A nagylányom tizennégy éves. Ábrándozik. „Mi van?” – kérdezem. „Semmi…” 

Szóval valami nagy dolog, amit még nem tud elmondani. Délután megérkezik Zs., a barátnője. Magukra csukják az ajtót, sutyorognak. 

Este vacsora után mosogatok, pakolok, apa a kisebbeket felügyeli a fürdésnél, nagylány ül az asztalnál, és egy ottmaradt fél szelet kenyeret csipked milliméteres darabokra. Madáreleséget csinálsz? – viccelek, de nem nevet. Odajön, a morzsát a szemetesbe szórja, letörli a pultot, és kiböki.

– Te hogy pasiztál régen? 

– Nagyon! – mondom neki, nevet, oldódik. – Ne csigázz, mondjad már! 

– Van egy srác – mondja. – A trolin. Minden reggel. És néz. 

– Hát, nézd te is. 

– De ha nézem, akkor azt hiszi, hogy akarok tőle valamit. 

– És nem akarsz?

– De. Vagy nem tudom. Hozzám se szól! Zs. azt mondja, írjak neki. De azt sem tudom, hogy hívják. Mit írjak? Hogy „Piros dzsekis?” 

– Aha! – mondom neki. – Írd, hogy jó a kabátod, mennyi volt? 

Röhög. 

– De hülye tudsz lenni! – mondja. Tovább töprengünk.

– Hol szokott állni?

– A középső ajtónál.

– Hát, állj mellé.

– De én a hátsó ajtónál szoktam felszállni! – közli velem az áthidalhatatlan akadályt. 

– Hát, szállj fel te is a középsőnél. Néz rám, mintha feltaláltam volna a spanyolviaszt, aztán elszontyolodik. Nem jó! Zs. is a hátsó ajtónál száll fel. 

Ez probléma, be kell, hogy lássam.

– Mi lenne, ha felszállnál a középsőnél, aztán mikor Zs. felszáll, elindulsz hátra, közben jól meglököd a Piros Dzsekist? Aztán ijedten azt mondod, „jaj, bocsi”… Erre csak lép valamit!

– Ez jó – mondja lelkesen. 

Másnap lógó orral jön haza.

– Nem vette a lapot – mondja. 

– Kicsoda? – kérdezem. 

– Hát, a Piros Dzsekis. Meglöktem, mondtam, hogy bocsi, de nem mondott semmit. Biztosan nem akar járni velem.

– Akkor nincs több ötletem – mondom. – Ha ilyen béna a pasi, hagyd rá.

– Szálljak fel megint a hátsó ajtón?

– Aha! És rá se nézz. 

Kétségbeesetten pislog.

– De mikor olyan helyes… 

Most mit mondjak? Teljesen komolyan érdekli ez a fiú, nem mondhatom, amit gondolok, hogy két hét múlva már el is felejted, mert majd jön egy Zöld Pulóveres, vagy ki tudja…

Szombaton bevásárolni megyünk a két nagyobb gyerekkel. A piacnál a megállóban tömeg. Gyümölcsöt vettünk, húst és zöldséget, meg egy seprűt. A nagylány a seprűt fogja (úgy ítélte meg, hogy az a legkönnyebb), a nagyfiú egy szatyor krumplit cipel, én meg a többit. 

Nagylány egyszer csak kikapja a kezemből a húsos szatyrot, és a kezembe nyomja seprűt. „Fogjad már!” – sürget. Nagy nehezen átadjuk-vesszük a csomagokat. Nem értem.

– Itt van! – súgja, és a hangja tele van izgalommal. Rájövök, hogy a piros dzsekis fiúról beszél. Hol? – kérdezem. 

– Ott – mutat a háta mögé diszkréten. 

Tényleg ott áll egy kamasz piros dzsekiben, és kigúvadt szemekkel néz a lányomra. Próbálom észrevétlenül szemrevételezni. Ugye, milyen helyes? – súgja a lány. 

– Aha – mondom. – Tényleg jó pasi. 

Büszkén feszít, mintha az ő érdeme lenne. Beáll a troli, elindulok a középső ajtó felé, próbálok a seprűvel és a két szatyorral felszállni. ”Fogjad már!” – mondom a lányomnak, aki dühösen néz rám. „Dehogy fogom” – suttogja – „nehogy már egy seprűt vigyek, amikor…” – int a fiú felé. 

Állunk a trolin, a fiú előrehajolva himbálódzik, hogy lássa a lányt, egyre közelebb araszol, már csak én állok köztük. 

– Cseréljünk helyet – mondom elég hangosan, hogy a fiú is hallja. – Itt nem tudok kapaszkodni.

Forgatja a szemét, mérgesen néz. Amikor végre sikerül a mutatvány, mintha megbillennék, nagyot lökök rajta, ő meg teljes erőből a fiúnak vágódik. Tántorognak, én meg, mintha megijednék: „Jaj, ne haragudj!” – mondom a fiúnak – „remélem, nem sérültél meg.” „Nem” – mondja a fiú, aztán ennyi. Hát, én se vagyok sikeresebb, összeakad a lányommal a tekintetünk. Végre leszállunk, a srác is, valahol itt lakhat a közelben.

Otthon tárgyaljuk az esetet, a lányom már röhög. „Majdnem leszakítottam a karját, képzeld, mi van, ha ráesek…” 

„Azt is akartam” – mondom én komolyan. – „Azt csak észrevette volna!” Röhögünk, és jól kiszínezzük, mi minden történhetett volna még. Hát, ez nem akar összejönni…

Pár nap múlva nagylány bolfogan esik be az ajtón. – Randira hívott! – kiabál. 

– A Piros Dzsekis? És? 

– Mondtam, hogy jöjjön értem délután. Tudta, hogy hol lakunk – mondja jelentőségteljesen. – Azt mondta, négy óra körül jön. Mit csináljak? Mit mondjak? 

Mindjárt négy óra. A nagylányom tiszta ideg. Kártyázzunk, mondom. Vagyis csináljunk úgy, akkor nem gondolhatja, hogy egész délután rá vártál. 

„Jó” – kap a szón, mindenki leül az étkezőasztalhoz, villámgyorsan osztjuk a lapokat, rakjatok le valamit, mondom, mert, ugye, kanasztázunk… Csengetnek, a kicsi fiú (még nincs kétéves) szalad az ajtóhoz, „pinyalat” (pillanat) kiabálja, és kinyitja. Az ajtóban tanácstalanul toporog a Piros Dzsekis.

– Helló! – mondja. 

– Jaj, már itt is vagy – teszi magát a nagylány.

– Menjetek csak! – mondom. – Befejezzük ezt nélküled is.

Lerakja a lapokat, veszi a kabátját, mennek… A többiek az ablakhoz szaladnak, a függöny mögül lesik őket. 

– A pasi meg se fogja a kezét – mondja a nagyfiú lenézően. – De béna… 

Összeszedem a kártyát, vigyorgok. Bepasiztunk!

Limpekné Németi Erzsébet