokkal is végeztetnek.

Olvasónk húszévesen lett először anya. A harmadik fia pedig akkor érkezett, amikor már nem is remélték a születését: 47 éves korában.

Amikor eljön a nap, hogy te ápolod azokat, akik kiskorodban a te betegágyadnál álltak.

Előre szólunk: rettentően nehéz végigolvasni a narcisztikus szülők gyermekeinek vallomásait. Ám aki hasonló cipőben jár vagy járt, annak megkönnyebbülés lehet látni, nincs egyedül, és ebből a magányos börtönből igenis létezik kiút.

„Most, 40 felett, egy válás után, és egy új szerelemben tapasztaltam meg először, hogy nem baj, ha nem sikerül mindig mindent kézben tartani.”