„Bepasiztunk!” – Tinédzser romantika a trolin
Izgalmas hírek érkeznek a házhoz! Van ez a fiú a trolin, aki olyan átkozottul jól néz ki… De hogy lehetne vele összeismerkedni? Hisz az ember lánya nem mehet csak úgy oda… Ehhez bizony kell egy kis anyai furfang! Limpekné Németi Erzsébet vendégposztja.
–
A nagylányom tizennégy éves. Ábrándozik. „Mi van?” – kérdezem. „Semmi…”
Szóval valami nagy dolog, amit még nem tud elmondani. Délután megérkezik Zs., a barátnője. Magukra csukják az ajtót, sutyorognak.
Este vacsora után mosogatok, pakolok, apa a kisebbeket felügyeli a fürdésnél, nagylány ül az asztalnál, és egy ottmaradt fél szelet kenyeret csipked milliméteres darabokra. Madáreleséget csinálsz? – viccelek, de nem nevet. Odajön, a morzsát a szemetesbe szórja, letörli a pultot, és kiböki.
– Te hogy pasiztál régen?
– Nagyon! – mondom neki, nevet, oldódik. – Ne csigázz, mondjad már!
– Van egy srác – mondja. – A trolin. Minden reggel. És néz.
– Hát, nézd te is.
– De ha nézem, akkor azt hiszi, hogy akarok tőle valamit.
– És nem akarsz?
– De. Vagy nem tudom. Hozzám se szól! Zs. azt mondja, írjak neki. De azt sem tudom, hogy hívják. Mit írjak? Hogy „Piros dzsekis?”
– Aha! – mondom neki. – Írd, hogy jó a kabátod, mennyi volt?
Röhög.
– De hülye tudsz lenni! – mondja. Tovább töprengünk.
– Hol szokott állni?
– A középső ajtónál.
– Hát, állj mellé.
– De én a hátsó ajtónál szoktam felszállni! – közli velem az áthidalhatatlan akadályt.
– Hát, szállj fel te is a középsőnél. Néz rám, mintha feltaláltam volna a spanyolviaszt, aztán elszontyolodik. Nem jó! Zs. is a hátsó ajtónál száll fel.
Ez probléma, be kell, hogy lássam.
– Mi lenne, ha felszállnál a középsőnél, aztán mikor Zs. felszáll, elindulsz hátra, közben jól meglököd a Piros Dzsekist? Aztán ijedten azt mondod, „jaj, bocsi”… Erre csak lép valamit!
– Ez jó – mondja lelkesen.
Másnap lógó orral jön haza.
– Nem vette a lapot – mondja.
– Kicsoda? – kérdezem.
– Hát, a Piros Dzsekis. Meglöktem, mondtam, hogy bocsi, de nem mondott semmit. Biztosan nem akar járni velem.
– Akkor nincs több ötletem – mondom. – Ha ilyen béna a pasi, hagyd rá.
– Szálljak fel megint a hátsó ajtón?
– Aha! És rá se nézz.
Kétségbeesetten pislog.
– De mikor olyan helyes…
Most mit mondjak? Teljesen komolyan érdekli ez a fiú, nem mondhatom, amit gondolok, hogy két hét múlva már el is felejted, mert majd jön egy Zöld Pulóveres, vagy ki tudja…
Szombaton bevásárolni megyünk a két nagyobb gyerekkel. A piacnál a megállóban tömeg. Gyümölcsöt vettünk, húst és zöldséget, meg egy seprűt. A nagylány a seprűt fogja (úgy ítélte meg, hogy az a legkönnyebb), a nagyfiú egy szatyor krumplit cipel, én meg a többit.
Nagylány egyszer csak kikapja a kezemből a húsos szatyrot, és a kezembe nyomja seprűt. „Fogjad már!” – sürget. Nagy nehezen átadjuk-vesszük a csomagokat. Nem értem.
– Itt van! – súgja, és a hangja tele van izgalommal. Rájövök, hogy a piros dzsekis fiúról beszél. Hol? – kérdezem.
– Ott – mutat a háta mögé diszkréten.
Tényleg ott áll egy kamasz piros dzsekiben, és kigúvadt szemekkel néz a lányomra. Próbálom észrevétlenül szemrevételezni. Ugye, milyen helyes? – súgja a lány.
– Aha – mondom. – Tényleg jó pasi.
Büszkén feszít, mintha az ő érdeme lenne. Beáll a troli, elindulok a középső ajtó felé, próbálok a seprűvel és a két szatyorral felszállni. ”Fogjad már!” – mondom a lányomnak, aki dühösen néz rám. „Dehogy fogom” – suttogja – „nehogy már egy seprűt vigyek, amikor…” – int a fiú felé.
Állunk a trolin, a fiú előrehajolva himbálódzik, hogy lássa a lányt, egyre közelebb araszol, már csak én állok köztük.
– Cseréljünk helyet – mondom elég hangosan, hogy a fiú is hallja. – Itt nem tudok kapaszkodni.
Forgatja a szemét, mérgesen néz. Amikor végre sikerül a mutatvány, mintha megbillennék, nagyot lökök rajta, ő meg teljes erőből a fiúnak vágódik. Tántorognak, én meg, mintha megijednék: „Jaj, ne haragudj!” – mondom a fiúnak – „remélem, nem sérültél meg.” „Nem” – mondja a fiú, aztán ennyi. Hát, én se vagyok sikeresebb, összeakad a lányommal a tekintetünk. Végre leszállunk, a srác is, valahol itt lakhat a közelben.
Otthon tárgyaljuk az esetet, a lányom már röhög. „Majdnem leszakítottam a karját, képzeld, mi van, ha ráesek…”
„Azt is akartam” – mondom én komolyan. – „Azt csak észrevette volna!” Röhögünk, és jól kiszínezzük, mi minden történhetett volna még. Hát, ez nem akar összejönni…
Pár nap múlva nagylány bolfogan esik be az ajtón. – Randira hívott! – kiabál.
– A Piros Dzsekis? És?
– Mondtam, hogy jöjjön értem délután. Tudta, hogy hol lakunk – mondja jelentőségteljesen. – Azt mondta, négy óra körül jön. Mit csináljak? Mit mondjak?
Mindjárt négy óra. A nagylányom tiszta ideg. Kártyázzunk, mondom. Vagyis csináljunk úgy, akkor nem gondolhatja, hogy egész délután rá vártál.
„Jó” – kap a szón, mindenki leül az étkezőasztalhoz, villámgyorsan osztjuk a lapokat, rakjatok le valamit, mondom, mert, ugye, kanasztázunk… Csengetnek, a kicsi fiú (még nincs kétéves) szalad az ajtóhoz, „pinyalat” (pillanat) kiabálja, és kinyitja. Az ajtóban tanácstalanul toporog a Piros Dzsekis.
– Helló! – mondja.
– Jaj, már itt is vagy – teszi magát a nagylány.
– Menjetek csak! – mondom. – Befejezzük ezt nélküled is.
Lerakja a lapokat, veszi a kabátját, mennek… A többiek az ablakhoz szaladnak, a függöny mögül lesik őket.
– A pasi meg se fogja a kezét – mondja a nagyfiú lenézően. – De béna…
Összeszedem a kártyát, vigyorgok. Bepasiztunk!
Limpekné Németi Erzsébet