Hová tűntek a hős egri nők? – Szubjektív élménybeszámoló egy várlátogatásról
Olvasónk nyaralás közben rácsodálkozott a hős egri nőkre. Pontosabban a hiányukra.
Mindenkinek van egy története. Legalább egy, ami van annyira érdekes, hogy mások is szívesen meghallgatják. Vagy azért, mert van benne valami különleges, vagy épp ellenkezőleg, azért, mert olyan átkozottul jellemző sokunkra. Lehet, hogy tanulságos, lehet, hogy inspiráló, felháborító, izgalmas, vagy egyszerűen csak vicces. Ez itt a te oldalad, oszd meg velünk és a világgal a te történetedet!
Ha az alábbi gombra kattintasz, egy űrlapot találsz, ahol a neved és email címed megadása után rögtön be is írhatod a sztorit, ami velünk is megtörténhet.
Ui. Noha nagyon igyekszünk, de sajnos nem tudjuk megígérni, hogy mindent és azonnal közlünk. Az olvasószerkesztés jogát pedig fenntartjuk. Köszönjük a megértéseteket.
Olvasónk nyaralás közben rácsodálkozott a hős egri nőkre. Pontosabban a hiányukra.
A cél tiszta, ám az odáig vezető út sokkal göröngyösebb.
„Szégyelltem, ahol laktam, és ahogy éltem. Akik megismerték a szüleimet, szinte azonnal elhagytak” – meséli olvasónk, akinek valóban pokoli utat kellett bejárnia, míg megtanulta, hogy a szülei hibáiért, a szörnyű gyerekkoráért nem ő a felelős.
A gyermekotthonba való második bekerülés talán még fájdalmasabb és keserűbb, mint az első, hiába ismeri már a gyerek a környezetet és a nevelőket, állítja olvasónk, aki szakmabeli.
Olvassátok el, milyen nyomásnak, elvásároknak, nehézségeknek vannak kitéve azok, akik a saját idejük és pénzük árán próbálnak segíteni nap mint nap, és akikkel bizony sokan érzéketlenül bánnak.
Nincs ennél fájóbb veszteség egy anya számára.
Bár azt mondhatnánk, hogy a traumák nem öröklődnek. Bárcsak ez lenne az igazság.
„Az én anyám meghalt tüdőrákban” – mondogatta a kisfiú időnként, majd mintha mi sem történt volna, folytatta tovább a mesélést a délutánjáról, a játékairól, az álmairól. De vajon mit akart ezzel üzenni?