Felkavaró vallomás egy fiatal nőtől, aki hiába szembesítette pokoli gyermekkorával azt, aki minden lehetséges módon cserben hagyta őt, csak újabb és újabb falakba ütközött. Vigyázat! Megrázó tartalom.

Egy új találkozás felülírhatja vajon a rettenetes emlékeket, és gyógyíthatja a traumát, ami évtizedekkel korábban képződött?

„Nem az számít, hogy ő miért tette, hanem az, hogy te miért viselted el!” – állítja szerzőnk, aki gyerekként megtapasztalta a családon belüli abúzust, majd felnőtt nőként ugyanabban a helyzetben találta magát, mint egykor édesanyja.

„Vajon meg lehet bocsátani egy gyereknek, hogy megfogalmazódik benne: ez az esemény bizonyos szempontból a legnagyobb ajándék és lecke, amit az anyjától kapott?” – teszi fel szerzőnk magának a súlyos kérdést édesanyja öngyilkosságával kapcsolatban.

Talán ha nyíltan leírnánk, mire vágyunk, és mit tudunk cserébe nyújtani, minden magányos szív hamarabb társra találna. Nem?

„Csendesen rohadok belül, haldoklom”. A lélek útja a rettegés sötét bugyrain át a fényig, a diagnózistól a 29. sugáron túlig.

„Reménykedem, hogy egy nap a bíróságok tényleg meghallgatják a gyerekeket, hogy az anyák, akik védik a gyerekeiket, nem hisztérikáknak lesznek beállítva, hanem olyan erős és emberfeletti türelemmel és szeretettel megáldott lényeknek, akik a végsőkig harcolnak a gyerekeikért, még akkor is, ha egy teljes jogi rendszer van ellenük és a gyerekeik ellen.”

„Nem tudom megmondani, hogy ő vagy én tettem azokat a lakatokat a ketrecemre, de úgy éreztem, a kulcsokat ő őrzi.” Vajon bocsánatos bűn a hűtlenség, ha rabnak érzed magad egy kapcsolatban?